Új Szó, 1969. július (22. évfolyam,152-178. szám)

1969-07-13 / 28. szám, Vasárnapi Új Szó

Tolnai Laj'os (1837-1902) a Tolna megyei Györkönyben született 1837-ben. Irodalmi pályáját Arany János hatására versekkel, főképpen balladákkal kezdte, később csak szép­prózát írt. Indulatos, az igazságot fanatikusan hajszoló em­ber volt. Élete végére szinte teljesen magára maradt. Több regénye és elbeszéléskötete jelent meg. P ercről-percre növekedett az élénkség, kacagás, mely a hathársi új adófelügyelő szé­les, üveges folyosóját betöl­tötte. - Ahol, Mikola bácsi is - kiál­tott egy hosszú, magas, rőtveres ember, nagy orral és óriási magya­ros bajusszal, férde lábaival, hol erre, hol arra kaszálva. - Hogyan? Hát Józska bácsi is megérkezett ai idézvényre. Három végrehajtó, tizenkét jegyző, nyolc se­gédjegyző ... szépen vagyunk. S vidám hahotában törtek ki a várakozók. Vannak bűnök, melyek oly közön­ségesek, s a magasabb társadalom rétegeiben is annyira el vannak terjedve, hogy miattuk igazán talán csak az újonc pirul. Értem: a sik­kasztást; hivatalos hatalommal való visszaélést; megvesztegetést; egykéz­re dolgozást; a kéz kezet mos igaz­ság régi elvét - s a millió újabb közigazgatási törvény okos kijátszá­sát - S milyen nyájas a nagy ferde agyaraival! Hogy ő apánk, hogy ö javunkat akarja, hogy őt úgy tekintsük, mint aki a vármegye ve­szett hírét le akarja törölni a világ táblájáról. - Bogár József, hajdúpáli végre­hajtó - kiáltja a szolga a jó magyar nevet. - Urambátyám - súgja oda a két beszélgető közül a fiatalabbik, vén társának -, valljon be mindent. - Öcsém! öt gyerekem van. Ed­dig jól éltünk, most legyek földön­futóvá? - Én azt gondolom, az ilyen igaz­ságoskodó embert az alázatos bűn­bánás ... Bátyámnak olyan becsü­letes arca van, hogy a hazugság nem is férne hozzá. Én vallani fo­gok. És a fiatal végrehajtó hegykén, bátran fordult egyet a sarkán. Mint­ha templomba készülne gyónni — megpörgette bajuszát, begombolta csinos, feszes, újdiyatú zekéjét, s el­gondolta befelelését - az ember­- Tudom, egy hordócska pálinkát tett le nálam. Én hozzá soha nem nyúltam. - Feljelentette? - Én? Én gazember nem vagyok. - De a pálinka elfogyott, ugye? - A parasztságot nem lehet a pálinkáról letiltani, aki hozzáfért, itta. - Tovább. Jegyzökönyvet vett fel, hogy Mák Ceci... - Elmondom. Mák Geciné azt mondta: még az is gazember, aki, aki a szegényre akkora adót ró. Napszámmal - keressük a kenyerün­A barna, napsütötte arcokon, ba­rátságos, gömbölyű szemekben, dom­ború okos, verejtékező homlokokon, ideges mozdulatokon, sűrű köhécse­léseken mégis meglátszott a tépe­lődés, belső lelkifurdalás s ama szé­gyen, mely mint vádoló barát a piszkos műveleteket elitéli. ' A korcsabbak, megrögzöttebbek, mint a bordélyházi cicomás szemé­lyek a rendőri sötét folyosókon, kü­lön csoportokba verődtek, s bűnei­ket hangosan dicsöitették: azonban, kiket eddig a szerencse megkímélt a pellengérhez kötéstől, s kik be­csületes kaiakterükrQ sokat adtak ­lecsüggesztett fejjel, szaggatott sza­vakban fejezték ki nézeteiket e mél­tatlan bánásmód fölött. - Miniszteri tanácsos akar len­ni ... az az egész - veté oda egy öreg jegyző. - De hát szükséges ezért az emberrel... - Ó, láttam én már emberfalóbb kutyát is, bátyám! ~* - Azok szerették a bort, öcsém. Aki bort iszik, azzal lehet élni, de SWnek örökké előtte áll a göllisz U H!, jakinek se