Új Szó, 1969. július (22. évfolyam,152-178. szám)

1969-07-27 / 30. szám, Vasárnapi Új Szó

v |||!! llllílllllllllf iftít lllllllllll 18 4 8 Ezernyolcszáznegyvennyolc! az égen Egy új csillag . . . vérpiros sugara Életszínt vet a betegségében Meghalványult szabadság arcára. Szent szabadság, újabb megváltója A másodszor süllyedt embereknek, Drága élted miljom s miljom ója, Ne félj, téged nem feszítenek meg. Elbuvék a békesség galambja, Fészke mélyén turbékolni sem mer; Háborúnak ölyve csattogtatja Szárnyait a légben vad örömmel. Hah, ti gyáváik, ti már is remegtek? Ez csak a kezdet, ez csak gyermekjáték . Hátha mindazok beteljesednek. Amiket én álmaimban lóték! Eljön, eljön az ítélet napja, A nagy isten vérítéletet tart, S míg jutalmát jó, rossz meg nem kapjo, Már nyugonní sem fog addig a kard! (Pest, 1846. február) O O o OOlf U V PETŐFI SÁNDOR VERSEI: Jön A HALÁL Jött a halál, hogy elsöpörjön mirrket A föld színéről, jött a döghalál, Reánk lehelte rothadó lelkéből Azt sátándühhel a gonosz király. Tombolt a vész irtóztató erővel A végítélet végórájaként, És ím mi élünk még és nem hálánk meg, Csak meghajoltunk, de el nem törénkl Él a magyar még, áll a hon, s hol egykor Olyan halotti volt a hosszú csend, Minő zajt üt most cjtt a harcoló kard! Minden csengése egý világra cseng! Oh népem, eddig önmagad se tudtad, Hogy létezel, s most tudja a világ; Utolsó voltál, s íme a iegelsők, Most még ők is bámulva néznek rád. Melyik magyar nem szégyenlé előbb hogy Sors átkából magyarnak született? S melyik nem büszke most reá, hogy isten Kegyelméből e nemzet tagja lett? Méltóbb vagy a legdrágább koszorúra, Mint bárki más, méltóbb vagy igazán; Oh hol keressek, hol lelek virágot, Dicső fejedre illőt, szent hazám? De befejezve nincsen még a munka, Amelyet néked befejezni kell, Csak félig va-n még a csomó elvágva, Mit szét kell vágnod kardod élivel. Majd akkor illet a koszorú téged, Ha e munkát végkép bevégezed, S akkor nem én foglak megkoszorúzni, Hanem az egész nagy emberiség! Előre hát, oh nemzetem, ne állj meg, Hogy á Mánál meg pályád közepén? Félútadon vagy, fölértél a hegyre, S könnyű már annak, aki völgybe mén. Elő, elő a zászlóval kezedben, Egész Európa te utánad jő. Te vagy, hazám, most a világ vezére... Mily nagy szerep, milyen lelkesítő! (Pest, 1949. május 21) EGY GONDOLAT BÁNT ENGEMET... Egy gondolat bánt engemet: Agyban, párnák közt halni meg! Lassan hervadni el, mint a virág, Amelyen titkos féreg foga rág; Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál, Mely elhagyott, üres szobában áll. Ne ily halált adj, istenem, Ne ily halált adj én nekem! Legyek fa, melyen villám fut keresztül, Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül; Legyek kőszirt, mit a hegyről a jrölgybe Eget-földet rázó mennydörgés dönt le .. Ha majd minden rabszolga-nép Jármát megunva síkra lép Pirosló arccal és piros zászlókkal És a zászlókon eme szent jelszóval: „Világszabadság!" S ezt elharsogják, Eltiarsogják kelettől nyugatig, S a zsarnokság velük megütközni*: Ott essem el én, A harc mezején, Ofct folyjon az ifjúi vér ki szívembül, S ha ajkam örömteli végszava zendül, Hadd nyelje el azt oz acéli zörej, A trombita hangja, az ágyúdörej, S holttestemen át Fújó paripák Száguldjanak a kivívott diadalra, S ott