Új Szó, 1969. július (22. évfolyam,152-178. szám)

1969-07-06 / 27. szám, Vasárnapi Új Szó

—. N C/2 O s0

„Slovenské Pohľady" áprilisi számában folytatódik Vladimír Mináč ,farázsfúvás" című történelmi elmélkedése. Okfejtésének célja újból az érzelmek megmozgatása, személyek drámai helyzete dönti el a történelmi vitákat, miközben nagyjelentőségű igazságok szinte légmentesen elszigetelődnek az olvasótól. Vladimír Mináč cikkének alapvető érdekessége, hogy a szlovákság 1848/49. évi magyarellenes nacionalista megmozdulását általános jelenségnek tekinti, mintha az egész szlovák társadalmat magával ragadta volna, holott a Kossuth-elleni mozgalom és fegyveres fellépés a szlovákság kisebb részére korlátozódott, a többség támogatta Kossuth mozgalmát. Ezt a tényt Mináč kirekeszti történelemszemléletéből, kulcslyukon keresztül vizsgálja a népek tavaszának eseményeit, aminek kettős haszna van: egyrészt önállóbban és jelentőségteljesebben emelkedik ki a hasznosítható eseménysorozat, másrészt a látótéren kívül hagyható minden kellemetlen ellentmondás. A magyar nacionalista történetÍrás számára nyilván nem volt kedvező, hogy a fegyveres sikerek dicsőségét meg kellett osztani a szlovákokkal, mégis ezt mindenkor elismerte. Szekfű pl. a magyar hadserégben harcoló szlovákok számát 40 000-re teszi, ami több mint egy ötöde Kossuth egész haderejének. (Magyar- történet, V. kötet.) Mináč kevesli a szlovák értelmiség ismeretanyagát az 1848-as forradalmi időkről, de tájékoztatása egyoldalú, elfogult és töredékes. Szerinte: „A történelem tanít ugyan, de nem igazságosan. A jelenlegi müveit szlovák az iskolából csak két emléket visz magával a szlovák forradalmi mozgalomról, Stúr beszédét a pozsonyi országgyűlésen és Janko Král forradalmi gesztuA leglényegesebb mulasztás, ami miatt Mináčot is el kell marasztalni, a teljesség elhanyagolása. A reakciós császárság hatalmának veszélyeztetése nála elvész a kicsinyes részletperspektívák mesterséges torlódásában, pillanatnyi érdekek támadják hátba a hosszútávú haladás erőfeszítéseit. Mert ami haladást és újat jelent, forradalom marad akkor is, ha hibákat követ el, jelentőségét az elért eredmények mérik le. Mináč mesterien igyekszik alkalmazni a relatlvizálást, csökkenteni a magyar forradalmi mozgalom értékét, hogy annál nagyobbá szélesíthesse azokat az irányzatokat, melyek Kossuth mozgalmával szembefordultak. A leértékelésben hatáskeltően fokozza az ellentéteket: „A nemesség vagy az országgyűlés, az országgyűlés vagy a nemesség: ördög vagy sátán". Néhány sorral alább: „Mágnások és az országgyűlés, országgyűlés és a mágnások: ördög vagy sátán". Megemlít három vármegyét (Túróc, Trencsén, Gömör), ahol „az ingyenélők csordája és a hivatalosan megerősített tolvajok saját elképzelésük szerint érvényesítik a forradalmat: azaz csírájában elfojtják." A visszaélést országos szintűvé általánosítja, ezzel igazoltnak véli a mágnások forradalmának elméletét önmagukkal szemben. Mináč nem takarékoskodik a nemesség elítélésével, de nem magyarázza meg olvasóinak, hogy a polgári forradalom irányítása miért volt szükségszerűen a vármegyei nemesség kezében. Mellékkörülménynek tekinti, hogy Magyarországon 1848-ban még nem volt polgárság. „1840-ben, amikor Angliában a népesség fele, Franciaországban egyharmada volt városi lakos, Magyarországon csak minden kilencedik ember lakott városban" — írja Szabó Ervin. (Társadalmi és pártharcok 48/49-es forradalomban.) Egy agrárszocialista parasztforradalom az akkori Kelet-Európában reménytelen kísérlet lett volna, mert — mint Szabó Ervin hangsúlyozza: „Az osztálytagolódás teljesen középkori" volt. Az egyetlen lehetséges kibontakozás az volt, amit a történelmi események ténylegesen valóra váltottak; viszont a polgáriasodás követelése a nacionalizmussal kapcsolódott, így a nemzetiségek föderatív szuverenitásának elismerése kezdetben azok számára is elképzelhetetlen volt, akik a nemzetiségekkel valő teljes forradalmi együttműködést tartották szükségesnek. A legválságosabb pillanatban a nemzetiségek részéről a maximális