Új Szó, 1969. június (22. évfolyam, 127-151. szám)
1969-06-29 / 26. szám, Vasárnapi Új Szó
A garamszentkereszti, (most már žiari), alumíniumkohót építettük. Szépen kitavaszodott, erdő, mező, rét kizöldült, a sár is felszikkadt, öröm volt dolgozni. A teodolit lencséje változatlanul derült látóhatárra meredt. Segédeim vígan cövekelték az épülő gyártelep legszélső határát, mely a Léva felé nyújtózó vasúti töltéssel párhuzamosan haladt, és csaknem Horné Opatovce község alá nyúlt. Garamszentkereszt felől olykor egy-egy földgyalu dübörgött felénk; lehántotta a kizöldült rétről a felső humuszréteget, széles, fekete nyomot hagyott maga után, a legyalult füvet és humuszt a fehér karók jelezte nyomvonalon kívül lerakva megfordult, s újra belemart a rét zöld és fekete húsába. Mire Horné Opatovce alá értünk a "nyomvonallal a földgyaluk egyre szaporodtak, ütemes dohogásukat visszaverték a selmeci hegyek, s megkétszereződve, besűrűsödve megtorlódott a fölénk boruló égbolt alatt. A gépek lármájából már alig lehetett kivenni a kalapács szerény csattogását. Segédeim legöregebbje, akit csak ujko Gyulonak ; azaz Gyula bátyámnak szólítottam, s aki a cövekelő kalapácsot kezelte, egyre szomorúbban nézte a földgyaluk pusztítását. - Nagy istentelenség ez, mérnök úr, - mondta, s már-már elpityeredett. Nem voltam se mérnök, se úr, csak megtanultam bánni a földmérnökök műszereivel, s csináltam, amire éppen szükség volt, dehát Gyulkót, vagy Gyula bátyámat nem lehetett leszoktatni a túlzott tiszteletadásról. Olykor már szinte szégyelltem magam emiatt, hiszen oly idős volt, hogy apám lehetett volna. Egyébként azt hittem, értem őt, hiszen opatovcei ember, s fáj neki a rét pusztulása. Próbáltam megvigasztalni: - Ne szomorkodjék, öreg, kinek-kinek igazságosan megtérítik a rét árát. Meg aztán marad itt elég hely fűnek, fának, baromnak, - s nevetve a selmeci hegyek lejtőire mutattam. - Igaz, marad hely a fűnek is, a fának is, baromnak is, csak az igazságnak nincs helye ebben a világban, - mondta ő s fogta szomorúan a kalapácsát, jelezve, hogy a rövid pihenő után ideje munkához látni. Elnéztem zsíros kalapját, a kalap karimája alól félénken kitekintgető szemét, borostás arcát, vékony kajla bajszát, s olyan volt abban a pillanatban, mint egy hirtelen megöregedett kisgyerek. Emlékszem, akkor is ilyen benyomást tett rám, mikor a segédeim rábukkantak, alig néhány lépésnyire a nyomvonal legtávolabbi pontjától. Ott feküdt egy fűzfa árnyékában. Kalapja félig a homlokára csúszott. Feje alatt zsíros vászon tarisznya, mellette göcsörtös, görbe bot. Feküdt a kora tavaszi réten, s láttam, hogy lyukas a bakancs talpa égnek meredező lábán. Az első pillanatban megijedtünk, hogy valami baja eshetett, mért igen korai volt még a tavasz, s ilyenkor nem szokás csak úgy a hűvös rétre leheveredni. Aztán kiderült, semmi baja, csak megfáradt, hát lepihent. Egyébként idevaló, opatovcei ember, csakhogy régen járt már a falujában. Most, hogy megindult az építkezés, úgy gondolta, ő is kaphat itt valami munkát, hiszen mondja, hogy idevaló. A segédeim kapva kaptak rajta. Mert csak ketten voltak, s hiányzott egy harmadik, aki a kalapácsot kezeli. Másnap