Új Szó, 1969. július (22. évfolyam,152-178. szám)
1969-07-27 / 30. szám, Vasárnapi Új Szó
T egnap délután a belvárosban, a Ringeken és a Graben környékén csavarogtam. Egyedül őgyelegtem, agyongyötörve a semmittevéstől; az utcákon annyi kőtorlasz állta el utamat, s oly romosak voltak a házak, hogy már arra gondoltam: abbahagyom ezt a céltalan kóborlást, és visszafordulok. De mivel töltsem az Időt a laktanyában, csak ténferegnék estig és még lobban meggyűlne bennem a keserűség. Elementem ekkor egy sárga falú templom előtt, és hirtelen elöntött a felismerés öröme. Évekkel ezelőtt, egy kirándulásunkon Jártam már erre Terkával; a forró nyári napon Jólesett akkor a templom és a császári sírboltok hűvössége. Egy táskás szemű kapucinus barát kalauzolt a márványból faragott díszes koporsók közt; lötyögött rajta a kámzsa, oly sovány volt szegény, s mikor kijöttünk, Terka nem állhatta meg nevetés nélkül, hogy egy schillinget nyomtam a megilletődötten hajlongó szerzetes markába. Ö, Terka mindig tiszteletlen volt, templomban sohasem fogta el áhítat, haragudtam is, hogy más a természete, mint az enyém, Merőben más! Ez a templom jelt adott nekem: eredj be, keress magadnak egy csendes zúgot, és imádkozz! Tailán meg" ls gyónhatnék, tudok annyit németül, hogy a pap megértené, ha a gyóntatószék elé térdelnék. A főkapu csukva volt, megkerestem az oldalbejáratot. Odabent borzongó hideg csapott meg. A márványpadló, a falak, a vastag oszlopok még őrizték a tél fagyosságát. Ssemmit sem éreztem itt a jezsuiták otthoni templomának enyhe, tömjénszagú melegéből. De nem a hideg, inkább feldúltságom volt az oka, hogy elszédültem. Egy gyászruhás asszony sietett hozzám, és odatámogatott egy közeli padhoz. — Mi baja, uram? Meghökenten bámult rám. Bizonyára az arcom dúltsága rémítette meg. — Hívjak segítséget? Elhárítottam. Nincs semmi bajom, csak fázom. Nem hitte el, éhesnek tartott. Manapság megesik, hogy vénemberek, fiatal gyerekek összeesnek az utcán. De én sem öreg, sem gyerek nem vagyok, délben ugyan nem nyúltam ahhoz a kotyvalékhoz, amit adtak, mégis jóllaktam; van bőven ennivalóm, akár két hétre elég. Elment, szinte futott előlem, a gyászfátyol sötéten lebegett a feje mögött. A templom félhomályában elmosódott az arca, nem tudtam megállapítani, kit gyászol, a férjét-e vagy a fiát. Egy pillanatig sem gondotam, hogy mást ls sirathat, aki nem a Führer, a Harmadik Birodalom dicsőségérért áldozta fel életet Az egyik mellékoltárnál megláttam ekkor egy idősebb kámzsást. Néhány lépést tettem feléje, aztán meg kellett állnom. Mintha belül kivájtak volna, mit tagadjam, már nem hajtott a forró kívánkozás. hogy vallani kezdjek az én kétségbeejtő peremről. Ha megtenném, hajnalig is eltartana, s ez az idegen barát félreértené. Félreértett otthon páter Félix is, akinél utoljára gyóntam. „Téged egy igazságos, fennkölt eszme vezérelt" — így oldozott fel, de bennem maradt a kétely tüskéje, én mást akartam, tanácsnál is többet, útbaigazítást, hogy el ne vesszem, magamra ne maradjak az agyamat tépő szörnyeimmel. Vagy mondjam el mégis? Próbáljam megértetni vele, hogy nem volt más utam, csak így élhettem nem történhetett másként? A szokás rám parancsolt, hogy elmondjak