Új Szó, 1969. június (22. évfolyam, 127-151. szám)

1969-06-08 / 23. szám, Vasárnapi Új Szó

Párizs... XVI. Lajos, forradalom, Napóleon, 1830. júliusa, polgárkirályság ..'. Egy pártában maradt nemeskisasszony és egy jobb sorsra érdemes apátlan­anyátlan kis parasztlány története tárul elénk a történelem forgatagából. De főként a cselédlányé. Germinie ártatlan gyermek még, mikor megrontják, és már felnőtt, amikor szenvedélyesen beleszeret egy kamaszfiúba. A fiúból önző, számító, az öregedő nőt aljasul kihasználó férfi lesz. Germinie azonban egyre kétségbeesettebben kapaszkodik belé. Es minthogy a fiú végül is eltaszítja magától, ő pedig nem tud többé szerelem nélkül élni, lealjasul: csal, hazudik, iszik, és az utcán kol­dul szerelmet. Bántja ezért a lelkiismeret, viaskodik, küszködik — de mind­hiába: az egyszer elszabadult szenvedély nem engedi többé, és menthetetlenül pusztulásba sodorja. A maguk korában híres és elismert Goncourt-fivérek az elsők, akik a francia regényben céltudatosan választják hőseikül a legszegényebb, legelesettebb sze­replőket, azokat, akiket könyörtelenül megragad és kiforgat valójukból a zül­lött nagyvárosi élet, amelynek — éppen a Goncourt-fivérek nyomdokán — Zola lesz majd olyan hiteles és drámai festője. Az alábbiakban részletet közlünk a közelmúltban megjelent regényből. vetkezik, megérkezik az őrség, beviszik az őrszobára, a kapitány elél S a rend­őrtisztnek aztán mindent elmesélhet, a történetét, a nyomorúságát; hogyan gyötörte ez a férfi, és mennyibe került nekil Szíve már előre megkönnyebbült a gondolattól, hogy sírás és sikoltozás közepette kiöntheti mindazt, amitől majd megszakadt. — Na, üssél már! — Ismételte még mindig Jupillonnak támadva, aki meg­kísérelt elsurranni, és hátrálás közben becéző szavakat vetett oda neki, mind a kutyának, amely nem ismeri meg a gazdáját, és meg akarja harapni. Már kezdtek összecsődülni köröttük. — Gyerünk, te boriszák, ne zaklasd az urat — szólt a rendőr, megragadta Germinie karját, s durván félretolta. A rendőrkéz goromba sértésétől Germi­nie térde megroggyant: úgy érezte el­ájul. Aztán elfogta a félelem, és futás­nak eredt az utca közepén. A szenvedély olykor érthetetlenül tel-fellobban, megmagyarázhatatlanul visszatér. Ez az átkozott szerelem, amelyről Germinie azt hitte, hogy Ju­pillon sértései és ütései kiölték belőle, újjászületett. Amikor hazaért elborzadt, hogy újra érzi. Elég volt, hogy meglás­sa a férfit, hogy néhány percig a köze­lében legyen, hallja a hangját, belehel­je a levegőt, amit ő szívott, visszatér­jen hozzá, s egész valója a múltba hull­jon. Mindenek ellenére sohasem tudta ki­tépni Jupillont a szíve mélyéről, a férfi örökre gyökeret eresztett benne, ö volt az első szerelme. Bármennyire tiltako­zott is ellene, az övé volt, hozzá kö­tötte az emlék minden gyengesége, a megszokás gyávasága. Azok a kínbék­lyók kötötték hozzá, amelyek örökre megláncolták a nőt: az áldozat, a szen­vedés, az elaljasodás. Az övé volt, mert erőszakot tett lelkiismeretén, letarolta ábrándjait, gyötrelemmé tette életét. Az övé volt örökre, mert ő volt minden fájdalmának az ura. S most ez a megrázkódtatás, ez