Új Szó, 1969. augusztus (22. évfolyam, 179-204. szám)

1969-08-26 / 200. szám, kedd

JUBILÁLT A ZETENYI EFSZ Körséta Kelet-Szlovákia egyik legjobb szövetkezetében fsZTENDfl ííWíf A jubileumi gyűlésen elhangzott beszámolóból világosan kitűnt, hogy a zétényi szövetkezet az elmúlt évek folyamán jelentós fejlődésen ment át, és gazdasági eredményeivel felsorakozott a tőketerebesi járás, sőt Kelet-i>zlováki:i legjobb szociaOndrej Plutkn elnök lista mezőgazdasági nagyüzemei közé. Tehát volt mit ünnepelni. Ennek ellenére a tagság elég jelentős része — érthetetlenül — nem vett részt az ünnepi gyűlésen, melynek további negatívumaként — ne vegyék rossz néven — még meg kell jegyezni, hogy kevés szó esett a falu kommunistáinak kitartó és áldozatkész munkájáról, melyet a kezdeti nehézségek Idején, valamint a közös gazdaság fejlődésének első időszakában és a későbbiek folyamán is önzetlenül fejtettek ki. Egyébként az elismerés hangján emlékeztek meg azokról a tagokról, akik lerakták a zétényi szövetkezet alapjait és tántoríthatatlanul kitartottak mellette,' szorgos munkájukkal támogatták közös gazdaságuk felvirágoztatását. Nehéz volt a kezdet A község lakosságának egy kis csoportja képezte a szövetkezet magját, amely 1949-ben csupán 28 hektár szántóföldön, 100 hektár legelőn és 170 hektár réten kezdett gazdálkodni, amikor két pár lóval, huszonöt szarvasmarhával, tizenhárom sertéssel és száztíz juhval rendelkeztek. Az 1950—1951-es években újabb tagokkal bővül a szövetkezet, akik kétes érzésekkel összpontosítják termelőeszközeiket, állatállományukat. Az 1953-as esztendő közismert eseményei kedvezőtlenül hatnak a zétényi szövetkezetre is. Akkor tíz tag lép ki a közös gazdaságból, ezek 1957-ig egyénileg gazdálkodtak Ez az esztendő nagy jelentőségű a zétényi szövetkezet történetében, amikor is a község minden kisüzemét felölelő, 1346 hektáron gazdálkodó közös gazdaságnak sikerült beváltania ígéreteit, kifizették az összpontosított élő leltár ellenértékét, és jelentkeztek az első figyelemre méltóbb gazdasági eredmények is. Évről évre gazdagabbak Nehéz lenne ezen a helyen aprólékosan bemutatni azt a fejlődést, melyen a zétényi szövetkezet átment az eltelt két évtized alatt. Ennnek érzékeiÜnnepi gyűlés keretében emlékeztek meg a Zétényi Efsz tagjai szövetkezetük megalakulásának 20. évfordulójáról. A Latorca menti község kultúrházában megrendezett jubileumi ünnepségen részt vett Juraj Mikita mérnök, a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium kelet-szlovákiai kirendeltségének az igazgatója, Jozef Závada, a tőketerebesi járási mezőgazdasági termelési igazgatóság vezetője, a 25 évvel ezelőtt Királyhelmec és vidéke, valamint hazánk egyéb városai felszabadító harcaiban részt vevő s jelenleg Királyhelmecen tartózkodó Valerián Grlgorjevics Tolsztov szovjet vendég, a járás párt- és államhatalmi szerveinek képviselői is. Ondrej Plutko mérnöknek, a jubiláló szövetkezet elnökének üdvözlő és megnyitó szavai után Bohács János alelnök tartott beszámolót a szövetkezet 20 éves fejlődéséről, gazdasági eredményeiről. Ezt követően a felsőbb szervek képviselői köszöntötték az ünnepi gyűlés részvevőit, majd Jozef Závada, a járási termelési igazgatóság vezetője és Ondrej Plutko elnök elismerő okleveleket, pénzjutalmakat és emlékérmeket adott át a zétényi szövetkezet 53 alapító tagjának. tetésére szükséges azonban egynéhány alapvető