Új Szó, 1969. július (22. évfolyam,152-178. szám)

1969-07-27 / 30. szám, Vasárnapi Új Szó

Régi igazság, hogy minden nemzet büszke a hagyományaira, gondosan ápolja és közkinccsé teszi a maradandó értékeket. Mi, csehszlovákiai magyarok, csupán e század húszas éveitől tartjuk számon szellemi életünk hagyományait, s mégis bűnösen keveset tudunk az előző generációk munkájáról, azokról, akik vállalták a kisebbségi sors minden kinját-keservét, de ugyanakkor küldetését is: emberségükkel, művészetükkel, s nem utolsósorban tetteikkel egyengették a kölcsönös megbecsülés és megértés rögös útjait. Célkitűzéseik között ma is találunk időszerű gondolatokat, alkotásaik megérdemlik, hogy ismerjük őket, életútjuk sok tanulsággal szolgál, s ezért ismernünk kell őket és munkásságukat. A két világháború közötti csehszlovákiai magyar irodalom bemutatása után (melyre 196667-ben került sor) most a Vasárnapi Oj Szó hasábjain a hazai magyar képzőművészet kialakulását, fejlődését és képviselőit szeretnénk felidézni, népszerű-tudományos formában, természetesen a teljesség igénye nélkül, de ugyanakkor nem mellőzve a legfontosabb problémákat. A bevezető, s az ezt követő három tanulmány elsősorban adatokat szolgáltat, tényeket rögzít. A szűk értelemben vett műtörténészi értékelés majd ezek után következik, amikor portrék keretében hozzuk közelebb olvasóinkhoz képzőművészetünk fejlődésének fő vonásait és nevezetesebb alakjait. Bízunk benne, hogy az előzőhöz hasonlóan ez a sorozat is kedvező fogadtatásra talál és sikerül bevinnünk a köztudatba a két világháború közt alkotó hazai magyar képzőművészek legértékesebb alkotásait. POZSONYTÓL — UNGVÁRIG KÉPZŐMŰVÉSZETÜNK A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT A

Kárpát-Medence északi részének Pozsonytól-Ungvárig húzódó területén munkálkodó magyar művészek 1920 után nyomban hozzáláttak a képzőművészeti élet kereteinek létrehozásához. Ha térképszerűen lehetne ábrázolni, hol, milyen falvakban és városokban dolgoztak festőink, grafikusaink, szobrászaink, akkor bizony a helységek egész sora sűrűsödne ezen a térképen. Anélkül, hogy teljességre törekedhetnénk, mégis fölsorolunk néhány falu és városnevet, néven nevezve az ott hosszabb-rövidebb ideig élő és dolgozó művészt, hisz ez a módszer is alkalmas annak az immár történeti múltnak a fölidézésére, ami a jelenkori művészetünknek szerves előzménye. A könnyebb eligazodás kedvéért a helységek ábécérendjében haladva Benedekfalván találjuk a festő Kiszely Nándort, Besztercebányán pedig Flache Gyulát, Dunaszerdahelyről indult el a grafikus Lőrinci Gyula, - Eperjesen, ebben az 1914-ig pezsgő kulturális életet élő városban id. és ifj. Bánó Dezsőt találjuk Török Gyulával együtt. Hozzájuk tartó zott a szász származású Kurth Miksa is, oki felesége révén magyarnak is vallotta magát, nem egyedül mutatva példát arra, hogy ebben nem kell föltétlenül ellentmondást látni. Eperjesen festett Jordán Miklós és Rákosy Ernő is. Érsekujvárott Csicsátka Ottokár szobrász és Zmeták Ernő működött. Hontfüzesgyarmatról indult Pleidel! János festő. Kassa az egyik kulturális központja a szlovákiai magyar képzőművészetnek. Itt mutatkozott be munkáival Lesznai Anna, előbb Jászi Oszkár, ez idő tájt Gergely Tibor felesége. Gyakran tartózkodott alsákörtvélyesi kastélyában, de az év nagyobb részét Bécsben töltötte. Kassán tartotta szabadiskoláját Kron Jenő, számos jó művész mestere. Itt élt és alkotott Csordák Lajos, a korán, 1931ben elhalt Schiller Géza, azután Halász-Hradil Elemér, Bauer Szilárd, Jassusch Antal és a nyomukba lépő legtehetségesebb festő, iakoby Gyula. Itt dolgozott többek közt Löffler Béla szobrász, Feld Lajos grafikus, valamint Hosszú Károly, Sipos Béla és Vajszada Károly festő. ÉszakKomárom Kassa és Pozsony mellett ugyancsak képzőművészeti központtá fejlődik, nagyrészben az itt alkotó Harmos Károly tanító és szervező munkássága következtében. Itt dolgozik mellette Berecz Gyula szobrász, Nagy Antal és Nagy Márton, előbbi szobrász. utóbbi festő Rauscher György, Reichental Ferenc (ha csak átmenetileg is), innen indul Staudt-Csengely Mihály, Komáromi Katz Endre, itt ta'áliuk Hetzer Gyulát, Leer-Lenhardt Györgyöt, Szobel Ferencet, Po'onyi Bélánét, a