hagyjanak engemet összetiporva. ­Ott szedjék össze elszórt csontomat, Ha jön majd a nagy temetési nap, Hol ünnepélyes, lassú gyász-zenével ÉS fátyolos zászlók kíséretével A hősöket egy toözös sírnak adják Kik érted haltak, szent világszabadság! (Pest, 1046. december) FOLYTATÁS A 8. OLDALRÓL megtalálhatók, mint a nagybá­nyai festői hagyományok, a pre­ciz naturalizmus éppúgy, mint a kubizmus és az absztrakció. Az utóbbi irányzatokra 1935 táján visszahatás támadt s ez a sajtó­ban, vitákban is tükröződik. A szá­mos idegvágó eseményből csak egyet idézünk, mert rávilágít a művészet és a társadalom között támadó, illetve állandósuló anya­gi feszültség egyik okára. Lőrincz Gyula 1936 őszén ren­dezett kiállításán - a pozsonyi Képzőművészeti Egyesületben (Kunstverein) - vitát rendeztek az új realizmusról, amit Lőrincz képei képviseltek. Az avantgard­dal együtt haladó irányzatokkal szemben szovjet hatás jelentke­zett a kiállítás anyagában s a vitán a művész nem is tagadta, hogy őt a szovjet művészetben 1928 után végbement fordulat inspirálta a közérthető realista kifejezésre. Az ankéton Brogyá­nyi Kálmán, Tilkovszky Béla, Szóld Lajos és Gwerk Ödön szólalt föl. Többen azt hangoztatták, hogy nem a kép és a közönség viszo­nya romlott meg, hanem a kép és a valóság közt található el­lentét. Ha ez megszűnik, azaz győz oz új realizmus, a kép és a közönség viszonya mentes lesz minden problémától. Kiderült azonban, hogy a kér­dés sokkal bonyolultabb s fenti leegyszerűsítő okfejtéssel teljes mélységében föl nem tárható, bár a közönség és a kép közötti viszony romlásában a valóságtól való elrugaszkodás is szerepet Játszik. Az anyagi problémák szorosan összefüggtek a közönség ízlésé­vel, műveltségével és nemzetisé­gi öntudatával. A sajtóban gyak­ran hallatszottak elítélő megnyil­atkozások mind a hivatalos szlo­vák intézmények „tehetetlensé­gét" és „érzéketlenségét", mind o közönség „művészetellenessé­gét" illetően (Tótra 1937. 1. sz. 28-29. 1.). Az utóbbival kapcso­latban szlovák részről is hang­zottak el kritikus megjegyzések saját közönségükről. A problémákon a sajtótion Időnként lezajlott viták is csak átmenetileg enyhítettek. 1938. jan. 16-i vasárnapi számában a Magyar Nap a felvidéki magyar­ság elé vitte a magyar képzőmű­vészet helyzetét. Ankétot rende­zett, amelynek vezetésére Lőrincz Gyulát kérte föl. A lap a művé­szek közül Pór Bertalan, gróf Pálffy Péter, Nagy Márton, Wei­ner Imre, Schubert Gyula, Tauber Blanka nyilatkozatát közölte ar­ra nézve, hogy mit javasolnak a helyzet javulása érdekében. Wei­ner Imre válasza teljesen sem­mitmondó, Tauber Blanka arról panaszkodott, hogy származása miatt, kettős elnyomás alatt él. Sürgette a különböző fajú művé­szek összefogását és követelte az állami támogatóst. Nagy Márton az összefogó erő hiányát tette szóvá. Pálffy Péter a pozsonyi Kunstverein munkáját idézte pél­dául, szerinte a közönség ízlé­sét kell fejleszteni s hangot adott annak, hogy a szlovákiai magyar művészet csak az összmagyar művészetnek lehet szerves része. Pór Bertalan azt ajánlotta, hogy a csehszlovák állam adjon 10-15 tehetséges művésznek évi tízezer koronás ösztöndíjat, amit a művé­szek alkotásaikkal viszonoznának. Schubert Gyula úgy látta, hogy a Csehszlovákiai Magyar Tudo­mányos Irodalmi