Új Szó, 1969. június (22. évfolyam, 127-151. szám)

1969-06-08 / 23. szám, Vasárnapi Új Szó

Egri Viktor: El. Bajor dámák rajongása P

östyén egyszerre ezerhétszáz kezelésre szoruló betegnek biztosit komfortos szállást és jó ellátást. A tavaly felépült Magnolia-szállő zománcos kékfehér ragyogásával, architektonikus szépségével vonja magára a figyelmet. Befejezéséhez közeledik a Szigeten, az Éva-fürdö közelében egy újabb nagy hotelkomplexum, és úgy hallottam, hogy további bővítést terveznek. Nem tudom megállapítani, mennyire lesz hasznára Pöstyénnek ez a gyorsiramú építkezés, mennyire bírják majd a források a megnövekvő igényeket. Eddig napi 3000 köbméter gyógyvizet igényel a fürdő üzemeltetése. Vajon célszerű-e ezt a mennyiséget növelni? Egy magát megnevezni nem óhajtó szakember magyarázza: — Minden további növelés egyelőre csak a szolgáltatások kárára történik. Elsődleges feladat minél több páciensnek visszaadni az egészségét, minél több sérültet, munkaképtelent rehabilitációs kezeléssel újra munkaképessé tenni. De gyógyítsák óket ott, ahol a természet jóvoltából adva vannak a lehetőségek. A komoly szívbajosoknak jotfban használ Tr. Teplice vize, itt nehezen bírják az iszappakolást és az egyéb procedúrákat. Ott van Turč. Teplice két nagy fürdőcsarnokával, a Zólyom melletti Kobíícsi csodás hatású hévizével úgyszólván kiépíSetlen, és Gyűgyöt (Dudincét) is fel kellene fedezni legalább ls számunkra. Köztudomású, hogy Szlovákia a legcsodásabb gyógyforrások földje. A Gyömbér alatt, Sv. Ján környékén, ha egy pálcát szúrsz a puha talajba, szénsavas víz buzog fel. Szántó szénsavas vizét csak palackozva ismerjük, pedig szabad fürdője is megérdemelné, hogy ne maradjon a világtól annyira elzárva, és híressé váljon pénzzel fel nem mérhető gyógyító értéke. Sorolhatnám a többi fürdőt, rajonghatnék arról Is, hogy a Tátrán kívül mennyi kincsünk, természeti szépségünk van. Nem kell felmásznod háborította csúcsokra, tégy egy lassú autóutat Királylehota és Brezno vagy vándorolj hátizsákkal Dedinky és Dobsina kőzött, ereszkedj le a Sajó völgyén Rozsnyóig, és elismered, hogy nem valami üres lokálpatriotizmus késztet rajongásra. A moraváni kastélyban, ahol kúrám alatt laktam, egy este két éltesebb bajor dáma állított be szlovák kísérőjükkel. Pöstyénben kezeltetik reumájukat, és autójukkal már másodízben szaladtak fel a mindössze 625 méter magas Jelenie jamy vadászházáig. — Ott vannak önöknek az Alpesek, a gyönyörű bajor tavak és a gleccserek, a Watzmann és a Zugspltze háromezer méteres fensége — mondom a hölgyeknek. — Nálunk ilyen kevéssel beérik? — Dehogy kevés ez — felelik egyszerre. — Nem lehet a kettőt összehasonlítani. — Nálunk minden fenséges — majestätisch —, de zord és kietlen. Itt meg minden megnyugtatóan bájos és kedves. Tele van selymes fűvel, gyönyörű fával. Nálunk nincsenek Ilyen jószagü, csöndes erdők. Igazuk van. Az éjszaka nagy csöndjében a moraváni alkotóház — a Szlovák Képzőművészek Otthona — megtelik oly balasamos levegővel, amely szinte mámorba ejt. Reggel az Íróasztalom fényezett lapjáról egy porszemet sem kell lesöpörnöm. Megértem a bajor dámák rajongását. Szlovákia hegyvilága többet ad a Zügspitznél, Svájc és Tirol rideg 6s kietlen világánál. ikzSta&a Balett-táncosok és betegek Kúrám első napján a rehabilitációs osztály főorvosának előszobájában öt melegítőruhás, nyúlánk termetű fiatalt találok. Szimpatikus fiúk, jókedvűek, de tudják derűjüket tompítani. — Sportolók? — szólítom meg őket. — Balettet táncolunk — feleli az egyik. Nem látom az arcát, de