egy miatyánkot, egy üdvözlégyet, csak aztán léptem kí a már alkonyuló utcára. Nem volt semmi gondolatom, kiégett, üres szívvel csak raktam magam elé a lábam, s késő este lett, mire a szállásunknak kijelölt laktanyába érEGRI VIKTOR: tem. Futhatnék ebből a kietlen hodályból tovább Salzburgba, Münchenbe. Amerikai vagy angol lágerbe kerülhetnék, és senki sem kérhetné tőlem számon tetteimet. Ha kimennék a Westbahnhofra, éjszaka könynyen átcsúszhatnék az őrségeken, talán felkapaszkodhatnék egy nyugatra induló vonatra. Málekbe botlottam. Rossz hírei voltak. A Monsignore itt van valahol egy közeli kolostorban, de ha azok ideérnek, kiadják őt, a többi fejest is, ha nem menekülnek tovább. Elfognak minket is, pedig mi csak kis senkik vagyunk, nem hordtunk soha aranysújtást, csillagokat, rendjelet sem kaptunk, „Ez nem az utolsó órám. Élni akarok és élni fogok!" „Hol akarsz élni, te szerencsétlen Isten Báránya? Miféle lyukba akarsz elbújni az elrontott, piszkos életeddel?" „Nincs elrontva. Újrakezdem." „És folytatnád, amit eddig tettél?" Elfogott a düh minden ízemben reszkedtem. „Folytatnám. És gyilkolnék ls, amit eddig nem tettem". Heini nem tágít. Ez a számonkérés éjszakája, hadakoznom kell vele hallgatnom a vádjait, bármily keserves. „A gyilkolásnál is gonoszabb' volt, amit tettél. A kopók legembertelenebbje voltál!" „Nekem nem volt más választásom. Nem volt más utam." „Volt! Ne áltasd magad". „Akkor hát nincs tovább"? „Nem én mondom... A feleséged miért nem jött veled?" „Nem akartam ebbe a szörnyű bizonytalanságba magammal hurcolni... Öt otthon nem bánthatják". „Hazudsz!" Nem követett, hiába fenyegetted meg. Nem jött veled, mert úgy meggyűlölt, ahogy te gyűlölsz minket. Öklömmel verem a fejemet. Heininek igaza van: gyűlölöm .őket. Pedig volt idő, amikor irigyeltem őket. De irigykedésem gyűlöletbe fordult, engesztelhetetlen, izzó haraggá lett. RÉSZIÉT A KÖZELMÚLTBAN MEGJELENT REGÉNYBŐL csak szolgáltunk, eleget tettünk a parancsoknak. Heini jutott hirtelen az eszembe. A hátamon végigfutott a hideg: úgy éreztem, hogy ott áll a közelemben, utánam jött ebbe a koszos kaszárnyába. „Eredj! Mi dolgod itt"? De ő nem tágít. Gúnyosan félrevonja ajkát, és rám pirít: „Ne hazudj! Legalább az utolsó óráidban légy őszinte magadhoz. Ha a kapocinus barátnak nem tudtad meggyónni, nekem töredelmesen bevallhatod, nem a parancsok hajtottak. A magad kedvtelése volt, jószántadból tetted, az agyad, a szíved parancsára". Látomással hadakozom, érzem, csak Heini árnya rémít, mégis oda kell kiáltanom: • „Az Oristen a tanúm, én nem gyilkoltam, vér nem tapad a kezemhez!" Málék nyirkos tapintású ujjait érzem a kezemen. — Mi bajod, Jankó? Eltaszítom, küldöm magamtól, egyedül kell maradnom Heinivel, perelnem kell vele. „Az Oristen nevét hiába ne vegyed! — dobog a fülembe a hangja újra. — Ezt én mondom neked, akinek nincs istene, nem hisz semmiféle mindenhatóban, Krisztusban, Allahban, csak a jóban, ami az ember javáért van, a szépben, ami az embert gyönyörködteti, és a tettben, ami a világot előreviszi." Mikor is mondta ezt nekem? Sok-sok éve már, a múlt homályából úgy merül fel, mint egy égő jel. Perzseli a bőrömet, tüzes pecséteket éget rám. „Mindig ezt vágtad a