adat felsoro lása. Például a szövetkezet közös épületeinek az értéke 1952ben közel 127 000, 1957-ben 2,5 millió és tavaly kevés híján hatmillió koronát tett ki. A gépek értéke 1952-ben meghaladta a huszonkétezer koronát, 1957-ben ennek tízszeresét és tavaly már 2,75 millió koronát tett ki. Ez a vagyoni értéknövekedés a termelés színvonala emelkedésének és végső soron az egyre növekvő jövedelemnek a természetes velejárója. A szövetkezet 1952 ben például búzából négy mázsás, 1957-ben huszonhárom és 1968-ban, kétszázötven hektáron átlagosan 38,5 mázsás hektárhozamot ért el. Hasonló fejlődést ért el a többi kalászosnál is. Érdemes még megemlíteni a cukorrépaterKekes József alapítótag mesztés eredményeit. Míg 1952ben hektáronként kétszáztizenöt mázsát értek el, tavaly már 695 mázsát termeltek egy-egy hektáron . .. Kifizetődő beruházás A felsorolt értékeléshez néhány megjegyzés kívánkozik. A zétényi szövetkezet egyike azon közös gazdaságoknak, melyek nem sajnálják a termőföldtől a tápanyagot. Ez a szövetkezet az ötvenes években még alig használt műtrágyát, ami vissza is tükröződött a terméshozamokban. 1957-ben ötvenegyezer, tavaly háromszázkllencvenkétezer koronát meghaladó értékű műtrágyát vásároltak s az idén hatszázhuszonhatezer korona értékű műtrágya vásárlására kötöttek szerződést. Nagyon kifizetődőnek mutatkozik a tápanyagjuttatással kapcsolatos ráfordítás ebben a szövetkezetben ís. Amint említettük, évről évre nagyobbak a terméshozamok, s a szövetkezet az idén kalászosokból átlagosan már 40,4 mázsás hektárhozammal dicsekedhet. Jelentős gondot fordít ez a szövetkezet az állattenyésztés fejlesztésére is. A termelés szakosítása keretében például több mint kétszáz kocát állított be, s a sikeres malacnevelés — népgazdasági jelentőségén kívül — tetemes jövedelmet biztosít Nagyobb jövedelem, több jut a tagoknak A zétényi közös gazdaság jövedelmének növekedését úgy is felmérhetjük, ha csupán a szövetkezet tiszta nyereségéről teszünk említést. Ez 1952-ben hatszázötven koronát, 1957-ben több mint kétszázötvennyolcezer és 1968-ban már csaknem négymillió koronát tett ki. Természetesen, ennek a fejlődésnek arányában növekedett a munka egységek értéke s a tagság keresete is. Míg 1952-ben a tervezett nyolc korona helyett csupán öt korona és néhány fillér volt a munkaegység érté ke, s ezt is csaik kölcsönből tudták fizetni, 1957-ben tizennyolc korona helyett már harmincegy koronát fizettek egyegy munkaegység után, tavaly pedig meghaladta a negyvenegy koronát. A tagok havi átlagkeresete tavaly több volt mint kétezerliatszáz korona. Érthető hát, hogy nem a vé letlen folytán változott meg a község arculata és a tagok élete. Az elmúlt néhány esztendő alatt a felépített százötvenhét lakóházból új negyedek alakultak a községben, huszonnégy személygépkocsi, hetvennégy motorkerékpár és ki tudja hány televíziókészülék, mosógép és egyéb szerepel a falu nyilván tartásában. Számtalan olyan taggal találkoztam, akinek úi háza, modernül berendezett lakása, hatvan-nyolcvanezer ko rónát érő betétkönyve van, és Jascseg Pál csoportvezetu azt sem hallgatja el, hogy „befizetett" az autóra is . Biztató távlatok A jubileumi gyűlés foglalko zott az idei feladatok, tervek teljesítésének értékelésével is Megállapították, hogy ezek ked vezőek. A szövetkezet az első félév folyamán jóval túlszárnyalta a bruttó és a tiszta jö vedelem tervét, s közel három és fél millió korona értékű tiszta nyereséget ért el. Ezek az adatok azt bizonyít ják, hogy a zétényi szövetkezet gazdasági fejlődése helyes úton halad, s minden feltétel megvan arra, hogy ebben az évben az eddiginél még sikeresebb gazdasági mérleggel zárja az évet. . . KULIK GELLÉRT Tóthpál Gyula felvételei A Zvonica csúcsán, a Vág völgyében, a Streŕnu alatt, a hoszs/.