a többiek mosolya elárulja, hogy kötekedően rájuk kaccsintott. Persze, szeretnék, ha bedőlnék nekik. — Csajkovszkij vagy Sztravinszkij? — folytatom. Értetlenül bámulnak rám. De az egyik feltalálja magát és rávágja: — Bartók... A csodálatos mandarin. Egyszerre mind az öten beviharzanak a főorvos rendelőjébe. Ezek a langaléta legények bizonyára ipari tanulók, gondolom, nem labdarúgók, hanem mesterei az úszósportnak. Nemrég a prágai gyorsban találkoztam pöstyéni versenyzőkkel — de ezek a fiúk túl vannak az ipari tanulók korán. Hamarosan kiderül, hogy egy nagyüzem neves jégkorongozói. A téli mérkőzéseken szerzett sérüléseiket, izomficamaikat és csonttöréseiket gyógyítgatják itt, hogy ősszel újra felcsatolhassák a korcsolyát. Kosárlabdázók váltják fel a jégkorongozókat, ez is kemény torna, néha izmot zúz, csontot ls tör, amit begyógyulás után teljesen éppé kell tenni. Egy hannoveri és egy New York-i páciens . A hannoverivel a kötelező kardiogramm-vizsgálatra várakozva ismerkedtem meg. Szokás szerint itt a várószoba asztalának szélére teszik le az érkezés sorrendje szerint a gyógykezelési könyvecskéket. A hannoveri felháborodik, hogy „nálunk" nincs rend, mert íme, ő előbb jött, mint az az úr, aki sorra került. — „Nálunk" azért rend van — csitítgatom. — Véletlenül láttam, hogy az az úr, amint a könyvecskéket nézte, a sajátját tette a magáé fölé. Ne haragudjon rá, a honfitársa. Ezek után bemutatkoztunk. — Tudja-e, hogy nálunk ls voltak hannoveriek? — kérdeztem. — Nem tudom. — Mi hannoveránoknak hívtuk őket. Mária Terézia telepítette le a Jól megtermett, vastaglábú, szőke legényeket Handlova, Privigye és Felsőstubnya környékén. Vérfelfrissítésül kellettek, akár a török hódoltság után a néptelenné vált Bácskában az odavezényel pomerániak. Mód felett tetszett a vérfelfrlssltés ténye az én újsütetű hannoveri Ismerősömnek. Le kellett hűtenem faji gőgjét. — De Hitler Idején az utódok elfajzottak. Nem gondolom testileg, hanem szellemileg. Fasisztává vedlettek. Negyvenegyben magam láttam Felsőstubnya mellett egy falu alvégén és felvégén a hivalkodó táblákat: Judenfreies Dorf. A nyájas és beszédes hannoveri úr hirtelen barátságtalanná vált. Később a tükörfürdőben és a sétákon többször is találkoztunk, köszöntöttük is egymást, de képéről lerítt, hogy ő az elfajzottaknak ad igazat, és nem óhajt velem tovább barátkozni. A sábeszdeklis, rabbikülsejű, nagyszakállú öregúr németül kért tőlem felvilágosítást, de egy másik alkalommal, az iszappakolásra várakozva, Ízes magyarsággal szólított meg, hogy az Oj Szót meglátta a kezemben. Ahogy ez várakozás közben megesik, percek alatt valóságos életrajzot pergetett le előttem. Kolozsvár környékén született, tizennyolc telén vándorolt ki szüleivel Amerikába. Dollárjaival mehetett volna egy drága olasz fürdőhelyre is, de New Yorkban Pöstyénnek nagyobb a híre, és ezt ő még gyerekkorából tudja. — Nem baj, hogy a vasfüggöny mögött vagyunk?; — Nekem nem baj, én nem foglalkozom politikával. Sajnos, könyvekhez, irodalomhoz, színházhoz nem értett, nem ismerte O'Neill, Faulkner, Arthur Miller nevét, de még Hemingwayét, Drelserét sem. Az ő világa a Biblia és a Talmud világa volt, és nagyot nézett, amikor megemlítettem, hogy ebben az évadban a jiddisül író Solom Aléchem színművének, a Tóbiás, a tejesember című regényéből készült darabnak volt a legnagyobb sikere. — Ha Pozsonyba utazik, és véletlenül műsoroti van a játék, ne mulassza el megnézni. — Nem járok színházba, moziba, uram — felelte. Szomorú eset. Egy eszes és tanult ember a „vasfüggöny" mögé