Új Szó, 1969. július (22. évfolyam,152-178. szám)

1969-07-16 / 165. szám, szerda

A" ÜJ SZÔ 1969. VII. 1. L z országút s az erdészház között, mintegy kilométernyi távol, a táj egészen kihalt volt: csupán az erdő szélén húzódott meg néhány ház. A messzeségben feltűnt egy ember pontszerű alakja, amint lassan bandukolt felénk a fehérségben — ám mi a gyorsájáratú autóbusszal csakhamar odeértünk hozzá, s elhagytuk. Majd elköszöntem az útitársaktól, és leszálltam. Pawelhez igyekeztem, gyermekkori barátomhoz; az ő csöndes házában akartam eltölteni megérdemelt pihenőnapjaimat. Pawel sokat csavargott a világban, előbb mint természettudós-jelölt, majd mint katona, és végül itt telepedett le az erdei házban, húsz kilométerre a legközelebbi kisvárostól. Évek óta vágytam rá, hogy együtt töltsük a téli ünnepeket. Köröskörül tökéletes csend honolt. Ha felszökik egy nyúl és elinal valamerre, még mélyebb csend birodalmában találja magát. Jó külsejű, negyven év körülinek látszó asszony fogadott a ház ajtajában. — Itt lakik Ostrowski ür? Táviratoztam neki... — Igen, kérem. Megkaptuk. Parancsoljon, kerüljön beljebb; a mérnök úrnak be kellett mennie a városba, de nemsokára megjön. A ház belülről, első látásra, kissé szűknek tűnt, de a szép asszony jelenléte meghitté varázsolta. A házigazda dolgoszóbájában ugyanazt a jó otthoni- ' asságot éreztem. — Foglaljon helyet, kérem. Hozok egy kis harapnivalót. Miután magamra maradtam, ledőltem a díványta. Itt is csend volt, tökéletes csend, kívülről se hallatszott be még egy távoli kutyaugatás sem. Igen, épp ilyen csendre vágytam . . . Szemben velem egy öreg falióra mérte az időt egyhangú ketyegéssel. Az asszony újra bejött. — Te jó ég, remélem, nem kell mindent elfogyasztanom? — Csak amennyi jólesik — mondta, és hallgatagon megállt az ajtóban, miközben enni kezdtem. — Jó csend van itt maguknál. — Igen. — Én azt hittem, hogy Pawel egyedül él itt. — Nem, nem egyedül — mondta az asszony. Majd hozzátette: — Kivéve, ha olykor b maga óhajtja. — Hát, így jobb .. . — Bizonyára. — Látja, ez a városban lehetetlen. Ott ember ember hátán él; nyüzsögnek, tülekednek, s utálják egymást. — Igen... Ha az embernek nincs elég szabad tere, úgy látszik, nem tud elég jó lenni. Nem is értem, miért igyekszik mostanság mindenki a városba. — Hát, ez a kor ... — Hogy érti ezt? — Mindenkinek azt kell tenni, amit a többieknek. — Ha nincs is kedve hozzá? — Igen, akkor is. Tulajdonképpen majdnem mindenki azt csinálja, amihez csöpp kedve sincs. — Pedig ha az ember benn jár egy nagyvárosban, úgy tetszik. csupa elégedett arcot lát maga körül. — Jól mondja, úgy tetszik . .. valójában azonban épp az ellenkezője az igaz. — Elég szomorú. — Igen. Észrevettem, hogy barátom íróasztalán nagy halom fénykép hever: állatokról készített művészi felvételek. — Sok nyúl van errefelé? — Nem nagyon. Pedig hát a vadászat tilos, a mérnök úr gondosan felügyel rá ... Motorkerékpár közeledő bú~ gása hallatszott be. — Jön. Bocsásson meg, el kell készítenem a vacsoráját. Ü