bejelentettem az építésznél és létszámba vettük. A zóta járta velünk a határt. Riadt, megfáradt, sovány és apró termetű ember volt, nagyon tisztelettudó és nagyon szorgalmas. Olykor eltűnődtem, hogyha valóban opatovcei, miért lakik inkább a barakktáborban. Hiszen a faluban kellemesebb volna. Végül csak legyintettem: az ő dolga, mi közöm hozzá? Egy esős nap ott értem a barakktáborban a fészer alatt, ahol segédeim a karókat hegyezték. Valami arrafelé ácsorgó munkás emberrel beszélgetett. Magyarul, Ni csak, az én Gyula bátyám, hát ezt hol tanulta? — töprengtem magamban. ügyesen állt kezében a fűrész. Nagy halom karónak valót vágott a lécekből, aztán nekilátott hegyezni. Vígan csattogott az ácsfejsze. Szállt a forgács. Olykor megtörölte verejtékes homlokát, s a beborult eget kémlelte. — Ma már aligha megyünk ki, - mondta szlovákul. — Nemigen, — válaszoltam, magyarra fordítva a szót. Elakadt kezében a fűrész, és csodálkozva rám tekintett, - Maga tud magyarul? o — Az nem valami nagy csoda, hiszen magyar vagyok, de maga hol tanult meg? — Hiszen Magyarországról jöttem. — Azt hittem opatovcei. - Hiszen az vagyok. Horné Opatovce-i. Csakhogy gyerekkoromban apámmal, anyámmal együtt Magyarországra vetődtem. Látta, érdeklődéssel figyelem, hát nem igen kellett biztatni. Elmondta, hogy volt a faluban egy vályogházuk. A határban egy darabka földjük, de olyan kis darabka, hogy legfeljebb malacot és kecskét tartottak, tehenet nem. Lovuk se volt. A módosabb gazdáktól kértek fogatot, ha éppen az kellett, apja meg ledolgozta. Inkább napszámos, mint paraszt volt az apja. Egy nap leégett a ház. Máig se tudni hogyan, miért gyulladt ki. Sem apja, sem anyja nem volt otthon. Mire eszébe jutott volna valakinek oltani, minden odaégett. A pajta, a csűr, a padlás. A mennyezet beszakadt. Elpusztult az is, ami a házban volt. Mindez jóval az első világháború előtt történt. Ő maga talán öt esztendős lehetett akkor. A szerencsétlenség után apjával, anyjával együtt elindultak neki a világnak, hogy összekéregetnek egy új házra valót. Csakhogy nemigen gyűlt össze annyi pénz, hogy hazamehessenek mindent újjá építeni, s ami összegyűlt, útközben azt is felélték. Szégyenletes, nyomorúságos út volt. Pajtákban, csűrökben, szénakazlakban háltak. Egy nap, mikor végképp kifogytak a reménységbői, apjának eszébe jutott, hogy van valahol Hódmezővásárhely táján egy régen Alföldre vándorolt rokonuk. Pestig gyalogolva, szekerezve jutottak el, de Pesten már vonatra szálltak, úgy indultak a hódmezővásárhelyi rokon megkeresésére. Rá is találtak. Jómódú tanyás gazda volt, aki télen át a városban lakott, csak tavasszal ment ki a tanyára. Épp kapóra jött neki a koldussá lett család. Letelepítette őket a tanyán, jó nyolc vagy tíz kilométerre a várostól. Ö maga már csak parancsolgatni jött ki. És még szerencse, hogy így esett, mert hová lettek volna, isten szegényei . . . M ég aznap délelőtt kiderült az ég. A fölázott rét hamar megszáradt. Folytattuk a munkát. Gyula bátyám mindennap egy jókora tejes kannát hordott magával, mert mi mindig nagyon messzire vetődünk, és nem találnak- ránk a vízhordó lányok. A víz ugyan meglangyosodott benne a forró napon, azért csak