étel, se ital.. jd megházasodik. Kinek kellene ilyen ördögi jgaz, ekkora fogak! volna legalább. evő főnök előtt. Az öreg ember be­ballagott a hivásra. Éppen mellette csúszott odább egy jó barátja égő arccal, mely jót nem gyanittatott. Hosszú asztal előtt ült a főnök. Jobbra is, balra is nagy felnyitott könyvek hevertek, rongyos jegyző­könyvek, levelek, különféle okmá­nyok. - Bogár József, majd akkor ül­jön le, ha mondom. - Nem akartam, nagyságos fő­nök úr, leülni. - Lehúzza a lomhaság, a restség, a bö élet. Az állam nyakig úszik a bajban, mig hűtlen hivatalnokai felhíznak. On megvesztegetéssel vá­doltatik . . . Első pont. ön leírta Ku­kac János csizmadiának 27 frt. adó­ját azon hamis címen, hogy nincs semmije, és mit tett? - Mondtam, hogy Kukac úi csi­nálhatna nekem egy pár csizmát. - írja - intett a főnök az asztal végén ülő írnoknak, aki rövidlátó szemévei egészen belefeküdt a pa­pirosba, vagy hogy ne lássa a sze­rencsétleneket -, írja: Bogár József hamvasi végrehajtó, saját bevallá­sa szerint, felszólította a Kukac Já­nos kürti csizmadiát, hogy csinál­jon neki... - De nem csinált. - Nos? Jobb lesz vallani lelki­ösmeretesen. - Azt akarom. Bőrt kért, mivel­hogy egy garasa sincs. Nem ad­tam ... s így a csizma elmaradt. - Tovább. Második' pont. A fel­vámi vásáron ön egy lóra licitáita­tott, mely az állam java volt már, és egykézre dolgozás által megvé­tetett a ló négy forinton. - Ügy van, négyforinton vettem. - Az állam meglopatott 95 fo­lttal, mert a ló 99-et ért... To­Harmadik pont. Fürstmann ifa polgártársunk ... ket, s a nagyobbik felét megeszik az urak, a kisebbikből hogy tartsam a beteg uramat, a négy gyerekemet. De bezzeg a gazdag ... Nem hagy­tam tovább. Félretaszítottam. A szen­tet is keresztülszúrnám, ha a kor­mányt bántaná. Egy istenem van: a miniszter. A főnök látta, hogy vén rókával van dolga, akinek sok szabaduló lyuka van. Fordított egyet a dol­gon. - Én úgy veszem észre, önben vagyon némi őszinteség - írnok úr parancsomig vonuljon félre -, most már leülhet. Kérem, ide mellém. Fáj-e az önnek, hogy a magyar em­ber az utóbbi időkben gaz sikkasz­tásokat követ el? Fáj-e az, hogy a külföldi előtt a magyar hivatali kar becstelen alakban tűnik fel; fáj-e, hogy az öngyilkosságok általi sza­badulás még a legmagasabb osz­tályokba is felkúszott már? Hogy lassankint nem lesz egy ember, aki­ben a kormány megbízhassák, mert a magyar minden szép esze mel­lett is, dologtalan. Fáj-e ez önnek, öreg ember? Itt három adóvégre­hajtó van, s mindenik összejátszik a néppel, a jegyzőkkel, a falubi rákkal, hitesekkel. Tudja-e, hogy en­nek az országnak el kell veszni? Elődöm delirium tremensben pusz­tult el; annak elődje Amerikába szö­kött; annak elődje meg harminc­ezer forint elsikkasztása után agyon­lőtte magát. Fáj-e az önnek, öreg ember? Nekem se feleségem, se gyermekem, se rokonom, se tanuló­társam, se barátom ezen a vidéken. Én messziről jöttem. Engem semmi­vel meg nem vesztegetnek, előttem hiába alakoskodnak, én csinált együgyűségükön átlátok; én ki fo­gom seperni a megyét, vagy elve­szek, vagy sikert aratok. De nem tű­röm, hogy valaki hivatalát elhanya­golja, a néppel cimborázkodjék s az államot a tönk felé vezesse. Értsen meg: mindennek alaposan utána­jártam, kémeim vannak - mindent tudok. Az ön szavainak a fele igaz - a fele hazugság. Ezért az egyik feléért fel fogom önt függeszteni. Mondja