* jra kiment, én pedig az íróasztalhoz léptem, s nézegetni kezdtem a fényképeket. Legnagyobb részük madarakat ábrázolt, különféle életműködéseik közben, főleg sok vízi szárnyast. Jó felvételek voltak, s látszott rajtuk, hogy hozzáértéssel és szinte emberfölötti türelemmel készültek, amire egyedül csak ez az áldott csend tehet képessé valakit... Közben a motorzúgás mind közelebbről hallatszott, s különös módon ellentmondott a gondolatomnak; a messzeségek tollas vándorainak világába betört a gépi lárma. De ezután a nyomorult tragacs egyszer csak odaért a ház elé, és végre elhalgatott. Egy perc múlva ott állt előttem Pawel. — Hát mégis eljöttél? — Eljöttem. — Nehezen szántad rá magad, igaz? Hiába no, elhagyatott hely ... — Hála istennek. Mostanában egyre gyakrabban fáj a fejem. — Gazfickó. Olyan természetesen mondta, hogy nem tartottam helyénvalónak mosolyogni, mint ahogy ő maga sem mosolygott. Lehet, jutott eszembe, hogy itt képtelenség is oly módon tréfálkozni, mint a városi zsúfoltságban, ahol mindig többféle értelmet tulajdonítunk az egyszerű fogalmiaknak. — A gazdasszony tói már megtudtam egyet-mást. — Mit? — Például, hogy tilos vadászni. — Hát az nem is rossz. Megértelek. A

következő néhány nap valóban nagy sétákat tettem délutánonként, előbb az erdő felé, majd az országút mentén. Hallatlan szomjúsággal szívtam magamba a havas mezők, a néma távolságok varázsát, mely megnyugtat, és csendes, töprengő szemlélődésre késztet. Egy alkalommal barátságosan elbeszélgettem egy parasztemberrel, aki az erdőszéli telepen lakott. Mielőtt találkoztunk volna, eleinte csak egy kis mozgó pontnak látszott a láthatáron. — Mind nézem, ahogy járkál, aztán meg-megáll... — mondta a jjarasztember. — Jó csend van errefelé, igaz? Kihez jött, ha szabad kérdeznem? — Az erdészhez. — Aha, a mérnök úrlioz. Egy nyúl szökött fel mellőlünk, valamelyik közeli barázdából, s az erdő felé iramlott. — Ni csak, a tapsifüles ... — Igen. de hát maguknál nem vadásznak. — Hát ez a cinerama, kérem — mondotta a pap ez egy egészen rendkívüli találmány. Tökélets illúziót kelt. Ha mondjuk egy színésznőt mutat, amint egy süteménnyel vagy egy csésze teával közeledik, az embernek az az érzése, hogy neki hozza, és szinte jön, hogy nyúljon utána. És milyen pompásak a hangeffektusok ... Egy repülőtéri jelenetben például jobban hallatszik a felszálló gépek zúgása, mint ha az ember ott volna a helyszínen. Csak a szaglási ingereket nem tudják még reprodukálni. — Majd az is megoldódik — jegyezte meg Pawel. Látszott rajta, hogy unja a társalgást. Zasada atya ezután az űrhajózásról kezdett beszélni, és ebben a tárgykörben éppoly járatosnak tünt. Kifejtette, hogy a tudósok szerint egy holdutazás ma még igen költséges vállalkozás, s hogy erre, amit együtt kell lebonyolítani egy bolygóközi állomás létesítésével, csak több állam közös erőfeszítésével kertllhet sor. Egyszer csak a Pawel gazdasszoredt álmából, és tele van valami általános rosszindulattal. Mielőtt a hosszú étkezés véget ért volna, a pap még gyorsan és gyermekien kíváncsi pillantást vetett a háziasszonyra. S aztán újra leszállt a csodálatos este. Titokzatosan derengett a hólepte mező, az égen csillagok szikráztak, és szelíden fénylett a hold. STiFAN OTWINOWSKI (Lengyelország): CSÖNDES ERDÉSZHÁZ — Ez van. De hát én túl sokáig katonáskodtam. — És? — És most vagy szenvedélyem kellene legyen a lövöldözés, vagy utálnom kellene. — És az utóbbit választottad. — Nem választottam, egyszerűen csak így lett. Egyébként soha nem is volt alkalmam választani, rendszerint mások választottak helyettem. Megmondták, merre lőjek, hova dobjam a bombát. . . Most azonban, öregségemre, szabad vagyok. Szabad, mármint abban az értelemben, hogy megfigyelhetem a világot. — Ez a szabadság legjobb meghatározása. — Inkább az álláspontja. — Mégiscsak katona vagy. Ügy beszélsz. — Felvettem az íróasztalról egy fényképet. — Te készíted ezeket? — Igen. — Nagy türelempróba. — Csakugyan az. Fogalmad sincs, mennyit kell fáradozni, hogy úgy less meg egy ilyen madarat, amikor ő a legnagyobb biztonságban képzeli magát. .. — Bizonyos fokig azért ez is erőszakosság. — De vértelen. — Nagyon jó képek. Pavel egy mozdulattal körbe mutatott a szobában. — Itt fogsz lakni, ez a legkényelmesebb helyiség. Érezd jól magad, és töltsd az időt, ahogy jólesik; ott vannak a könyveim, olvasgathatsz, nézheted a fényképeket, még van egy rakás ... Egyetlen dologra foglak megkérni. Ünnep másodnapján átjön a szomszéd faluból a pap; együtt kell ebédel nünk, alighanem estig. Tovább aztán senki sem lesz a terhed re. Kijárhatsz sétálgatni, ha akarod, hát magadban .. Ügy emlékszem, szereted a magányos csatangolásokat. — Igen. — Hogy nem-e — kérdezte az ember csúfondárosan, de rögtön el is hallgatott. — Mondja csak, mondja. — Nincs mit mondanom, uram. Mennem kell. Na, dicsértessék. — Dicsértessék. Este, vacsora után, kényelme sen befészkelődtem a hűvös ágyneműbe. Nem volt kedvem olvasni. Tagjaimban fáradtság zsibongott, és ahogy pihenés közben gondolatban újra átél tem a közelmúlt idegőrlő, erő feszítésekkel terhes emlékeit, egész testemben furcsa sajgás áradt szét. Pawel és az asszony suttogva beszélgetett a szomszédos szobában. De mivel lassan félálomba merültem, képzeletem nem sokat játszott ezzel a suttogással . .. Reggelig aludtam egészségesen, mélyen, anélkül, hogy álmok gyötörtek volna. Ü