a je­lenet, ahelyett, hogy borzalommal töl­tötte volna el minden jövendő találko­zással szemben, lángra lobbantotta ben­ne a vágyat, hogy viszontlássa. Orrá lett rajta a régi szenvedély. JupiUon gondolata teljesen eltöltötte, és szinte megtisztította. Azonnal felhagyott érzé­ki kalandjaival: nem akart többé sen­kié se lenni, mert ez volt az egyetlen mód, hogy még egyszer az övé lehes­sen. Lesni kezdte, figyelte, hány órakor jár el, mely utcákon megy át, milyen helyeken tartózkodik. Követte egészen a Batignolles-negyedig, az új lakásáig, utánament, örült, ha a lábát az ő lába nyomába tehette, ha az ő útját járhatta, hogy meg-megplllanthatta, elkaphatta egy-egy mozdulatát vagy tekintetét. Ez volt minden: megszólítani nem merte. Távolról követte, mint a kóbor kutya, amelyik örül, hogy nem kergetik el rú­gásokkal. Heteken át a férfi árnyékává vált, alázatos és félénk árnyékká, s ha úgy hitte, hogy meglátja, hátrált néhány lépést, eltávolodott tőle, majd félénk léptekkel újra közeledett hozzá, ha pe­dig a férfi türelmetlenül legyintett, me­gint megállt, mintha kegyelemért esen­gett volna. Néha megvárta a ház kapujában, ahová betért, Ismét mellészegődött, ha kijött, hazáig kísérte, mindig csak tá­volról, nem szólt hozzá, olyan képpel, mint a koldusasszony, aki maradékot koldul, és megköszöni, ha hagyják, hogy felszedjen valamit. Aztán a földszinti szobája zsalujánál hallgatózott, hogy egyedül van-e, nincs-e nála valaki. Ha karon fogva ment egy nővel, no­ha Germinie szenvedett, mégis konokul követte. Kitartóan ment a szerelmes­pár után. Követte a népkertekbe, a bál­helyiségekbe. Nevetésük, szavaik fosz­lányaiba lépdelt, emésztette magát, hogy látja és hallja őket, de ott maradt a hátuk mögött, féltékenyen vérző szív­vel. BAJOMI LÁZÄR ENDRE fordítása E szakítás nyomán Germinie oda hullott, ahová hullania kellett: a szégyennél ls alább, sőt az aláva­ló ösztönnél is alább. A nyomorultan lobogó teremtés egyre mélyebbre zu­hanva az utcán találta magát. Azokat a szerelmeket szedte fel, amelyek egyetlen éjszaka elkoptak, amivel fut­tában találkozott, amit a járda szeszé­lye nyújt az ődöngő nőszemélynek. Már nem volt szüksége, hogy időt szakítson a vágynak: bősz és hirtelen szeszélye egy pillanat alatt felizzott. Megkívánta az első jöttmentet, szinte rá se nézett, s ha viszontlátja, fel se ismeri. Szépség, fiatalság, a szerető testfe, melyet még a legzüllöttebb némberek is valamiféle aljaeszményként keresnek, őt többé már semmi -ilyesmi nem vitte kísértés­be, nem izgatta. Szeme minden férfi­ban csak a férfit látta: az egyénnel nem törődött. A szeméremérzet utolsó maradványa, a züllöttség utolsó emberi érzése is elhagyta, nem érdekelte a választás, a különbség, sőt még maga az undor, igen az undor, a prostituál­taknak ez a végső lelkiismerete és egyénisége is kiveszett belőle! Csak rótta az utcát, éjnek idején bi­tangolt, mint a lapuló és" remegő jó­szág, amely a homályban szimatol, és éhségét akarja csillapítani. Kivetkőzve minden női szeméremből, kikezdett a férfival, kívánta a durvaságot, kihasz­nálta a mámort, és ő csapott fel csábí­tónak. Ment, szaglászott maga körül, az üres