Új Szó, 1969. augusztus (22. évfolyam, 179-204. szám)

1969-08-03 / 31. szám, Vasárnapi Új Szó

H KOPPENHÁGÁBAN a däa kritikusok 1969 es legjobb külföldi filmnek járó díját ]aci|iMM Tatinak ítélték Playtime eimft filmjéért. 0] A HÁBORÚ alatt Ola* »süághan, egy náci tiszt és e»y zsidó házaspár között lejátszódó dráina a tartalma a Háborútól ellopott éjszaka című filmnek, melyet Renato Rascol olasz színész rendez, s ugyancsak ö játssza a film egyik főszerepét is. • MARIA CALLAS, olasz származású amerikai operaénekesnő játssza majd Euripidész drámájának a Medeának a fűszerepét. Az Oidipusz után ez less Pasolini újabb klasszikus tárgyú filmje. El GERALDINE CHAPI.IN 111 mindig Madridban filmezik. Ezúttal a The Bunker címfi filmben játszik, melyet legújabb barátja Carlos Saura rendez. Filmbeli partnere a svéd Per Osnarson. 0 LUCHINO VISCONTI filmet készít Puccini, a nagy olasz zeneszerző életéről. Puccinit Mastroianni alakítja majd, partnere Faye Dunaway lesz: ő játssza Puccini egykori nagy szerelmét. Dunaway és Mastroianni nem először forgatnak együtt; ök voltak a főszereplői Vittorio de Sica Szerelmesek című produkciójának is. B E. LEONARD regénye a Háború holdfényben jóllehet még csak a nyáron jelenik meg, Richard Quine rendező a kézirat alapján már elkezdte az azonos című film (elvételeinek az előkészítését. VELENCEI FESZTIVÁL ELŐKÉSZÜLETEI Az idei XXX. Velencei Nemzetközi Filmfesztivá Ion — amelyre augusz tus 23-a és szeptember 5-e között kerül sor a Lidon — egyáltalán nem osztanak majd díjakai, hanem maga a meghívás ténye jelent kitüntetést: valamennyi, a programba beválasztott film meg kapja az Arany Oroszlánt. A fesztivál végleges programja még nem ké szült el; az eddig meghí vott filmek a következők: a francia Serg^ Roullet — Melvvln regényéből készített — Benito Cereno eímfl alkotása, Pier Paolo Pasolini Disznóól című új filmje, az olasz Tavianifivérek üj müve: A skorpió jegyében, a spanyol Bastlio Patlno: Del Amor y Odras Soledades című alkotása, a szlovák Štefan Uher: Géniuszok, lancsó Miklós: Sirokkó, Gábor Pál: Tiltott terület, és valószínűleg — ha elkészül addig az utőszlnkron — Federtco Pelllnt: Satyricon címfi új filmje típus, sót sokak véleménye szerint valószínűleg az új sztereotípus. Mint ahogy Kari May a Vinnetouban megteremtette a „rézbőrű gentlemant", úgy Poitier alakításaiban, az amerikai filmekben megszületett a „fekete gentleman". Poitier a sztárok dicsőségét nagyon nehezen érte el. Gyermekkora až amerikai néger tipikus gyermekkora volt. Cat Island-on született, egy ültetvényes család nyolcadik gyermekeként. Tizenötéves korában csaknem javítóintézetbe kerül, de szülei inkább Floridába küldik, a bátyjához. Kilenc foglalkozással ismerkedett meg, míg kikötött a harlemi színészegyüttesnél. Itt tűnt fel, útja innen vezetett a Brodway-n keresztül Hollywoodba. Kramer „Szökevények" című filmjében nyújtott alakítása „csinált" belőle nagy színészt, s ezután az egyik szerep követte a másikat. Poitier 1964-ben nyerte el az Oscar-t, Nelson „Vadliliom"-jában játszott szerepével. Ebben a filmben — éppen úgy, mint az egy évvel később forgatott „Kék szalagban" — eszményi hőst alakít, aki eléggé tehetős asztalos lévén, az Európából elűzött német apácáknak segít felépíteni egy kápolnát. A „Kék szalag"-ban egy fehérbőrű vak lánynak siet segítségére, s önzetlenségéért számtalan megaláztatást kell eltűrnie. 