Új Szó, 1969. július (22. évfolyam,152-178. szám)

1969-07-20 / 29. szám, Vasárnapi Új Szó

/ Slawomir Mrožek két karcolata rr Bűnügyi elbeszélés Ogy éreztem: veszély fenyeget. Örö­kös rettegésben éltem. Féltem az em­berektől. Annyira vágyódtam a biztonságérzet­re, hogy a menedékhely gondolata las­sanként rögeszmémmé vált. Szabad em­ber létemre nem örvendeztem kellő­képpen e kiváltságomnak. Mit is vár­hattam volna az emberektől, akik utam­ba akadtak?. Mind sorra rám kénysze­rítették jelenlétüket, de valódi szán­dékaikat nem árulták el. Ez csak nö­velte nyugtalanságomat. Görcsös belső remegéssel készültem minden újabb ta­lálkozásra. Amikor például megálltam egy kisebb téren, s láttam, hogy mesz­sziről közeledik valaki hozzám, arca üdvözlő mosolyra rándul, keze kinyí­lik felém — egy szempillantásra fel­villant bennem a kétségbeesett remény, hátha visszafordul s magamrtť hagy. Mégis mindig sor kerül a találkozás­ra, a közösségre, az alkalmazkodásra, s a veszedelem sötét felhője emelke­dett fölénk, bármily kegyes is volt az­nap az Időjárás. Az ember, aki szembe jött velem, már messziről iszonyú kövérnek lát­szott. Mellénye kigombolva vastag mel­lén, gallérja kigombolva hájas nya­kán, nadrágja kigombolva óriási po­cakján. Hatalmas könyökének hajla­tán, alsó- és felsőkarjának hústömegei közt, kosárka lógott, bizonyára bevá­sárlás céljából, olyan áruk számára, amelyekre a háztartásban, s legfőkép­pen a jó konyha tartásához van szük­ség. De nem ez volt a meglepő, ha­nem az egész testét megremegtető, harsogó nevetés. A kövér elment mel­lettem, anélkül, hogy figyelemre mél­tatott volna — teljesen átadta magát a zengő kacagásnak. Testének minden kis halma és völgye ugrált — olyan volt ez a test, mint egy hatalmas bi­rodalom, amely nem ismert pontosan saját határait. Gyors léptekkel távolo­dott — nevetéséről ítélve, a piac felé. En pedig tovább mentem a csinos kis fasorban. Kétfelől kertes házikók és villák árasztottak kellemes hangu­latot lakóira és a járókelökre. Vegyük még hozzá a déli verőfényt s a májust zöldet — s megkapjuk ama nap képét és illatát. Ekkor ismét dörgő nevetés ütötte meg a fülemet, s két rendkívül kövér emberre esett pillantásom: tarka fes­tékfoltos kék darócruha volt rajtuk, s ugyanolyan sapka — az egyik házikó utcafelölt drótkerítését festették zöld­re. A kerítést belülről sürü élösövény fedte, mögüle harsány kacagás és ker­tészolló csattogása hallatszott.-A kövér mázolók ecsetjükkel hadonásztak, s valósággal gurultak a nevetéstől — minden nevetésükre hasonló kacaj fe­lelt a kerítés másik oldaláról. Megáll­tam és benéztem a kissé nyitott kerti ajtón. Barátságos, nagy villát pillan­tottam meg: inkább kövér volt, mint magas, falai gondtalan pasztellszínekre festve, ablakbélései fénylettek a frtss fehér máztól. A tiszta üvegek mögött függönyök és virágok. A ptros tetőn a csillogó, ezüstös bádogkakas is megle­hetősen kövérnek látszott, majdhogy­nem gőmhöli/Oriek Elutazzam valahová, a pusztaságba? De hiszen ez még rosszabb. Nem. A magányba vonulni, csak azért, hogy naphosszat lessem, nem bukkan-e fel ember az úton? Mindenfelől leselkedett rám a ve­szély, míg végül is elviselhetetlenné vált. Vettem egy sátrat meg mindenféle felszerelést, ami a táborozáshoz elke­rülhetetlenül szükséges, s a rendőrka­pitányságra siettem. Tábort ütöttem az őrszoba sarkában, nem messze a kor­láttól, amely előtt éjjel-nappal őrködött az ügyeletes őrmester. A levegő itt fül­ledt volt. A mocsokkal és porfogó pasztával vastagon borított padló kel­lemetlen szagot árasztott. Az ablak a sivár tűzfalra nézett; ezért