Új Szó, 1969. július (22. évfolyam,152-178. szám)

1969-07-13 / 28. szám, Vasárnapi Új Szó

Újsághír: A prágai spanyol zsinagógában július 25-án rendezik meg a „Zene a rácsok mögött" hangversenyt,* amelyen e'őad'ák a terezíni koncentrációs táborban eipusztuít neves zeneszerzők a kotásait. Ugye, szép? - örülnek az Aláč lányok. bennü'.jKet az Appelplatzra Ólmos, hideg eső esett. A jeges szél behatolt rongyaink közé és marta meggyötört testünket. Az egyik SShóhér, aki velünk jött Tezínből, kihozatta Karlíkkal a hegedűt és megparancsolta, hogy játsszon. Képzeld el a képet. Nem, ez kimaradt Dante Infernójából, ezt nem lehet elképzelni, ezt még az LSD kábulata sem lenne képes tudatunkban felébreszteni ... A reflektorok hasogatják a nedves, hideg sötétséget és vagy kétezer rongyos csontváz megfeledkezik a lassan feléje kúszó, beteg, szadista vigyorral röhögő barna halálról és nézi azt a másik rongyos csontvázat, akinek kezében felsír a hegedű és a Kilencedik Szimfónia öröm-himnusza betölti a halál sötét birodalmát. Két nap múlva délután is mét felsorakoztattak ben nünket. A tér közepén akasz tófa magaslott. Alatta már ott állt az áldozat. Karlíkkal megint kihozatták a he gedüt. — Alsó los! Spiel etwas, du Weltverbrecherl Karlík egy pillanatig szótlanul állt, aztán teste kinyúlt és hangja hangosan erősen csattant: — Nem! — Waaas? Du Hurensohn aus Jericho! Du spielst nicht? Du hast néin gesagt?! A hegedűt a fején törték szét, kirúgták a fogait, öszszetörték a bordáit és akkor ... igen ... ott... korbáccsal verték ki a szemét. Na, . .. most már tudod. Ne haragudj, átülök hozzá. Mindig itt szoktunk beszélgetni. Ülnek ketten a padon. Ismerősöm nagy élénk mozdulatokkal magyaráz. A vak ember arcán néha mosoly rándul, valami végtelenül lemondó, mindenbe belenyugvó mosoly. Felállók és lassú léptekkel indulok hazafelé. Ma nem tudnék tiszta, vidám szemmel a kocsikban gügyögő kis embervirágokra nézni.. PÉTERFI GYULA KLENÓCI SUBÁSOK Nyár van. Napsütéses szombat regei. Ketten ülünk a padon, nagyokat hallgatunk és nézzük a Dunát. A kocsikorzó csak később, úgy tíz óra tájban kezdődik, amikor boldog és büszke ifjú anyukák megkezdik szokásos felvonulásukat a kocsikban boldogan szunnyadó jövendővel. Aztán valami kopogást hallok, gyors, ideges, kutató kopogást. Szinte kérdez. Egyre közeledik. A kanyarban egy magas férfi jelenik meg. Szemét fekete üveg takarja, kezében fehér bottal veri gyors egymásutánban a járda kövét. A bot hegye mindig a férfi előtt kdfcog, tíz-tizenöt centiméterrel teste előtt vallatja az utat, nem rejt-e bokarontó horpadásokat, buktató kiszögelléseket. A vak férfi egy padhoz ér, leül, a botot keresztbefeRteti a lábán. — Ismered? — kérdi a mellettem ülő. — Csak így látásból Itt a sétányon már sokszor láttam. Megmondja a nevét. Ismeretlen név, tucatnév. Szegény ember — mondom halkan. Mert valóban sajnálom, minden testi hibás embert sajnálok, de a vakokat a legjobban. Barátom hallgat, talán azért, hogy a hatást fokozza, aztán csak úgy mellékesen megjegyzi: — Hegedűművész. Valami megmozdul bennem, valami riaszt, és a vak ember ott a padon nőni kezd, egyre nagyobb lesz, egyre hatalmasabb, és elborítja a napot és minden nagyon sötét és szomorú lesz. — Te akkor egy távoli nagyvárosban éltél, én meg Prágában — kezdi a barátak, köztiszteletnek örvendtek, és az egyéb „halandóktól" zsinóros egyenruhájukkal különböztek. Mesterségük, mint minden mesterség, az első Csehszlovák Köztársaság Idején hanyatlásnak indult. Az ÜLUV (Üstredie fudovej umeleckej výroby, Bratislava j sikeres „feltámasztási" akciója nyomán, mely tizenöt évvel ezelőtt kezdődött újból fellendült ez az iparág. Érdekessége, hogy csak Klenócon és Jelsaván folyik, de Klenóc a központja. A subaszőnyegek reprezentatív darabjai világkiállításokon képviselik hazánkat. Az USAba, a Szovjetunióba, Ausztriába, Svájcba, Németországba, sőt a „szőnyeg hazájába", Törökországba ls exportáljuk őket. (Tehát a guba kemény valuta, „gubát" hoz a konyhára.) Egyszínű, vagy mintás változatokban juhgyapjúból készülnek. Gyártási munkamenetük öt fő fázisból áll: Mosás, fésülés, fonás, szövés, mosás. A fésülés során a gyapjúból tíz százalék, a mosásnál pedig tizenkét százalék a hulladék. A subaszőnyeg négyzetméterének bolti ára kb. 540 korona. A belpiacon csak három helyen árusítják: Prágában, Bratislavában és Tátralomnicon. Természetes, hogy így kevés hazai vásárló juthat hozzá. Pedig hányan vágyunk ízléses, szép és értékes fali és