jólesett, este meg jó szolgálatot tett a kanna, be lehetett menni vele a közeli faluba frissen fejt tejet venni. Aznap este elcsalt magával. Azt mondta, megmutatja nekem, hol állt a házuk. Megvettük a tejet, aztán elindultunk végig a falun, s a legvégén találtunk egy puszta telket. Meglátszott, hogy valamikor elevensövény kerítette, mert négyszög alakban mindenféle bokrok burjánzottak el a helyen, A telek közepén kirajzolódott az egykori vályogház téglalap alakja, de köröskörül felverte a csalán, s az egykor döngölt padlóból bodzabokrok törtek fel. Közel a ház alapjához korhadozó kútgém ágaskodott, alatta kútkáva és rozzant itatóvályú. - Ez sem a régi, - mondta Gyula bátyám. - Ügy látszik, teheneket itattak itt a falusiak, hát kicserélték, megjavítgatták, míg szükségük volt rá, aztán megint elhanyagolták. Leültünk az itatóvályú szélére. Nagyokat hallgattunk. Éreztem, hogy az öreget csak zavarnám meghatódottságában. Azért nem is faggattam. Majd csak elmondja, ami kikívánkozik belőle. Nem is csalódtam várakozásomban. - Gyermekkoromban és suhanckoromban nem is gondoltam szülőfalumra. Akármilyen nyomorúságos volt az élet, mindennap hozott valami sosevárt újdonságot. Csak mikor egészen emberré lettem, kezdtem érezni, hogy egyre idegenebb vagyok abban a világban, amelybe a nyomorúság üldözött bele bennünket. Apám és anyám halála után még inkább elhatalmasodott rajtam ez az érzés. Azt hittem, ha megházasodom és gyökeret verek valahol, majd csak elmúlik rólam ez a teher. Békéscsabai szlovák lányt vettem feleségül. Volt egy darabka földje, amit szülei után örökölt. Béreltem is hozzá valamit. Fiünk is született, de csak idegen maradtam ott a roppant alföldi ég alatt. Ahogy vénültem, egyre gyakrabban gondoltam a hazai tájra. Még álmomban is ezt az elhagyott; begyöpösödőtt udvart láttam. Negyvenhatban jelentkeztem Békéscsabán az áttelepítő bizottságnál. - Hová szeretnél menni? - kérdézték tőlem. Próbáltam megmagyarázni, hogy van Szlovákiában egy falu, ahol igazán otthon érezném magamat. Csóválgatták a fejüket. Na majd meglátjuk, Ha csak egy módja van, haza kerülsz. Végül is egy nagy mátyusföldi faluban kötöttünk ki. Takaros kis parasztházat juttattak nekünk. Tágas udvara volt. A ház mögött szérűskert, Adtak földet is. Állatokra kölcsönt folyósítottak. Meg lett volna mindenünk, mégse éreztem magam otthon. Hiszen én nem ide kívánkoztam. Egy nap aztán elkezdődött a szerencsétlenségek sorozata. A tehenem felfúvódott, a lovam megdöglött, fialt a kocám, és megszakadt, jég verte el a termést, a fiam bevonult katonának, megismerkedett valami morva lánnyal, megházasodott és azóta nem is láttam. Aztán - aztán meghalt az asszony. Forró, nyári nap volt. Ott sürgött-forgott a konyhában. Egyszer csak a szívéhez kapott, és azt mondta: - Istenem, segíts! Segített rajta, összeesett és meghalt. Én ott maradtam az idegen ház fedele alatt. Elárvultan. Egyedül. Elhagyottan. Ki-kimentem néha az asszony sírjához. Sóhajtoztam és tűnődtem, hogy milyen keserves is az élet. Apámat, anyámat velem együtt idegenbe üldözött a nyomorúság. Mindketten idegen földben nyugszanak. Mondtam az asszonynak ott a sír fölött, látod, Mári, - mert Mári