követelések számlájának ultimatív benyújtása határozottan taktikai hiba volt, amit nem ment Kossuthék tévedése sem, hogy a maximális követelésekre nem türelmes ellenjavaslattal, hanem határozott és fenyegető nem-mel válaszoltak, ami viszont a nemzetiségek fegyveres akcióját váltotta ki. Mindezen 'körülmények eltitkolása mellett könnyű a tájékozatlan olvasóval elhitetni, hogy nem társadalmi forradalmat vállalt a magyar irányító élgárda, hanem csak a feudalizmus függetlenebb önkormányzatára tört, hogy a nemzetiségeket és a parasztságot könnyebben elnyomhassa. A nemzetiségi ellentétek szinte óráról órára fokozódtak, így abban igaza lehet Mináčnak, hogy „a faMég egyszer: birodalomnak nem 80 százaléka magyar nyelvű, mint Mátyás korában, hanem csak 40 százaléka. |Jászi Oszkár: A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés) Kossuth és egész gárdája abban a hitben indult el, hogy az új helyzetben a nem magyarul beszélők örömmel lesznek magyarrá. Elfeledték, hogy az a nyelvi és nemzetiségi megújhodás, ami megteremtette 1848 feltételeit, nemcsak magyar specialitás volt, megkésve bár, irányító ereje lett a nemzetiségek öntudatra ébredésének is. Amit az újkor első évszázadai lehetetlenné tettek, azt 1848-ban behozni már nyilván nem lehetett. Annyi azonban bizonyos, hogy a szabadságharc eszméivel nem lehetett volna megmozgatni a tömegeket és semmiből kiállítani 200 000 katonát, ha Kossuthék — szembeszállva a nacionalista közvéleménnyel — elfoFischer: 1848, Praha—Viedeň —Budapešť. — Pravda.) A forradalom előtti vármegyei nemességet sem lehet sommásan tolvajoknak és ingyenélőknek tekinteni, mint Mináč teszi. Ezt hangsúlyozza a minden nacionalizmustól távol álló marxista magyar történész. Szabó Ervin is: „Akár humanizmus és belátás, akár politikai vagy egyéni számítás vezette a reformák híveit évtizedes agitációjukban, a liberalizmus gondolatainak elterjesztése örök emberi és nemzeti érdeme marad annak a kis harcos csapatnák, melynek legkiválóbb tagjai a nemesség soraiból kerültek ki." (U. o. 107. o.). Az illúziókeltés keresése Mináč cikkében sem érvényesül teljes következetességgel, törést szenved a szlovák fegyveres felkelés értelmének magyarázata, mert míg szerinte az „első fegyveres fellépés törtémwoiL az igazmondástól natizált magyar tömegek a funákok fejét követelték". (Daxner és Francisci pelsőci hazaárulási pőrében.) Az értelmiségre nyílván ma is hat a mesterkélt szentimentalizmussal kiszínezett helyzetkép, az üldözött szabadságharcosnak anyjával való találkozása Jókai regényes jeleneteit Idézi Míg másutt — még a polgári világban is Nyugat-Európában — a történetírás az illúziórombolás és deheroizálás felé törekszik, (Lásd Magyarországon Molnár Erik munkáságát), addig Mináč korszerűtlen elszántsággal teremti hőseit és konstruál éles nacionalista tartalommal telített Illúziókat. Körülbelül abban a történetírói romantikában tévelyeg, amit nálunk száz év előtt Horváth Mihály képviselt. Érveléseiből a finom gúny sem hiányzik: „Hogy a forradalom dinasztiaellenes és antifeudális volt? De a királyokból (krát) Itt csak Janko Kráľ volt, a szlovák költő, gróf egy sem" — írja a Neugebaude börtönéletéről. Bizony', a császárt aligha lehetett a pesti Újépület börtönébe zárni, még kevésbé a biztonságos helyekre távozott reakciós főnemességet. Mináč hatásos ítéletnek szánta börtönügy végső összegezését is: „A nemzetek börtöne nem képletesen, hanem teljes valóságában". Nem veti fel a kérdést, hogy a Kossuth-kormánynak — ha folytatni akarta küzdelmét — volt-e észszerű esélye arra, hogy a nemzetiségekkel kitört nyílt fegyveres harcban a békés kibontakozás reményében egyszerűen kapituláljon? 