még nappal is félhomály uralkodott a szobában, éj­jel pedig egy fájdalmas fényű, csupasz villanykörte minden repedését is foltot kirajzolt a barna falakon. Az őrszobát kettéválasztó korlát lécet közt láttam az őrmester örökösen poros csizmáját: a bal csizmasarka kopottabb volt, mint Az élösövény mögött három hústo­rony állt: kordbársony-nadrágjuk kín­lódva feszült vastag derekukra, nad­rágtartójuk pattanásig nyúlt. A gallya­kat nyesték, de nagyon kellett vtgyáz­niok az ujjukra, mert rázkódva nevet­tek, mint az eszeveszettek. — Különös ház — gondoltam. — Va­jon lakik-e benne még valaki, s ha igen, az is ugyanilyen kövér-e vajon? És miért nevetnek mind? Annyira fúrta oldalamat a kíváncsi­ság, hogy kihasználva a hájasok vi­dám és szorgós óvatlanságát, besurran­tam a kertbe, jóllehet nem szeretek to­lakodni. — Megpróbálok benézni a hátsó aj­tón — mondtam magamban. — Ha észrevesznek, úgy teszek, mintha én volnék a tejes. Bár felvoltam készülve rá, mégis, amikor a ház sarkához közeledve újabb hahotázást hallottam, elégedetlenség­gel vegyes félelem fogott el. Óvatosan kinéztem a sarok mögül. Hatalmas kert tárult elém, de nem volt benne zöldség, csak virág, éspedig rózsa — nem emlékszem, hogy valaha életem­ben láttam volna egyhelyütt ennyi ró­zsatövet. Húsz-harminc lépésnyire tő­lem négy hájgombóc hengerelte a sa­lakos kis fasort — egy kertész-henger elé voltak fogva, mint a régimódi né­gyesfogatokba a lovak. Színes ruhájuk­ban, kockás ingükben még kövérebb­nek látszottak. Minthogy most már ér­zékenyebb volt a fülem a nevetéssel kapcsolatos dolgokra, világosan meg tudtam különböztetni az első mélyhan­gú „hu-hu-hu"-ját a második őszinte „ha-ha-ha"-jától, a harmadik szkepti­kus, intellektualtzált „he-he-he"-jétől. Azt is megállapítottam, hogy — épp­úgy, mint a kerítésnél meg az élősö­vénynél foglalatoskodók — nem egyen­ként nevetnek, egymástól függetlenül, hanem valamt nagy egyetértésben, olyasmin, amiről csak ők tudnak. Semmit sem szóltak, csak időről Idő­re fölkacagtak, s ha csak ránézett egyikük a másikára, mintha emlékez­tpfné valamire, márts elemi erővel tört a jobb. De biztonságban éreztem mgam békességben, oltalom alatt — először életemben. Az utcán, még a kapitányság köze­lében is, sőt, még a lépcsőn is, bárki meglophat, arcul üthet, elgáncsolhat. Mi haszna, ha rendőrt hívok, sőt mi haszna, ha a rendőr nyomban meg is érkezik, s elfogja a támadót? Itt végre megpihenhettem. Önmagam lehettem, Az őrszobára embereket kísértek be, olyanokat, akiknek puszta látása is a félelem görcsös rohamát idézi fel ben­nem, ha másutt találkozom velük. Tol­vajokat, részegeket, dagadó izmú vere­kedőket. Itt nem féltem tőlük, hisz fogva voltak, sőt mi több: csakhamar valami sajátságos öröm forrásává vál­tak számomra. Például éjszaka, ahogy elnéztem, mint várják a padon ülve, mikor ke­rül a kihallgatásukra sor, nem egyszer kiolvastam a szemükből, micsoda fáj­dalmat okoz nekik az én takaros kis táborom látványa. Minő érzések tükrö­ződtek az elavult, a bűnözés és kicsa­pongás bélyegétől elrútított arcokon, amint színes plédjeimre, csillogó kis fazekaimra, plasztika-bögréimre néz­nek, erre a kis kemping-háztartásra, melyből az egészség, derű, a tiszta és higiénikus életmód levegője árad! Gyű­lölet, mohó bírvágy, az ártalmatlanná tett brutális pusitító erő kínja. Örák hosszat elnéztem őket, fortélyosan fel­fújt matracomon, az államig felhúzott, tiszta, fehér paplanhuzat alatt. Megej­tett a becstelenség — a mesterséges, hivatalos hatalom által oltalmazott gyenge ember szadizmusa. Odáig fajult a dolog, hogy csalódást éreztem, ha