volt a neve, - téged meg az én nyomorúságom hurcolt ide, hogy itt porladjanak a csontjaid. Dehát beszélhet, mondhat az ember akármit a sírnak, kőnek, föld porának. Törődik is azzal. Ilyenkor, ha hazabotorkáltam a temetőből, nagy ivásnak adtam a fejemet. Mióta meghalt az asszony, mindig volt pálinkám odahaza. Józanul nem bírtam volna elviselni a magányosságot. E gy este, ahogy otthon iddogálok, beállít hozzám valami ember. Eleinte azt hittem, hogy a pálinka járatja velem a bolondját, mert szakasztott olyan volt, mint én. Kopott, elnyűtt, borostás arcú. kékszemű, kajla bajuszú. Leült szembe velem az asztalhoz, megmarkolta a kenyérszelő kést és azt mondja: - Testvér, most megöllek téged. - Mondom neki, ne ölj meg, testvér, fogd inkább a kenyeret és szelj magadnak, aztán kocints velem. Fogta a kenyeret, szelt magának, aztán kocintottunk. - No, most már mond meg, miért akarsz megölni engem, testvér. - Mert én vagyok a Morvái, - mondta ő, de úgy mondta, mintha egy tükör lett volna előttem, és mintha az én képmásom beszélne belőle. Azért nem is féltem tőle. Mert miért félne az ember saját képmásától. De mindezt csak úgy magamban gondoltam, mert tudtam, hogy nem az én képmásom ül ott szembe velem, hanem az igazi Morvái, akit Csehországba hurcoltak, és aki ennek a háznak gazdája volt. Fennszóval pedig azt mondtam neki: - No, ha te vagy a Morvái, tőlem akár itt is maradhatsz, mert rám csak balszerencsét hozott a házad. A tehenem felfúvódott, a lovam megdöglött, fialt a kocám és megszakadt, jég verte el a termést, a fiam megházasodott és magamra hagyott. A feleségem is meghalt. Egyedül pedig nem jó itt ebben a házban. - Magamra maradtam én is, - mondta Morvái. — Az én fiam is megházasodott, az én feleségem is meghalt. Cseh földben porladnak csontjai. Azért nem maradhatok itt. De téged megöllek, mert miattad szakadt rám minden baj. - Nem miattam, hanem a háború miatt, - mondtam neki, és csöppet se féltem tőle, mert annyira hasonlított rám. Nem ölt meg. Én se bántottam. Három napig ott maradt a házban és három napon át ittunk. Nappal is, éjszaka is, ittunk és ittunk. Közben elpanaszoltuk egymás kínját, baját. Harmadnap felkerekedtünk. Ő ment vissza Csehországba, ahol a felesége csontjai porladnak, én meg ide indultam, hátha kapok valami munkát a nagy építkezésen, hogy a szülőfalum közelébe jussak. Elnézte az elhagyatott, begyöpösödőtt udvart. Fgy könnycseppet morzsolt szét keserű ráncokba futó arcán, s már tudtam, hogy ide is hiába jött, itt se lelt otthonára, mert az örökké sodródó, hontalan lelkek közül való. J ó tizennyolc esztendő múlt el azóta, de még most is eszembe jut keserű megjegyzése, mely szerint fűnek-fának, baromnak jut elég hely, csak az igazságnak nincs helye ebben a világban. Nem tudom, milyen igazságra gondolt akkor. Az én igazságom az alumíniumkohó volt. Szívderítő, diadalmas, kemény igazság. Akkor még nem tudtam, hogy irgalmatlan igazság is. A kohó kéménykürtői ötvennégy óta okádják a fluór és kéngáz tartalmú mérges füstöt. Horné Opatovce község elnéptelenedett. A vályogházak leroskadtak. Most már minden udvar olyan árva és elhagyatott, mint Gyula bátyám álmainak udvara volt. BABI TIBOR