fejemhez, te átkozott istentagadó!" „Ha átkozott vagyok, miért gondolsz rám az utolsó órádban?" „Nem igaz! ... Én embereket mentettem meg. Megnevezhetem őket. .. Hidd el. Heini, én akkor nem tudtam, hogy akit a kezükre adok, azt megölik." „Talán az első napokban, amikor az enyéimet, édesanyámat és húgomat hajszoltad, még nem tudtál bizonyosat. De később tudtad, holtbiztosán tudtad, mi történik velük. Irgalmasabb lett volna, ha lelövöd, őket, és ott halnak meg egy jajszó nélkül az otthonukban." „Ha most a kezedbe esnék, megbosszulnád magad, megölnél engem?" „Nem! Túlságosan irgalmas volna, ha én végeznék veled." „Átadnál nekik, hogy ők tegyék a hurkot a nyakamra?" „Úristen mit tennél velem, Heini? . . . Gyermekkorom óta a barátod voltam, szerettelek, őszintén szerettelek . Százszor is megosztottad velem a kenyeret, a jó falataidat. Én nem felejtettem el, te sem felejtheted." „Most levágnám a kezem érte, mert a kenyér méreggé lett benned, gyűlöletté szeretet helyett." „Nem téged, a tudásodat, a fölényedet gyűlöltem. Megkeserítetted vele az életemet... Bajban vagyok, Heini. Segíts! Úgy kínlódom, mintha keresztfán függnék." „Hát csak kínlódj tovább! Legalább te is megtanulod, hogy aki szenved, az elkezd gondolkodni. Töprengj te is a sorsodon." „Ezt teszem három nap óta. Mi hasznom belőle? Csak arra jutok, hogy zsákutcában vagyok ... Éjszaka tovább menekülhetnék Málekkel és a többiekkel. Megpróbáljam?" „Azt hiszed, hogy magad elől menekülhetsz? A rossz mindig a sarkadban lesz, többé nem rázhatod le magadról. Semmiféle vezeklés nem segíthet rajtad." Nem vagyok én Isten Báránya, emberpusztító fenevad lettem. Most is úgy él bennem a gyűlölet, mint a testemnek egy darabja, nem téphetem ki magamból, pedig úgy éget, hogy bele kell halnom. Három nap óta, hogy itt vagyunk Bécsben, nincs más érzésem, csak ez a halálosan kínzó érzés. Elmartam magam mellől Máleket, s most visszajött alázatos képpel és zavartan, mint egy meghusángolt eb, aki azt hiszi, hogy gazdája már megbékélt vele. — Gyere le az udvarra, Jankó. Vacsorát adnak. Nem volt étvágyam, mégis lementem vele. Megittam a feketekávét, szaharinnal édesített borzalmas lötty volt, hányhatnékom lett tőle. Lehánytam volna az egész világot. Málék Zoló rám tapadt, mint egy pióca. Lerítt a képéről, kutyaszorítóban van ő is, de kinek nem volt itt körülöttem valami lelki nyavalyája, személyes gondja, ami csak rá tartozik, én nem szabadíthatom meg tőle. Talán azért hangoskodnak annyira, hogy lármás szavuk elnyomja igazi gondolataikat. Nem is értettem, miért siránkozik annyira ez a Zoló. Családja nincs, nem hagyott otthon asszonyt, két gyereket, mint én. De fél egymagában maradni. A magány a legszörnyűbb, Zoló. Megérthetnéd, hogy hiába várod tőlem a megváltó szót — magamon sem tudok segíteni. Az eszemnél vagyok, ne tarts bolondnak. Hiába mereszted rám a szemed, szívesen beszélnék veled, ha nem volnál olyan sötét agyú ... Vagy én voltam a sötét agyú és taplófülű, vaksággal vert meg az Isten? Hiába verem a mellem, semmivel sem vagyok különb, mint te! Valahol elvétettük mind a ketten. Valamennyien, akik itt vagyunk. Világgá kellett futnunk. Mi elől és miéTt? Te még új életbe foghatsz. De én? Túlságosan