el, ahol akarja, amiket tő­lem hallott, de reszkessenek, mert a büntető igazság kezét senki el nem kerülheti. Elbocsátom. A szolga a fiatalabb végrehajtó nevét kiáltotta ki. - Világos József, mérgesi adó­végrehajtó. Az elnök ismét ott ült nyugod­tan; rút arcán gyönge verejték fény­lett; nagy, éles kapafogai, mint a gén alkatrészei, egymásba csukód­tak belépett végrehajtó, mint a pe­cek megállolt az ajtó melletti sa rokbnn. Merően nézett urára. - ön Világos József, harminckét rendbeli súlyos váddal van terhelve. - Szeretném azokat hallani, nagy­ságos felügyelő úr. Az irnok olvasni kezdte. - Mit szól ön, Világos József, ez égbekiáltó dolgokra? - Hogy az elsőtől az utolsó be­tűig hazugságok. Irigység, hogy be­csületesen élünk; rágalom, hogy nem tudnak ellenünk semmit; gazság, hogy a kormányt híven szolgáljuk. A képviselőnk jól tudja, mit tettem érte, hogy a halottakat is leszavaz­tattam, a tanács, a polgármester tanúságot fognak mellettem tenni, és nem hinném, hogy csak a hajam szála is meggörbüljön. Itt mi úgy vagyunk, mint a láncszemek, annyi­vagyunk, mint a láncszemek, annyi­felé szakad a lánc, ahány szemet kivesznek belőlt. Ez nekem nagysá­gos főnök úr, nem árthat. Kapcsaim vannak odafönt. Azokat a kapcsokat sok pénzen vettem, de megvettem. Itt a megyében olyan urak tartoz­nak, ki két, ki három, ki négyszáz forintommal, hogyha akarok, hát ilyen hitvány vádakra többet meg sem jelenek. Hanem volna egy alá­zatos kérésem a nagyságos felügye­lő úrhoz. Ma egy kedves fiacskám­nak üljük a keresztelését. Sokan le­szünk, ott lesz a város, a vidék szi­ne-java. Esedezem, tiszteljen meg bennünket becses megjelenésével, az országot úgysem itt igazgatják, hanem odafönt. Mi nem vagyunk rosszabbak, mint mások. Az elnök e szemtelen szavakra ki­kelt arcából, homlokát égő piros­ság borította el, s oly fennhangon beszélt, kiabált, annyira elvesztette az egyensúlyt, hogy kinn a folyosón a megidézett bűnösök a legjobb kedvvel mulattak. Hetek, hónapok, teltek el a vá­dak mérlegelése és az igazságos íté­letek meghozásában. Levelek érkeztek fentről, hogy ez­zel s ezzel bánjék kíméletesebben; magas helyről, hogy többet ésszel, mint erővel; egyes megyei birtoko­soktól, hogyha te ütöd az én ... A főnök azt hitte, hogy itt ellene cselszövény játszik. Felmegy az au­diendum verbum regiumra. Akkor tôrtént-e, mikor ez útjából visszajött vagy a vizsgálat folyamán: éppen Mérgesen kellett keresztül­mennie. Útja a Világos József végre­hajtó úr csinos fehér kőháza előtt vitt el. Dél is volt már, de ügye is lehe­tett az adófelügyelő úrnak. Mire bevégezték a tárgyalást: egy szép szőke leányka nyitott be a szo­bába, a tizenhat év hajaival, az ár­tatlan, viruló szépségével. Alázatos nyájassággal jelentette, hogy édesanyám a levest betálalta. Az ember ember, ki volna olyan együgyű, hogy ilyen időben, ilyen ajkak hívására, tagadó választ ad­jon. A felügyelő úr szemei - mert a rút ember szemei is csak olyan ter­mészetűek, mint a szép emberéi — édesen pihentek a szép, nyúlánk leányka nagy kék szemein, rózsás, üde arcán. Megindult a hivásra, holott meg­fogadta, hogy hozzáférhetetlen lesz. Jegyzők, öregek és ifjak, adóvé­grehajtók, pénzügyi közegek foglal tak helyet az asztalnál. - Csak egy csöppet - szólt szí­ves kínálással az ebéd derekán a házigazda. - llven bor, olyan bor, mint a tej, ártatlan és tiszta.

Next

/
Thumbnails
Contents