a rendöröknek olykor nem akadt dolguk. Felélénkülve vár­tam minden szombatról vasárnapra vir­radó éjszakát. Ilyenkor zsúfolásig meg­telt a helyiség, s én teát forráztam tu­ki belőlük a jókedv. A kitörések közti szünetekben szuszogva, apró léptekkel húzták a hengert a kert mélye felé. Fölhasználtam egy ilyen pillanatot, s belopóztam a sötét előszobába. Két ajtó nyílt innen, az egyik jobbra, a másik szemben. A szemközti ajtó mö­gül nagy kopogás, darálás, kaparás, zúgás, bugyborékolás és hahotázás hal­latszott. Belestem a kulcslyukon. A-tá­gas fehér konyhában öt rengőhajú sza­kács sürgölődött buzgón, s közben mind az öt dülöngélt a nevetéstől. Körülöttük ragyogott, csillogott min­den: a csempe, az alumíniumedények, a sok kifényesített sárgaréz edény meg az ezüst evőeszköz. Belöktem a jobboldali ajtót: hosszú folyosó vezetett a lakás belsejébe. Amint becsuktam az ajtót magam mö­gött, nem hallottam már nevetést, se lármát: hirtelen csend borult rám. A fényesre kefélt parketta sötéten ragyo­gott. Kétoldalt rengeteg ajtó nyílt jobb­ra ls, balra ls; némelytk kl volt tárva, úgyhogy benézhettem a hájasok szo­báiba: mindenütt széles díványok, pár­nák, kerevetek, pamlagok, szófák. így érkeztem, a folyosó végére. Az utolsó ajtó előtt nagy kutya feküdt; kövér volt, túlságosan kövér ahhoz, hogy bár­mi iránt is érdeklődjék. Ráadásul még rista-módszerrel, lyukacsos alumínium­tojásban, közvetlenül e durva szenve­délyektől hányatott életű férfiak lába előtt, kiket az éjszaka viharos hullá­mai vetettek ki ide, valahonnan túlról, az őrszoba meghitt falain kívül acsar­kodó város mocsaras örvényéből. Hi­szen gonosztevők voltak mind. Egyszer épp egy ilyen éjszakán kü­lönösen riasztó külsejű részeget kísér­tek be. Széles majom-váll, mélyenülő szempár az alacsony, benőtthajú hom­lok alatt. Az imént ölt meg egy em­bert. — Ártatlan vagyok — jelentette kl rögtön a kihallgatás elején. — Igen? — kérdezte az őrmester. — Akkor talán megmondaná nekünk, hogy ki a gyilkos? — Öl — felelte a gonosztevő, és rám mutatott. — Ö az! Idétlen vádaskodás, nyilvánvaló osto­baság. Nyilván a rendörök is tisztában vannak vele. Épp egy dzsemes konzervet nyitottam ki, amikor kivezették a szobából. Iste­nem, hová jutnánk, ha minden gyilkos­nak hinne az ember! — 0 volt az, ő az! — kiáltozta cellá­jából a gonosztevő. — Kimegyek a szükségemet végezni, mindjárt visszajövök — jelentettem be az őrmesternek. Meglapultam a folyosón. Megköny­nyebbülten állapítottam meg, hogy a kaput nem őrzi senki. Otthagytam gon­dosan berendezett kis táboromat, és kereket oldottam. Elmenekültem a sötétségbe, a nyir­kos szélben imbolygó utcai lámpák közé. úgy tetszett, hogy egy bizonyos sajá­tos kutya-ásítássál ásít: úgy széthúzta a száját, mintha ő is nevetne. Kinyitottam az utolsó ajtót. A szoba ablakát vastag függöny sö­tétítette, de a délutánt nap átvilágított a négyszögletes, narancssárgavörös csíkos vásznakon. Egy mély karosszék­ben (bőrhuzatok illata töltötte be a hű­vös, félhomályos szobát j inas, sovány ember ült. Arca hosszúkás volt, aszott, vékony, Igazi agárarc. Előtte az asztal­kán földgömb állt. — Tehát csak tizennyolcan vannak — gondoltam megkönnyebbülten. — A kutyával, a szélkakassal és a föld­gömbbel együtt tizennyolc kövér. A sovány ember szótlanul nézett rám a szomorú szemével. — Min nevetnek annyira? — kér­deztem. A sovány elfordította tekintetét. Hosszú, vékony, csontos ujjával meg­lökte a földgömböt: az könnyedén, lassan megfordult a tengelye körül. — Hogy min? — szólalt meg végül. — Rajtam! KERÉNYI GRÁCIA fordítása

Next

/
Thumbnails
Contents