merészkedik, de otthon egy maga készítette láthatatlan vasfüggöny mögött, egy középkori szellemi gettóban él, amelyből nem akar, nem kívánkozik kitörni. És százezer társa van, aki viszonylagos jólétben hasonlóan él költészet és színház, talán virág és szerelem nélkül. A vasesztergályos A bécsi dialektussal beszélő, hatvanhoz közeledő férfi keménytapintású kezéről nem volt nehéz megállapítani, hogy vassal dolgozik. A nyílt tekintetű, közlékeny ember nem rejtette véka alá, hogy a háború után kilenc esztendőt töltött hadifogolyként a Szovjetunióban. Magyarázatul mindjárt hozzáfűzte, hogy ne tartsam háborús bűnösnek, a mestersége miatt tartották vissza oly hosszú ideig. Tudtommal nincs vagy alig van irodalma azoknak a táboroknak, ahol a hárommilliónál több német hadifogoly élt a drótsövények mögött. Emberem természetesen jól tudja, hogy a táborok nagy részét olyan földön kellett felállítani, amelyet a fasiszta véderő kegyetlen alapossággal pusztított el, megsemmisítve minden termelő értéket, állatállományt, mezőgazdasági és ipari felszerelést. — Mások bitangságának én fizettem meg az árát — mondja a bécsi. — Emellett én még szerencséről beszélhetek. Még a háború alatt Leningrádba vittek, szűken mérték nekünk a kenyeret, de az oroszok se kaptak többet. Egyszer el kellene mesélnem magának, hányféleképpen lehet azt a néhány falat kenyeret megrágni, hogy soká tartson az evés, egy őra hosszat vagy többet is, és egy morzsa se menjen veszendőbe. — Volt már akkor egy kis szabadsága, írhatott haza, hogy életben van? — kérdeztem. — Az volt a szabadságom, az örömöm, hogy a magam munkáját végezhettem és jó szót kaptam érte cserébe. De haza csak 1946-ban írhattam úgy, hogy tudtam, az enyéim megkapják a levelemet. Később, amikor Rigába került, megjavult a kosztja, a szállása is rendesebb lett, meséli. Huszonöt kilométeres térségben szabadon mozoghatott, levelezhetett az övéivel, de nem engedték haza, német esztergapadokat kaptak, és ő segített a felszerelés és betanítás munkájában. Rigáról nincsenek rossz emlékei. — A fogolytáborokról igen? — faggatom. Kitérő választ ad, majd újabb sürgető kérdésemre elhallgat. Más alkalommal próbáltam tovább faggatni és akkor elmondta, hogy az első hetekben valamennyien azt hitték, hogy tarkólövéssel végeznek velük. Aztán lassan megnyugodtak, senkit sem kínoztak, nem volt órákig tartó Apeli a fagyban, senkit sem merítettek fagyos vízbe, nem szúrtak fenolt a szívükbe, az őrök emberségesen bántak velük, s az orvosok segítettek, ha erre lehetőség nyílott. Azokból a szörnyűségekből, gázhalálról, akasztásról, amelyekről ő csak hazatérése után szerzett tudomást, velük semmi sem esett meg. Hitler bűne és a bandájáé, hogy a foglyok egyharmada orosz földön pusztult. Elharapott mondataiban érzek egy kis őszinteséget, és arra gondolok, jó volna vele Bécsben találkozni, s ott elmondatni vele élete fantasztikus regényét. — Amikor először Jöttem ide, két mankóra kellett támaszkodnom — mondja. Most minden nyolcadik hónapban három hetet töltök itt. Vannak fájdalmaim, de tudok aludni, és ami a legfontosabb, tudok dolgozni, használhatom a kezemet, nem esek szellemi letargiába, mint sokan estek azokban a háborús és a háborút követő esztedőkben. Amikor búcsút veszek tőle, barátságosan nyújtja a kezét. — Sok mindent mesélhetnék magának uram, de hát nincs már rá Időm. Holnap reggel hazautazom. Csak annyit szeretnék még mondani, ne háborúskodjanak a népek, éljünk békében egymással. Szólamként hangzik ez, de sok szólam mélyén igazság rejlik. Ebben ls.