súlyos az én emlékbatyum, ezerszer nehezebb, mint a holmi, amit sebtében összekaptam és magammal hoztam. De csak magam volnék a hibás? Az éjszaka rosszabb a nappalnál. Régóta nincs tiszta, nyugodt álmom. A priccs mellett mindig ott áll, nem tudom elzavarni; hagyj aludni, ne keserítsd meg az éjszakámat! Már nem ls felel, csak ott áll némán, holnap is eljön, minden éjszakámon ott lesz ő vaay Hajdú . . . Hajdú tíz évet kapott] te is tudod, Heini, tavaly szeptemberben kiszabadították a börtönből, a hegyekbe ment, és üzent nekem. Akkor nevettem az üzenetén, elpusztulsz a többiekkel, ha élve fognak el, elhurcolnak a Reichbe, és ott döglesz meg ... Most vacogtat a hideg ... Keltőtök közül mégis te vagy a veszedelmesebb, Heini. Hajdú egy sorozat golyót eresztene belém, vagy ledöfne, de te mást akarsz... Te gonoszabb hóhérom volnál, pedig — ismerlek — egy ujjal sem nyúlnál hozzám! Azt mondtad, hogy ez az utolsó órám? ... Öriilet! elrongyolódtak az idegeim, csúnyán megtáncoltatnak. Nem használ az a kevés tudomány, amit a kórházban tízesztendei szolgálat alatt felszedtem. Ha legalább altatót hoztam volna magammal, most nyugodtan pihennék, és nem hadakoznék veled... az egész világgal!... Te nem láttad, hogy engem megátkoztak. Aznap történt, amikor az anyádat meg a húgodat. elvitték. Egy szakállas vénember tette, a Fein tata. Előbb a botjával a Jóistent fenyegette meg: nem vagy te Isten, hogy ezt tűröd! . . . Aztán rám szórta az átkát: száz halállal halj meg, te fenevad! Az öreg Fein füstté és hamuvá lett. Mindenkiből füst és hamu lett, érzem az orromban, a nyeldeklőmben, a füstöt, a hamu csak hull, azóta hull, hogy megátkoztak. Hiába rázom magam, szürkén rám tapad. Máleket kellene felkeltenem. Gyere, Zoló, próbáljunk szökni... De a pályaudvaron is mellemre ülne a füst, és téged is ott látnálak, Heini! Nem vesznél a semmibe, mintha meghaltál volna. Igaz, legyűrtek minket, de egyszer felülkerekedünk. Csak ki kell várni az időt, eljön újra a mi óránk, az igazság a mi oldalunkon van. „Ki verte a fejedbe ezt az ostobaságot, Jankó?" „Neked minden dőreség és ostobaság, ami nincsen ínyedre, s amiben nem hiszel ... A Monsignore üzente, neki tudnia kell . .. Vagy talán a parancsnokunk mondta indulásunk előtt. Nem emlékszem rá, de egyre megy!" „Egyedül vagy, Jankó. Terka elhagyott, és vele mindenki elhagyott". „Terka gonoszat tett velem. Engedte, hogy belerohanjak ebbe a fekete semmibe ... Talán te voltál az ördögbe, te súgtad a fülébe, hogy meneküljek, mentsem az irhámat, különben kötelet kapok ... Nem szabad tovább gondolkodnom, mert szétvet a düh ..." Az a vénember hogy üvöltött rám: „Ezer halált halj, te fenevad"! Fejbe ütöttem, hogy összeesett. Ott helyben agyon kellett volna vernem. Nem volt joga hozzá, hogy megátkozzon! ... Az a görcsös botja, amivel az istenét fenyegette meg, most rám sújt. Bárcsak szétverné a fejem, nem kínlódnék tovább! „Elhibáztad, elrontottad az életedet! De nem most, nem az utolsó hónapokban. Az a méreg benned élt, pedig elpusztíthattad volna magadban." „Hogyan"? „Tőlem ne kérdd!" „Beismerem, Heini, elrontottam az életemet... Qe hol... mikor történt? Nem akarok tovább hazugságokkal takarózni. Uramistenem, segíts!"