ú és súlyos harcok színhelyén emeltek emlékmüvet az SZNF 400 francia résztvevőjének. Antal, a vasmunkás A LAKÁSÁN kerestem és amikor a romantikus kis utcában megláttam a házat, elképzeltem őt, amint ott álldogál az ágyások között és elmondja életét, harcait, elmondja, mi késztette arra, hogy huszonöt évvel ezelőtt fegyvert fogjon. De csak a feleségét találtam otthon, tőle tudtam meg, hogy a férje dolgozik ... igen szombaton is dolgozik, nem mintha szükség lenne a pénzre, hanem inkább a munkára van szükség, mert ma olyan a helyzet, hogy munkával kell harcolni a jelenért, a jövőért, az országért... Vrútky utcái nem sok látványosságot kínálnak a szemnek, szecessziós épületei a századvég hangulatát idézik és egyegy neobarokk ház előtt szinte anakronizmusnak érzed, hogy a kapun nem egy turnűros hölgy lép ki, hanem egy csinos, miniszoknyás lány. fgy azután, amíg a munkahely felé siettem, volt időm töprengeni afelett, hogy a történelmet nem a mitológiai Klio írja aranytollal, hanem az emberek, fegyverrel, vagy kalapáccsal, és a szlovák nép újkori történelmének egyik érdekes sajátossága, hogy akik egy negyedszázaddal ezelőtt a fegyvert fogták, akik itt Vrútkyn megtámadták a Gestapo vérebeit, akik innen indultak el az erdőborította hegyekbe, a szabadság véres ösvényeire, ugyanazok állnak ma a satupadok, az esztergák és a betonkeverők mellett, hogy fegyver helyett most már kalapáccsal véssenek múlhatatlan jeleket a jövőbe futó idő falába. •— A nevemet ne írja meg. Minek? Nem az a fontos, hogy é n harcoltam, hanem hogy m i harcoltunk, hogy nagyon sokan tudtuk, mi a kötelességünk! Az élettörténetem? Nem valami színes téma egy újságíró számára. 1917-ben születtem Alsókubínban. Két hónap múlva kaptuk a hírt, hogy szegény jó apám elesett az olasz fronton. Egyedül maradt az anyám négy gyerekkel, két lánnyal meg két fiúval, családfenntartó nélkül. Ötéves koromban kerültem ide Túrócba egyik nagybátyámhoz, aki kovács volt, hatéves koromban már segítettem, amit tudtam. Közben meg nőttem, nyúltam, mint a kalász, vagy a hegyi lenyő. Csak ez a jobb láb, ez „csökött" maradt. Rövidebb, mint a másik. Dehát ez volt a szerencsém, nem kellett bevonulni. Húszéves már elmúltam, amikor az egyik idősebb szaki olyan dolgokról beszélt nekem, hogy emberi élet, meg a proletariátus joga. Amikor a pártot betiltották, titokban találkoztunk, megbeszéléseket tartottunk, vitatkoztunk. Egyre többször találkoztunk a vasutasokkal is. Azok mondták először, hogy valami készül, hogy nem tűrhetjük tétlenül a németek garázdálkodását. Ti, mai fiatalok nem tudjátok, mit jelentett akkor egy illegális találkozó! Utainkat, lépéseinket vérebek vigyázták, vérszomjas szadisták várakoztak mohón a lebukottakra. Nézned kellett akkor is, ha nem láttál, hallanod kellett azt is, ami nesztelen volt... a nyomodba szegődött kopó sziluettjét, a briganti sóhaját, aki a földszintes ház ablakára szorította fülét. — Először egy kis ládát bíztak rám azzal, hogy csempész. szem ki az üzemből. Akkor már