1848 magyar forradalma a több évtizedes nemzeti megújhodás betetőzése volt, ebből következett, hogy a vezéreszmék megfogalmazói a középkori magyar nagyhatalom utódjának tekintették magukat, modern nemzeti államot akartak szervezni Mátyás birodalmának területén. Tökéletesen elfeledve azonban, hogy míg a francia és angol hatalom az újkor első háromszáz esztendejében nemzetiségeit sikerrel asszimilálta, addig ugyanezen idő alatt a magyar etnikum kétharmada kipusztult a törökkel és a császárral vívott harcokban. Nem vették tudomásul, hogy a már pusztán képzeletbeli gadták volna az ország nemzetiségi föderalizáciőját. A külföldi történetírás csak a tényleges helyzet alapján ítél, pedig 1848/49 szabadságharcát a nemzeti előretörés önkéntes megfékezése útján sohasem lehetett volna megvívni, akkor még a magyar közvélemény számára a nemeztíségek egyenrangúvá deklarálása nemcsak újszerű és idegen, de minden bizonnyal elfogadhatatlan lett volna. Ez a megállapítás nem Kossuth nemzetiségi politikájának helyeslése, hanem egy tragikus dilemma konkretizálása. Mert igaz, hogy a forradalom Irányítói a tömegek nemzeti felbuzdulásának a nyomása alatt állottak, viszont a nemzetiségekkel való tapintatos tárgyalások lehetősége adva volt. Mind a mai magyar történetírás, mind a külföldi bírálata egyhangúlag hibának minősíti Kossuth merevségét a nemzetiségi kérdésben, és ezt mindenkinek nyilván el is kell fogadnia. Viszont teljesen egyöntetű a külföldi történetírás abban, hogy Kossuth szabadságharcát haladó forradalomnak tekinti, szemben a Mináč-féle erőszakolt, ellenforradalmi fogalmazással. Mináč kontra Európa történetírása nem lehet sem tudománya, sem érzelmi elhatárolója közös jövendőknek. A tízkötetes szovjet Világtörténet az 1848-as magyar—szlovák viszonyt így határozza meg: „A magyar kormány még azt a mérsékelt követelést is megtagadta, hogy Szlovákiának Magyarországon belül autonómiát adjon, és a szlovák nyelvet ismerje el hivatalos nyelvnek. Ennek az lett a következménye, hogy a szlovák nemzetgyűlés több küldötte az osztrák kormány oldalára állt és külön szlovák légiót állított fel, mely azután résztvett a magyarországi forradalom elleni harcban. De sok szlovák paraszt és munkás a magyar forradalom mellé állt." (VI. kötet, 358. o.) Ernst Ftscher osztrák kommunistának azonos a véleménye: „A fiatal, magyar polgárt rendszer hazafisága kétarcú volt; forradalmi-demokratikus a bécst kormánnyal, a mágnásokkal és szövetségeseikkel szemben, de teljesen nem demokratikus a szlovákkal szemben." (E. nelmileg elkerülhetetlen volt," addig kénytelen elismerni, hogy a harc folytatásában a felkelőkre a „császári zsoldos" szerepe várt. A történelmi elkerülhetetlenséget Mináč azzal indokolja, hogy „a magyar forradalomban kezdettől fogva reakciós volt a magyar és a feudális hangsúly". Az indoklás nem kielégítő, a magyarok forradalma más, mint magyar nem lehetett, a „feudális" jelleg kiemelése pedig ellenkezik az európai történetírás kiértékelésével. Talán csak azért van szükség a mesterséges illúziók forgatagára, hogy igazolni lehessen Húrban engesztelhetetlen magyarellenességét, aki „Inkább magával az ördöggel" volt hajlandó kibékülni, mint a magyarokkal. Korok és nemzetek változnak, antagonizmusokból megértések szü' lettek, de rejtélyes az a háttér, mely arra kényszeríti Vladimír Mináčot, hogy a 120 év előtti polgáriasodás kicslnyességeit kiemelje a történelmi másodrendűségből. Bizonyos, hogy a Kossuth-ellenes szlovák irányzat, mely a nemzeti egyenrangúsítás és szuverenitás célja felé tört, harcos lendületével nagyobb visszhangot keltett kül- és belföldön egyaránt, mint az a szlovák többség, mely Kossuth mozgalmát politikailag és katonailag támogatta. Nem lehet azonban tárgyilagos történetírásnak tekinteni azt az eseményrostáló válogatást, mely értékelésében csak olyan jelenségekre szorítkozik, amik az aktualizáló hangulatkeltésben eredményesen használhatók. A nemzeti antagonizmusok kiélezésének fondorlatai magánosok szeszélyeként sodródnának a perifériákra, ha nem közismert író vállalná propagálásukat, ha nem éppen ő kívánná megakadályozni, hogy a dolgozó tömegek tiszteljék egymás nemzetiségét. Vladimír Mináč célja olyan közhangulat becsempészése a társadalom érzelmi világába, mely minden munkahelyen érvényesítheti a másik nemzettel szemben a mellőzést és az elszigetelést, akármilyen törvények szabályozzák ls a nemzetek együttélését JANICS KÁLMÁN