1967-ben három film hőse, mind a három nagy kasszasikert jelent. Ezeket nálunk is játszották: az angol „Tanító úr. kérem" című filmben pedagógust alakít, aki — miután faji szempontból le kellett mondania mérnöki hivatásáról — megnyeri a fékezhetetlén huligánok szeretetét. A másikban, az araerikai „Találd ki, ki jön vacsorára" című filmben fiatal tudós, s fehérbőrű szerelmének még vőlegénye tudományos hírneve ellenére is, kemény harcot kell vívnia családja faji előítéletével. Ez és az „Éjszaka fényei" — amelyben intellektuálisan magasan a serif fölött álló bűnügyi szakértőt alakít — egyszerre több Oscar-t is nyert, s ezzel először fordult elő, hogy ezzel az amerikai díjjal két faji témájú filmet tüntettek ki, s még hozzá mindkettőnek a hőse néger. Természetesen, nem akarom lebecsülni a hasonló, faji problematikát felvető filmeket, de nem is szabad túlbecsülnünk. Sidney Poitier Ugyanis ezekben a filmekben olyan kivételes típusokat alakít, mint amilyen kivételes jelenség ő maga az amerikai filmgyártásban. S ez a típus, mint ahogy az utóbbi évek faji megmozdulásai is bizonyítják, még nagyon meszsze van az amerikai néger átlagtípusától, életétől és általában egész mentalitásától. A tökéletesen beolvadt, integrált néger, a íehérek minden tekintetben egyenrangú és egyenjogú partnere, pozitív hős, a tökéletes, rokonszenves gavallér, aki szándékait, elhatározásait mindig sikerre viszi — nos, ezt a fehér hollót személyesíti meg Poitier filmszerepeiben. Igaz, nagyon árnyaltan és csiszolt érzékkel, sőt olyan szuggesztivitással, hogy a rokonszenves néger ily módon megformált, alakja a mai Amerikában bizonyos progresszív politikai jelentőséggel is bírhat. A másik oldalon azonban másféle érvek nehezednek a mérleg serpenyőjére: vajon ez a hőstípus nem szolgál inkább úgy mint társadalmi alibi, vajon nem cs§k kendőzi az amerikai négerek problematikájában mélyebb, ÍŽí|r dalmasabb és valóságosabb mivoltát, va

1jon azzal, hogy kidomborítja a részlétigazságot (azt, hogy Amerikában csakugyan találhatók ilyen sikeres négerek), nem kelt fel s nem táplál teljesen indokolatlan illúziókat? A poitieri típus a fekete nézőkben talán fölébreszti a hasonló sikerek utáni vágyat, talán növeli önbizalmukat. Am nem beszél és nem is beszélhet olyan feltételekről, amelyek töm eg alapon nyújtanának lehetőséget az Egyesült Államok néger lakosságának a felemelkedéséhez, a fehérekkel egyenjogú szerepléséhez. És ebben rejlik az a bizonyos buktató. A színesbőrűek negyedeinek lakói az életben sohasem találkoznak azokkal a szerencsés momentumokkal, amelyek révén kiemelkedhetnének, tovább juthatnának, sőt még csak olyan Poitier-alakította kivételes hősökkel sem találkoznak. S ha ezekben a negyedekben akadnak ls gazdagok, azoknak társadalmi helyzetük fölöttébb kétes, már csak azért is, mivel vagyonukat aligha szerezték tisztes úton. Márpedig ha ebből a szemszögből vizsgáljuk a Poitier-hősöket, problematikus jellegük csak még élesebben domborodik ki. S ha még mindehhez hozzá számítjuk az 1967es amerikai forró nyár faji megmozdulásainak viharait, a Martin Luther King meggyilkolását követő eseményeket tavaly, akkor nyilvánvaló, hogy az amerikai film a faji kérdésnek adós maradt, s nem te kevéssel. Miiídezzel persze nem Sidney Poitier érdemeit és művészetét akarom „megnyirbálni": becsülöm mint színészt és csodálom azt a képességét, hogy minden alakítását vibráló élettel tudja megtöltenL De fájlalom magát a tényt, hogy a fekete csillag "egymaga ragyog a fehérek között, hogy körülötte minden filmjének „stábjában" kizárólag fehérek mozognak, s hogy Poitier „felemelkedése" vajmi kevéssé fűzi szorosabbá Hollywood és a fekete művészek kapcsolatát. M FIALA A TALÁLD KI, KI JÖN VACSORÁRA ClMÖ POITIER-FILM EGYIK (ELENETE. ki, vagy az egész film kizárólag néger környezetben játszódik le, amely a fehér néző számára csupán fűszeres egzotikum (ezek közé tartozik a művészileg nagyon érdekes ;,Alleluja" című Vidor-film, vagy Connelly „Zöld legelői"), esetenként úgy jelennek meg, mint komornyikok, hordárok, szobalányok, dajkák stb., többnyire karikaturisztikus vonásokkal, bohózatl