nnep másodnapján megjött a j>ap, Zasada atya, lehangolóan zajos gépko csijával. Mindjárt ahogy kikászálódott, felnyitotta a motorházat s hosszasan babrált benne; a vendéglátók áhítatosan figyelték tevékenységét. Mikor asztalhoz ültünk, a pap felágaskodott a székében, s ma ga alá húzta a lábát. Kis terme tű ember volt és sok beszédű — és azok, akik sokat beszél nek, szeretnek a többiek fölé magasodni, ami taktikailag min denképpen ésszerű dolog. Zasada atya valóban roppant beszélőkészséggel volt megáldva, és nemcsak hétköznapi apróságok ról csevegett... Egy adott pil lanatban például szóba hozta, hogy egyik tisztelendő barátja nemrég tért haza vatikáni útjáról. s hogy az illető, Rómában járván, többek közt elment egy térhatású moziba, amelyet az olaszok „cinerama"-nak hívnak. nya közbeszólt, és őszinte naivsággal nézett a papra: — Mit gondol, plébános úr, a holdon élnek emberek? — Hozzánk hasonló embe rek? — Igen. — Ezt még nem tudni... Egyelőre úgy látszik, az ilyen kérdéseknek nincsen semmi ér t elmük. — Na és, ha élnének? — kér deztem némi éllel. — Mi volna akkor? — Mi okunk volna felkeresni őket? — Erre a kérdésre önnek is tudnia kell felelni. Mert ugyebár a mi kultúránk, civilizációnk, művészetünk ... A pap itt elhallgatott, s hoszszú percekre csend lett. Majd megpróbálta folytatni: — Szóval, a művészetünk — Meghatározza — vágtam közbe —. mégpedig egyre pon tosabban, az emberi szenvedés mértékét. — És próbálja enyhíteni. — Ö, persze.. . Rengeteg alkalmunk van mindenfelé szórakozásra, és egyre gyorsabb szállítóeszközökkel rendelkezünk, hogy embereket s tárgyakat egyik helyről elvigyünk a másikra. Senki sem mosolygott a ke sernyés élcen. Közben a gazd asszony meggyújtotta a petróleumlámpát. A papot újra magával ragad ta a beszélökedve. Azt kezdte magyarázni, hogy a rakéta úgy éri el legbiztosabban a Holdat, ha segítségére van az égitest természetes föld közelsége ke ringés közben. — Ez a legelőnyösebb hely zet Ki kell várni az alkalmas pillanatot, s akkor kell kilőni a rakétát, és olyan pontosan eltaláljuk a holdat, mint egy repülőgépet légvédelmi ágyúval. — Eltaláljuk — ismételte meg Pawel furcsa hangsúllyal. — Eltaláljuk. — Most olyan volt, mint aki kedvetlenül ébS