és Művészeti Társaság révén külföld felé is lehetne kapcsolatot találni. Szó­vátette, hogy a pozsonyi Képző­művészeti Egyesület az elmúlt tíz esztendőben 50 000 korona ér­tékben vásárolt képet. Nem elég magyarnak lenni, jegyezte meg igen helyesen, tudni kell egymá­sért dolgozni isi Természetesen vásároltak a vá­rosok is, főleg kiállító sokon. De a támogatásra kötelezett legfőbb szerv, az állam, so­hasem teljesítette a békeszerző­désben a magyar kultúra támoga­tására neki előírt kötelességét. Azonban ez sem szolgálhatott jogcímül arra, hogy a magyar művészek népüktől elpártoljanak. S ha történt erre kisérlet, az ilye­nek megkapták a kioktatást. Az anyagi okok mellett a kö­zönség művészi ízlésének konzer­vatív volta is közrejátszott abban, hogy a társadalom részéről soha­sem emelkedett a vásárlás olyan fokra, hogy a jelentkező művé­szek valamennyijének megfelelő életszínvonalat tudott volna biz­tosítani. Igaz, minden panaszt nem lehet készpénznek venni s a kutatás jelenlegi állásánál még nem állapítható meg, hogy milyen igényekhez és gyakorlati életvitelhez, életmódhoz viszonyít­va volt szegény a magyar mű­vész. Erre később mindenesetre lei kell terjedni a kutatásnak, mert különben hamis képet ka­punk a „művésznyomorról", amely némelyek esetében való­ban létezett. Az bizonyos, hogy a modern formavilágot képviselő képek hátrányba kerültek a ha­gyományos felfogásban született művekkel szemben, de ez a világ műveltebb, gazdagabb társadal­mában sincs másként. A szlová­kiai magyar művészetben, akár­csak a szlovákban, az irányzatok egymás mellett futottak s min­degyikben megtalálhatók a na­turalizmus képviselői éppúgy, mint az absztraktok a közbenső izmusokkal együtt. Az előbbinek érthetően nagyobb a vásárló kö­zönsége. A szociális tartalom, amint erre a művészeti élet kér­déseit oly gyakran vizsgáló Lő­rincz Gyula rámutatott, tehát a társadalmi mondanivaló, amely a kor mondanivalójaként kerül a művészetbe, szintén riasztóan hat „a szlovákiai magyarság művel­tebb rétegére. „Felvidék" a bu­dapesti giccs gyarmatává süllyedt ahova a képek súly szerint ér­keznek a vámon, ezért a „mű­vészektől" elvárja a rendelő üz­letfél, hogy minél vékonyabb fes tékréteget használjanak. (Lőrincz Gyula I. c. Korunk, 1937. 151. 1.) Hyen körülmények között az ízlés­nevelés modernizálása elegend­hetetlen, ebhez azonban rend­szeresen megjelenő művészeti lap kellett volna. A magyar és német nyelvű Forum ezt a szere­pet pár évig, amíg fennállt (1931 —1934), be is töltötte. Ez azon­ban egymagában elégtelennek bizonyult. A burzsoá csehszlovák állam nem érezte tehát kötelességének a magyar művészet támogatását, ezt meghagyta Budapestnek. A csehszlovákiai magyar kép­művészet minden nehézség elle­nére ólt, fejlődött s közben kép­viselőinek arra is maradt ideje és ereje, hogy pedagógiai mun­kát fejtsenek ki nem is csaik is­kolai szinten, hogy már 1920-ban festőiskola jöjjön létre Ungváratt (Erdélyi-Boksay), hogy 1938 után művésztelep létesüljön Menyhén, hogy múzeumok gyűjtsék a mu­zeális anyagot, hogy a népmű­vészet értékeire is fölhívják a fű­gyeimet (Tichy Kálmán) s hogy a szociális tartalmat esztétikai szférába emeljék (a Sarló moz­galma, Bauer Szilárd, Tallós-Pro­hászka István stb.). A népművészet és a népi épí­tészet értékeinek gyűjtését külö­nösen Tichy Kálmán szorgalmaz­ta. Neki sok köszönhető a népi értékek megmentése terén. Gyűj­tötte a mozgatható tárgyakat, rajzolta az épületeket, a be nem gyűjthető népi műtárgyakat. Mun­kásságára a Magyar Iparművé­szet is fölfigyelt. 