telkek leskelődő mocska felé tar­tott, kereste az esti, magányos alkal­makat, a kezet, amely várta, hogy le­tépje róla a kendőt. Az éjféli járókelők látták az utcai lámpák fényében, amint bajlósan és reszketve siklik, sőt szinte kúszik, hajlott háttal, lopózkodva, be­húzott nyakkal, a homályt súrolva, be­teges és eszelős képpel, olyan védtele­nül eltévelyedetten, hogy mélységes bá­nata megindította volna a gondolkodó szívét és az orvos agyát. Egy este, amikor a Szikla utcában csatangolt, s elhaladt egy Laborde utca sarki kocsma előtt, megpillantotta egy férfi hátát, aki a pult előtt ivott: Ju­pillon volt. Hirtelen megállt, befordult az utcába, és a kocsmarácshoz támaszkodva várni kezdett. Mögötte fénylett a bolt, amint vállát a rácsnak vetette, és mozdulatla­nul állt, elöl fél kézzel felfogta a szok­nyáját, a másik keze ernyedten lógott. Egy határkön ülő árnyékszoborhoz ha­sonlított. Testtartása szörnyű elszánt­ságról és mintegy arról tanúskodott, hogy örök türelemmel mindig csak itt akar várakozni. A járókelőket, a kocsi­kat, az utcát csak halványan, távolinak látta. Előtte állt az utca kaptatójánál az omnibuszt felsegítő ló, egy fehér 16, mozdulatlanul, fáradtan, állva aludt, feje és mellső lába az ajtó teljes fényé­ben volt, de Germinie nem látta. Köd szitált. Az a fajta párizsi idő volt, pisz­kos és rohadt, amikor úgy tetszik, hogy az esővíz, még mielőtt lehull, máris la­tyak. A járda melletti lefolyó a lábát mosta. Így maradt egy félórán át, siral­masan, dermedten, fenyegetően és két­ségbeesetten, teljesen az árnyékban, sötéten, arctalanul, akár a Végzet, amelyet az Éjszaka ültetett a lebuj aj­tajába. Végre kijött Jupillon. Germinie elébe állt karba tett kézzel: — És a pénzem? — kérdezte tőle. Olyan volt a képe, mint az öntudata veszett asszonynak, aki már nem ismer se Istent, se csendőrt, se esküdtszéket, se vérpadot — semmit! Jupillonnak torkán akadt a tréfa. — A pénzed? — kérdezte vissza. — Nem veszett el a pénzed. De időre van szükségem... Meg kell, hogy mond­jam, mostanában nincs nagyon sok munkám ... Tudod, már jő régen befel­legzett a boltomnak... De megigérem, hogy negyedéven belül... Különben jól vagy? — Aljas fráter, eridj I 0, most már a kezemben vagyl Jaj! Meg akartál lóg­ni... De hát te vagy az én szerencsét­lenségeiül Te tettél azzá, aki vagyok, te zsivány! Tolvaj! Csirkefogó! Igen, te... Germinie mindezt a szemébe vágta, s közben közel húzódott hozzá, a szeme közé nézett, mellét a férfi mellkasához tapasztotta. Szinte már dörgölődött a várt és kihívott ütésekhez, és minden erejéből feléje feszülve kiáltotta. — Na, verjél már! Mondd, mit mond­jak még neked, hogy megverjél? Már nem gondolt semmire. Azt sem tudta, mit akar, csak érezte, jólesne, ha megverné. Ösztönös, esztelen kíván­sága támadt, hogy a férfi durva legyen hozzá, hogy elbánjon vele, hogy szen­vedjen a testében, hogy a megrendülés, a megrázkódtatás, a fájdalom elhallgat­tassa mindazt, ami a fejében lüktet. Már csak az ütésekben reménykedett, hogy vége legyen. Aztán, a verés után, lelki szemeivel világosan látta, mi kö­< SM < O 5>í Z LU Q IM Oí < UL. > LU l/> 10

Next

/
Thumbnails
Contents