szobaszőnyegekre, melyekből éppen napjainkban jelentős hiány mutatkozik. Gondoljunk csak az üzletek előtt szőnyegre váró és csalódva távozó vásárlókra, és tegyük föl a kérdést: — Nem juthatna el a subaszőnyeg legalább minden járási székhely üzleteibe? Anrdamica Ferenc fal választott el bennünket, és én minden délután nagy gyönyörűséggel hallgattam hegedűjátékát. Egy-két hét múlva összeismerkedtünk. Egyformán fiatalok voltunk, egyformán féltünk a germán vérebektől. Akkor már, 1942-ben, továbbtanulásra nem ls gondolhattunk, sem ő, sem én. Ö egy könyvkötészetben dolgozott, én meg egy gyárban. Persze, hamis okmányokkal, a leleplezéstől rettegve, a menekülés legfantasztikusabb lehetőségei felett töprengve. De hát hová mehettünk volna? Tisóékhoz Szlovákiába, vagy Horthy Magyarországára? A kör bezárult. Aztán lebuktunk, ő is, én is. A kihallgatás ... nem, arról ne beszéljünk. Tudod, az apám nagy bohém volt. Ha néha Néhány hét múlva sorstársaink elfordultak tőle, a megvetés szinte gyűlöletté sűrűsödött körülötte. Hogy miért? Mert alázatos, remegő csúszómászó lett belőle, mert megalázkodott a gyilkosok előtt, mert elvesztette saját arcát és meghunyászkodott. Egyszer este megpróbáltam felrázni ebből a szörnyű állapotból. Zokogástól fuldokolva magyarázta, hogy fél, őrjítőén fél a veréstől — nem, nem testi kínok, Jianem a megalázástól, attól a tompa csattanástól, amikor az ököl az arcába vágódik... borzalmas gyónás volt. Megmagyaráztam a többieknek, hogy miről van szó, hogy ez lelki alkat kérdése. Elnézték a gyávaságát, befogadták, vigyasztalták. Aztán valahonnan egy hegedűt szereztek neki. Ľmiéksíeín, ami kor először álla alá szorította, arca kisimult, szeme ragyogni kezdett, az egész ember mintha lobogott volna. Attól kezdve hegedült. Naponta. Akkor már ő vigasztalt, biztatott, ő simogatta a lélek szörnyű sebeit. Ö, hányszor ültünk a túlzsúfolt helyiségben a földön. Amikor játszani kezdett, minden eltűnt, ismét Prágában voltunk, a hangversenyterem előcsarnokában, sötét öltönyben, fehér ingben, ismét emberek voltunk és nem minden idők legmegalázottabb, legkiszolgáltatottabb páriái. Aztán jött 1944. A pokoljárás folytatódott . . . Ausch witz, Dachau, Kaufering. Drótkerítés, magasfeszültség, éhség, kínzás, őrtornyok, vérebek .. . emberbőrben is. Egyre kevesebben maradtunk A „terezíni család" naprólnapra fogyott, zsugorodott. Én valahogyan jobban bírtam, mint Karlík Zömökebb, erősebb alkat vagyok, sokat sportoltam, de Karlík már csak csontváz volt. És ez a csontváz, csodával határos módon, tízezer halál kö' zött is megőrizte a rongyokba takart hegedűt. Egészen a kauferingi táborig. Az volt számunkra a pokoljárás utolsó állomása. Éjszaka érkeztünk meg, összetörve, elcsigázva, és hajnali háromkor kihajszoltak „Mester és műve" - Idősebb Ján Brndiar a száradó szobaszőnyeget szemléli. srác koromban elnádrágolt, neki jobban fájt, mint nekem, muszájból csapott néhányat a fenekemre, de még azt is rejtett mosollyal tette. Akkor ... ott... ütöttek meg először. A szegény vézna Karlík csak két hét múlva tudott lábra állni. Akkor elvittek bennünket Terezínbe. Motto: Belebújtok a jó meleg subába, színes tévét veszek majd a szobába ... tom. — Egy mozdonyvezető özvegyénél laktam albérletben. Á szomszédban is volt egy albérlő: ez az ember, aki most itt ül a padon és nem látja a napfényt, a Dunát, a ligeti bokrok kacér integetését. Nevezzük őt Karlíknak. Egyszóval ott élt Karlík mellettem, egy Akaratlanul a Hungária-együttes népszerű számának sorai jutottak eszembe, amikor életem első subaszőnyegét megláttam. {Szlovákul gubának nevezik.) Lábam földbe gyökerezett. Bámultam a csodát, és alig akartam tovább menni. Csak az vigasztalt, hogy Klenóc utcáin bekukucskálva a házak udvaraiba lépten-nyomon viszontláthattam őket. Harminc család (többnyire nők) foglalkozik készítésükkel, ami bár elég fáradságos munka, de szép anyagi haszonnal jár. Aláčék, Bmdiarék, Ostricáék, Bobrovskyék' nemcsak mesterei, hanem már-már művészei is szakmájuknak (gyakran az érdekes mintákat is maguk tervezik), melynek tradíciói egészen az 1850-es évekbe nyúlnak vissza. Ebben az időben Klenócon már hetven posztógyártó mester létezett, céhekbe tömörülve. Céhük szabályzata igencsak szigorú volt. Tiltotta a kártyajátékot, az iszákosságot, s az emberi jellem egyéb gyarlóságait. A szabályzat megsértéséért szigorú büntetéseket róttak ki, melyek közt első helyen szerepelt a „talpraverőcske". Ezért a klenóci mesterek jámbor emberek vol-