1930. évf. 5-6 sz. egész sor ilyen tárgyú rajzát közölte s ugyancsak a Magyar Iparművészet ismertette annak az előadásának a tartalmát, ame­lyet a Sajóvölgyébe gyűjtőutra induló kassai regősök előtt tar­tott arról, miért, mit és hogyan kell gyűjteni. Ez a kérdés kap­csolódott a népiség, a folklorisz­tikus elemek, a couleur locale képzőművészeti problémájához, amely ellen a kozmopolita szel­lemiség a világ minden olyan tá­ján tiltakozik, ahol a helyi ha­gyomány (születés, származás, ne­veltetés stb.) nem köti e szelle­miség képviselőit. Nem minden művészi tehetség született arra, hogy helyi színeket, motívumo­kat örökítsen művébe, de aki er­re kapott tehetséget s a műalko­tás színvonalán hozza létre mű­veit, az ellen tiltakozni enyhén szólva ostobaság, vagy sznob­ság. A szlovák művészek sem ir­tóztak a népművészet ihletésétől s legtöbbje nem hagyta magát a népétől eltávolítani. Hozzátar­tozásukat, akárcsak magyar kol­légáik, nemcsak a szebbnél­szebb tájak megörökítésével fe­jezték kJ, a Tátra, a Fátra, a Krf­vény, a gömöri Érchegység, Gyert­*a szépségei, sajátos színvilága, a liptói havasok erdőségei, lege­lői, a helyi színek, mindezek nem­csak a festészetet ihlették, segí­tették és gazdagították, hanem az emberek népviseletét sem szé­gyellték fölhasználni képeiken ahogy jeles anyaországbeli mes-' terek, mint Csók István (lásd híres Tulipános ládá-ját), Rudnay Gyu­la vagy Glatz Oszkár sem. Lehet ez a népies, nemzeti romantika újabb kivirágzása, de jogosultsár­gát éppúgy nem lehet kétség,­bevonni, ha korszerű formanyel­vein szólal meg, mint a legmo­dernebb irányzatokét sem, ha kor moly művészi erőfeszítés eredi ménye a mű s a társadalmi fe­lelősséget sem utasítja el magár­tól a művész. Éppen ezekben az évtizedekben, 1940 óta, a lág minden táján újra polgárjo­got szerzett magának a folklór a magas művészetben, hol elvon­tabban, hol naturalisztikusabban. S ha kissé etnográfikus fölületeti mozgott is a szlovák és magyar piktúra, a legjobb művekben mé­gis maradandót alkotott annafc a népnek és kultúrájának, amely­ből a művész vétetett. Az 1938-as események után a határon túl maradt igen népes­számú magyar művésztársadalom évről évre megrendezte kiállítói' sát Pozsonyban. Itt a Képzőművé­szeti Egyesület (Kunstverein) mű­vésztovábbképzőt tartott fenn Ál­ló Gyula festőművész vezetésé' ve/l. Fiatal tehetségeket karoltak föl, tehát az utánpótlásra is fu­totta hivatásérzetükből. Sőt a Za» bor-vidéken, Menyhén nyári m®­vésztelepet létesítettek. Munkás­ságukról képes kalendáriumban számoltak be, amely kimondottan csak művészeti anyagot tartal­mazott, bőséges illusztrációkkal és a művészekre vonatkozó el­igazító szövegekkel. Korántsem érintettük az 1920 utáni magyar képzőművészetünk minden főkérdését, történetének valamenyi számottevő mozzana­tát, de talán az eddigiekből is kirajzolódnak e 25 év művészet­történetének főbb körvonalai. Ami mögöttük meghúzódik, az továb­bi tanulmányokat elemzéseket Igényel. SZÍJ REZSÓ

Next

/
Thumbnails
Contents