elemként vagy a szokásos revüfilmek sztereotip szerepköreiben láthatjuk őket. A „hűséges Inas" szerepkörében szerzett nagy népszerűséget többek között Stepin Fotchit táncosszínész, s ugyanebben a szerepkörben nyújtott alakításért — ezúttal karikírozás nélkül — a néger színészek közül elsőként kapott Oscar-díjat Hattie Mcbaniel, aki az „Elfújta a szél" filmváltozatában a dajkát játszotta. A „szokás hatalmát" megtöri a második világháború, amelyből Amerika fekete lakossága is részt vállalt, olyan mértékben, hogy már nem lehet elsiklani fölöttük, már nem lehet úgy nézni rájuk, mint „hűséges cselédekre", vagy mint „nagy gyermekekre", hanem szükségszerűen el kell fogadni őket, mint embereket, akiknek sajátos problémáik vannak, s akik joggal társadalmi egyenrangúságot akarnak. Ekkor napvilágot lát néhány figyelemre méltó film, mégpedig igen jónevfi filmemberek védjegyével (például Ella Kazan „Pinky" című filmje). Ezek a filmek ugyan nagy kasszasikert jelentenek, de nem hatolnak a „fekete probléma" mélyére, inkább a szentimentális tálalást választják. De azért akadnak kivételek. Ilyen a hatvanas évek elején készült „Mazsolák a napon", amely egy chicagói néger család életéről szól a fehérek negyedében, aztán Leacock filmje, a „Nagyot lépj", — ebben egy néger fiú küzd a magányossággal fehér osztálytársai között, majd Roomer és Young nagy Igazságérzetről tanúskodó dokumentumfilmje. A New York-i iskola filmesei sem zárkóznak el a négerkérdés- elől, ide tartozik Cassavotes „Árnyak" című filmje, — amelyet egyébként nálunk is vetítettek, — és a „Hűvös világ" című alkotás. Azonban a háború utáni néger tárgyú filmek — akár mélyrehatóan, akár felületesen foglalkoznak a problémával — számbelileg mégis csak igen kevesek. A néger hőst szerepeltető filmek száma akkor kezd csak rohamosan növekedni, amikor megjelenik az első nagy drámai fekete csillag, — Sidney Poitier, és vele az új Oscar-tulajdonos s egyike azoknak, akik a Grauman-féle Kínai Színház udvarának cementjében megörökítették kéz- és lábnyomukat. Színész, aki egyike a legjobban fizetetteknek, akinek joga van megválasztania rendezőjét és partnereit, aki számára szerepeket és filmeket írnak. Sidney Poitier, Hollywood fekete csillaga. Kétségtelenül nagy tehetségű és nagy műveltségű egyéniség. A tehetséget illetően, minden bizonnyal nem kivételes jelenség az Egyesült Államok lakosságának 11—12 százalékát képező feketék között. Ami a karriert és az egyéni rangot illeti, éppen ellenkezőleg — kivétel, mégpedig egészen szemmellátható, különleges kivétel. Ogy is mondhatnók: szabályt erősítő kivétel. Poitier természetesen nem az első közIsmert fekete színész az amerikai filmen, sőt nem is az első Oscar díjas néger. Mindeddig azonban az első és egyetlen, aki a ranglétrán a „fehér" sztárokkal azonos helyre küzdötte fel magát. Egyébként is olyan színész-típus, aki teljesen újszerű a fehér filmvásznon szereplő fekete színészek történetében. Ennek kapcsán érdemes visszapillantanunk arra, hogy az amerikai film hogyan ábrázolta a négereket, s a néger kérdés és a néger színészek milyen szerepet játszottak benne. Kezdetben vala a konfliktus, azaz az amerikai filmkultúra egyik jeles alapítójának D. W. Griffithnek a filmje, a „Nemzet születik" Ez tömény rasszizmussal traktálta a nézőt, mégpedig a Dél fajüldözőinek a szempontjából, felkavarva a szenvedélyeket és felszítva a fajgyűlöletet (Ohio államban ezért 40 évig be volt tiltva). Ezen okulva az amerikai producerek már óvatosabbak lettek. Évekig a néger kérdéssel kapcsolatos állásfoglalásuk abban merül ki, hogy igyekszenek elkerülni, elsiklani fölötte. Az amerikai filmek négerei általában mintha a „Tamás bátya kunyhójá"-ból léptek volna SIDNEY POITIER A TANlTO ÜR, KÉREM ClMÜ FILMBEN.