környéken pedig a Fesztyeket. Komáromból indulnak, hogy gyakran visszatérjenek ide a Basilides-testvérek; Barna és Sándor. Körmöcbányán élt és dolgozott Hermély Viktor és Angyal Géza, Losoncon Cseh Lajos, és hacsak rövid egy évig, Gerő Gusztáv rajztanár-festőművész is. Itt él azóta is a ma már érdemes művész Szabó Gyula festőművész. Lőcséhez Kőszeghy Elemér széles körű munkássága kapcsolódik, bár ugyanőt Tátraszéplak is magáénak vallja. Ugyan csak Lőcséhez kapcsolódik Saxa József munltássóga is. Munkácson kezdte és Ungvárott folytatta működését Erdélyi Béla, itt alapított már 1920-ban festőiskolát Boksay József festőművész szel együtt. Nagyidán tünt föl az egyik legtehetségesebb naiv festőnk, Oravecz Imre, s dolgo zott mint a kassai művészcsoport egyik megbecsült tagja. Nagyszombatban találjuk Boreczfcy Kornél festőt Nyitrán id. Bártfay Gyula szobrászt, Pozsony pedig, mint egyik vezető művészeti központ, mind történeti múltjánál, mind az itt és környékén alkotó művészek révén válik irányító tényezővé. Itt dolgozik Álló Gyula, Deéd (Dex) Ferenc, Blanárovits József, Staudt-Csengely Mihály, Fridrik Eszter, Hakky Károly, Hargitai Ferenc, Horova Júlia (keramikus), Kerner Pál, Jánoska Tivadar, Lerchner Gusztáv, Murmann József, időnként Reichental Ferenc, azután Schubert Gyula, Szemere János Részben Pozsonyban, részben a szomszédsáaában Csemicén dolgozott Csemiczkv László. Rimaszombaton Makovits Jenő munkálkodik. Rozsnyón a sokoldalú Tichv Kálmán Rózsahegyen pediq Polányi Károlv, Körmöcbányán dolqozott Ano»al Géza, Selmecbányán pediq Gv/erk Ödön. Somorióhoz a* erős szociális indulatú Tallós-Prohrtszka István festőművész munkássága kapcsolódik, valamint a tájmúzeumot szervező Khin Antal munkássága. Álló Béla festő Szunyogdhoz tartozik. Udvardon alkotott Dinnyés Henrik, Ungváron Erdélyi Béla, Boksay József és Grabovszky Emil. Vöröskőn festett Pálffy Péter gróf. Mindez csak néhány név, értékelési sorrend nélkül, mert hiszen olyan időkben, amikor egy nép vagy népcsoport szellemi és biológiai-fizikai élete forog kockán, minden kis és nagy tettnek - és a szellemi alkotás is ilyenszámba megy a megmaradásért való küzdelemben — egyformán megvan a hivatásszerű szerepe és jelentősége. A fenti topográfiaszerű ábrázolás nemcsak hiányos, hanem annyiban szegényesebb a valóságnál, hogy az említett művészek legtöbbje más helyeken is munkálkodott, noha akad olyan is. mint pl. Jakoby Gyula, aki kezdettől fo-gva Kassán, vagy.Szabó Gyula, aki Losoncon él. Mások s majdnem a legtöbb, bejárta külföld művészeti központjait, többen elvetődtek a tengeren túlra is, egyik kiállítás címén, a mások tanulmányutat téve, ismét mások mindkét vonatkozásban élve a kínálkozó alkalmakkal. 1920 után a Szlovákiában és Kárpátalján élő magyar művészek között szükségképpen merült föl a szervezeti keretek létrehozásának szükségessége Ugyanakkor azt is fölismerték, hogy önálló művészeti életet kell élniök, mert csak ez biztosíthatja - ha ellentmondásnak tűnik is — az eleven kapcsolatot a nemzeti kultúrával, a Kárpát-medence és az egész világ magyarságónak művészetével. Továbbá azt, aminek ebből - normális viszonyok között — következnie kell: csak így válhatnak megbecsülendő értékké az új állami keretben. Ennek érdekében először is mutatkozni kellett, bizonyítani azt, hogy él a magyar művészet. Ezt szolgálták a kiállítások, amelyek először egyéni alapon, már 1920-tól egymás után nyíltak. Másrészt ezt kellett szolgálnia a meglevő irodalmi, művészeti és társadalmi szerveknek, egyesületeknek. Kimondottan csak művészeti egyesület mindössze egy létezett a pozsonyi Képzőművészeti Egyesület (Kunstverein), amely nemzetiségi különbség nélkül fogadta magába a művészeket, mégis elsősorban a magyarsághoz hű németeket és a magyarokat. Ez az Egyesület azonban egyedül nem elégíthette ki a szükségleteket, ezért a kisebbségi magyar művészek újabb tömörüléseket új szervezeteket igyekeztek létrehozni Mielőtt ezeket ismertetnők, rá kell mutatni arra, hogy a népek egymás mellett élése a kölcsönös megbecsülés alapján anyagi vonatkozásban is ennek megfelelő elbánást tételezett volna föl. Ismét csak anélkül, hogy elibe vágnánk a dolgoknak, meg kell mondani, hogy a polgári Csehszlovák