< 1 lemmi sem foglalkoztatott I különösképpen a délutáni beszélgetésből, mégsem tudtam egyhamar elaludni. Találomra elővettem egy könyvet: a szerző irodalmi stílusban értekezett a fenyőfélék sokoldalú hasznáról.... Mikor végre éreztem, hogy lassan álmos leszek, a szomszéd szobában a suttogás egyszer csak dulakodás zajává, kusza lármává erősödött. Hirtelen rájöttem, hogy az erdészház látszólagos nyugalma mögött valami titok lappang. Dermedten hallgatóztam, s ekkor — mintha valaki ököllel bevágta volna az ablakot — egymás után két puskalövés hallatszott kívülről. Csak Pawel lőhetett. Kis ideig feszülten várakoztam, majd becsuktam az ablakot, amelyet a légnyomás csakugyan betaszított. Egyéb semmi nem történt. Eszembe jutott, hogy a lövöldözésnek összefüggésben kell állnia a parasztember különös szavaival, s a pap Is bizonyára tud róla... Későre aludtam el. Másnap egy fél szóval se kérdezősködtem az éjszaka történtek felől. Pawel kissé szőrakozottnalk tünt, a gazdasszonya pedig időnként kíváncsian és bizonyOB elismeréssel nézett rám a szeme sarkából. Barátomnak délután be kellett mennie a városba: elpöfögött a motorkeréfcpárján, s én ott maradtam a csöndes házban, a jól fűtött szobában, és különféle természetrajzi könyveket lapozgattam. Az asszony a szokott időben hozta az uzsonnámat. — Mondja csak ... nem hallott semmit az éjszaka? — Nem. semmit — mondtam. Kiment a konyhába, de csakhamar visszafordult. — Kérem, uram .. . — Tessék. — Ugye hallotta azt a két puskalövést? Mélységes aggodalom ült a szemében. Nyugodtan néztem. Majd bólintottam: — Igen. — Ritkán szokott előfordulni. Nagyon ritkán ... Rosszat álmodik, hánykolódni kezd, és kiabál, hogy védekeznie kell. Tudja, ez még katona koréból maradt. De igazán, egyre ritkábban fordul elő. Meg akart győzni, hogy a jelenség egészen kivételes, mintegy hogv ne tulajdonítson túl nagv jelentőséget a saját irgalmasságának. — Nem olvan súlyos dolog — feleltem. — Mindnyájunknak vannak efféle képzeteink. Mielőtt elalszunk, szeretnénk körülvenni magunkat valami bástyafallal, vagv .. . hogy mondjam csak . . szeretnénk elhitetni magunkkal, hogv álmunkban valami jó szellem megszabadít a testünkben a szívünkben, az elménkben feszülő fájdalmaktól, a nehézségek és a sikertelenség okozta szorongástól. Senki sincs felmentve a védekezés. a szabadságvágy, kényszere alól. akkor sem, ha úgy tflnlk. hogv gyakorlatilag mindörökre a tétlenséget választotNem tudom, ért-e engem. — Nem. De ön. uram. megérti az én Pawelemet s számomra ez mindennél fontosabb. Hosszan néztem. S mintha egy pillanatra meginogtam volna régi előítéletemben az asszonyok Iránt. Az országút felől behallatszott a motorkeréknár közeledő búgása. — jön. Az asszony kibontakozott tekintetemből. s egy fiatal lány hevességével az ablakhoz szaladt. A mozdulatban benne volt a szerelem mélvséges tisztelet re méltó értelme miközben körös körül minden oly szomorúnak. olv nagvon szomorúnak tűnt. S

én mégis szerettem ezt a meghitt szomorúságot, és mivel barátom ass"0nyában igaz barátra leltem, elhatároztam, hogy több ideig maradok az erdészházban, mint terveztem volt. HUSZTI GÄBOR fordítása