hlinkások, fasiszta hekusok őrizték a kapukat... a hátsó kerítésen másztam át, a dobozt meg otthon az ágyam alá rejtettem, két hétig aludtam úgy, hogy robbanóanyag volt az ágyam alatt. Aztán, huszonöt évvel ezelőtt, megkezdődött a harc. Huszonhét éves voltam. Négy éve házas, a fiam már futott. Megcsókoltam az asszonyt meg a gyereket. Az asszony sírni kezdett, amikor azt mondtam, hogy megyek. Arról beszélt, hogy a németek nagyon erősek, mindnyájunkat megölnek. Nem mondom, én ls gondoltam erre, de hát az embernek van hazája, meg emberi becsülete ... Aztán meg jött a parancs, hogy nem mehetek. Itt kell maradnom, mert én ismerem legjobban a kivezető utakat, meg az erdőket. Tudja, surbankó legény koromban a rossz lábam ellenére is mindig csavarogtam, ha egy kis szabad időm akadt. Olyan utakat is ismertem, amelyek felett még a madár sem repült el. Hát maradtam. Mert akkoriban a pártfegyelemnek kötelező ereje volt, akkor minden konununista tudta, hogy nem az „én" a fontos, hanem a „mi". Sokszor elkeseredtem, hogy nem lehetek ott, a többiek között, hogy nem pusztíthatom azt az átkozott náci fajzatot... Aztán végre megjött a parancs: két, egyenként tízkilós csomagot kellett eljuttatnom az egyik vasutasnak. Kötszerek voltak a csomagban ... Sikerült. Ettől kezdve rendszeresen indultam „bevetésre". Szállítottam lőszert, embert, élelmiszert, robbanóanyagot, röpcédulát, átvettem és továbbítottam üzeneteket. A házamban, a padláson kiépítettem egy kis rejtekhelyet. Ott őriztem egyszer két hétig egy franciát. Súlyos lőtt sebe volt. Három napig felváltva ültünk mellette, mert belázasodott és hangosan kiabált „boche", „boche", és ki akart ugrani az ágyból. Alacsony, zömök, fekete hajú fiú volt. Két hét múlva egy viharos éjszakán az elvtársak elvitték őt... szorongatta a kezemet... au revoir, Antóniáé ... később mondta meg valaki, hogy mit jelent... a viszontlátásra, Antal. Azóta sem hallottam felőle, csak a társairól, akik StreCnónál haltak hősi halált... Valami külünös érzés fogott el. Talán azt mondhatnám, hogy feltámadt bennem az ihletett látás képessége és hirtelen eltűntek a gépek, az üzem zajos munkacsarnoka és láttam a képet, amint a sebesült francia hős keze összefonódik a szlovák Antal kezével, és forró lett a szívem, amikor arra gondoltam, hogy a francia fiú talán Párizsból, talán a Champagne fürtringató tájáról került ide, hogy harcoljon az európai népek szabadságáért és mellette harcolt a cseh Vojto és az orosz Vologya — érted, értem — mindnyájunkért. Magyar cigarettával kínáltam Antalt, erős dohányosoknak való „koporsószeggel". Élvezettel kortyolta a füstöt, aztán halkan mondta: — Ismertem egy magyar fiút is. Nem tudom, hogyan került erre a tájra. Ha jól emlékszem, megszökött az alakulatától és Nógrádiékkal akarta felvenni a kapcsolatot. Imrének hívták. Húsz kilométeren át vezettem, úgy megútálta a hegyeket, hogy azt mondta, ha egyszer újra otthon lehet a síkságon, soha többé nem akar hegyet látni, de még dombot sem . . . Hát így volt, ennyi volt. Mondtam magának, hogy nem érdekes az életem. Vasas voltam, az is vagyok. Kommunista voltam, ma is az vagyok. Betöltöttem az ötvenkettediket, a fiam tanár, van egy kétesztendős unokám... az is Antal. Mostanában sokat mesélek neki azokról az időkről... A kapuban állva nézett utánam. Amikor visszafordultam, felemelt olajfoltos kezére csordult a napfény. PÉTERFI GYULA