Köztársaság még a trianoni békekötés által előíirt összegeket sem fordította a kisebbségi magyar kultúrára. A két világháború közötti művészeti élet eavik szervezője és művészeti kritikusa. Brogyányi Kálmán 1937ben is azt kénytelen panaszolni hoav szlovák részről nem akariók tudomásul venni a művészet eav és oszthatatlan voltát: ,,Mindnddia nem élhetünk telies művészeti életet, amíg elkülönítjük a szlovenszkói művészeti élet jelenségeit egymástól. A szlovák művéfwti köröknek is V/domásul kell venniök, hogy Szlovenszkón a művészet sorsa szétbonthatatlan." Ez egyben annak is bizonyítéka, hogy a magyar művészek nem a széthúzásra, hanem az egyéni jelleg tiszteletbentartása mellett a nagy egészre tekintettek. S tették ezt akkor, amikor nagyon helyesen saját szervezeti kereteiket is újabb és újabb kezdeményezéssel igyekeztek erősíteni. A szervezeti élet fontosságát az elsők között ismerte föl Flache Gyula. Bizonyára nem csak őbenne született meg a szervezett, társasági élet szükségességének fölismerése, de az kétségtelen, hogy a magyar művészeti élet szervezett formák között az ő kezdeményezésére és hozzáértő munkássága folytán kezdett sarjadni. Besztercebányán látott munkához s célja megvalósításában komoly segítséget kapott a Kisgajáron született s Budapesten, a Képzőművészeti Főiskolán is tanult jeles szlovák mestertől: Skutetzky Dömétől. Kár, hogy az idős mester 1921 ben már meghalt, a magyar művészeti élet is megsínylette távozását. A Besztercebányán megalakult Képzőművészek Úttörő Szövetsége 1925-ben rendezett kiállítását tíz nap alatt több mint kétezer ember nézte meg, s mintegy százezer korona értékű kép lelt vevőre, ami az akkori viszonyok között kimagasló sikernek számított, A Szövetség ugyanebben az évben meg Losoncon is rendezett kiállítást, működése azonban a következő években egészen ellanyhult. Már említettem, hogy Pozsony ban működött a Képzőművészeti Egyesület (Kunstverein). 1884-ben alapították s 1924-ben ünnepelte 40 éves fönnállását, 1934-ben [ledig félévszázados jubileumát-. Mindkét alkalomból kiállítást rendezett s ezeken a magyar miivészek is fölvonultak. Több mint kétszáz tagot számlált s az utóbbi évfordulóra megjelent íölbe.csülhetetlen forrásértékű kiadványában tagjai munkásságát is fölsorolja. Kár, hogy az Egyesület* ugyancsak anyagi gondokkal küzdött, egyik fő bevételi forrósa bál rendezéséből adódott. A következő, ismét új szervezeti keret 1931-ben jött létre. Ekkor Pozsonyban megalakult a Szlovenszkói Úttörő Művészeti Szövetsége (Sz. U. M.) magyar és német, tehát kisebbségi művészekből. Érdemleges munkásságot azonban nem tudott fölmutatni. Sőt a két világháború közötti időszakban egyetlen olyan egyesület sem tudott létrejönni, amely a képzőművészet felső fórumaként döntő szerepet játszhatott volna. Egyesületként működött az Észak-Komáromi Jókai Egyesület, a kassai Kazinczy Társaság — mindkettő értékes munkát végzett annak ellenére, hogy a kortársi közelség egyik működésével sem volt megelégedett. Mindegyikben, csak szakosztályi keretben jutott szóhoz a képzőművészet. Később ismertetésre kerül munkásságuk, a múzeumoké úgyszintén, amikor is látható lesz, hogy amit tettek, nem lebecsülendő, mégha a követelményekhez képest többet is kellett volna tenniök. Annak okaira, hogy ez miért nem sikerült, a képzőművészet anyogi helyzetének tárgyalásakor derül majd fény. Mert az elégséges anyagiak kezdettől fogva hiányoztak, amint hiányzott a módszeres sajtófigyelés is, megfelelő művészeti lap hiányában. Ez utóbbiból csak páf évig működött önállóan egyetlen orgánum, a Fórum, a többi nagysžámú magyar lap viszont csak periferikus kötelességnek tekintette a művészeti élettel való foglalkozást. Mindenesetre el kell ismerni, hogy a Prágától Kassáig Budapestig sok-sok cikk számolt be a felvidéki magyar képzőművészet eseményeiről, ha — ismételjük - többet is tehetett volna a sajtó. Ennek köszönhető, hogy a képzőművészeti élet sokszínűsége annyi idő múltán is számos vonatkozásban rekonstruálható. Mert ez a sokszínűség elejétől végig megmutatkozik a képzőművészek munkásságában, az irány-' zatok, az izmusok harcóban és egymás mellett élésében. Az avantgarde irányzatok éppúgy !Folytatás a 12. oldalon)