Új Szó, 1969. június (22. évfolyam, 127-151. szám)

1969-06-27 / 149. szám, péntek

Staudt Mihály kiállítása Budapesten 1907-BEN SZÜLETETT. 10 éves korában már úgy rajzolt, hogy feltűnést keltett, de ekkor még nem gondolt arra, hogy festőművész legyen. Kitanulta a famegmunkálást, a műbútorasztalosságot, a lakásberendezést iparművészeti szinten művelte, miközben a faszobrászat vonzotta. Később négy évig járt Fényes Adolf szabadiskolájába, sokat tanult a komáromi Harmos Károlytól, és bátorítólag hatott rá Reichental Ferenccel való kapcsolata is. A három név jelzi Staudt Mihály művészi fejlődésének útját, de a művészi pálya megszövésében egy negyedik tényező is említést érdemel. Ez a Gwerk Ödönnel való találkozása 1926-ban. Alkalmam volt olvasni Gwerk Ödönnek egy Staudt Mihályhoz írt levelét, amelynek végén az akkor már neves mester ezekkel a sorokkal indította a művészpályára a fiatal kollégát: „Ha van ereje és akarata, tanuljon, dolgozzon sokat: legyen művész, de sokat fog szenvedni — ezt én már tudom". Nos, sorba véve az említett mestereket, megállapíthatjuk, hogy Staudt stílusfejlődésén mindegyik rajta hagyta a nyomát. Harmos Károly komáromi „iskolájában" megtanulta a művészet mesterségi — mívességi oldalát becsülni. Etikai alapot kapott Itt Staudt, amit aztán kiegészített egy másik hivatás, amely egyszerre jelentett kenyérkeresetet és művészi feladatot: a faszobrász-festő restauráló munkája, ami hallatlan alaposságot, megfigyelő képességet, módszeres áttekintést és megbízható ösztönösséget egyszerre követelt meg tőle. A GWERK ŰDÜNTŰL kapott útravalót is megfogadta: akart művész lenni és képes volt tanulni, azaz tehetségét, kiművelni. Fényes Adolftól megtanulta a látvány szépségét, az élet egyszerű motívumainak szeretetét, a tájat együtt látni és megjeleníteni a benne élő emberrel. Ezen a vonalon kapcsolódott be az 1920-as években már hagyománnyá vált nagybányai irányzatba. De a Reichenthal Ferenccel való találkozás is elhatározónak bizonyult. Ennek következtében érezte meg, hogy a hagyományos értelmű festészet irfellett jogosultak az újszerű törekvések is, és Staudt ennek következtében tehetségének másik — konstruktivista-aktivista — oldalát is kezdte kibontakoztatni. Kapcsolódott a magyar avantgarde irányzatoknak ahhoz az ágához, amelyet elsőitorban az érsekújvári születésű Kassák Lajos képviselt. Budapesti kiállításának, amely 1969. június 13-án nyflt meg a Csehszlovák Kultúra kiállítótermében, ennek az irányzatnak a termését mutatta be. Nagyon érdekes volt látni az egymás mellett időben több mint két évtizednyi távolságot jelző, ugyanazon fölfogásban készalt képeket. Amint valaki megjegyezte: a két kép kerete közötti üres fal némasága két olyan évtizedet jelez, amikor a modernista irányzat inkább csak a műtermekben élhetett, semmint a kiállító helyiségekben. Egyben azt is bizonyította, a régi és új képek egymás mellé állítása, egyszerre történt bemutatása, hogy Staudt Mihály sokoldalú tehetségének avantgarde termékei négy évtized során mily meglepő stílusegységet mutatnak föl. Ez csak azért lehetséges, mert már fiatalon rátalált erre az útra is, amiben Reichentalnak valóban ösztönző szerepe lehetett. Ezt erősítették Staudt külföldi útjai. A pozsonyi, komáromi, kassai stb. magyar művészek a két világháború között szinte az egész világot bejárták s köztük Staudt Mihály is. Nemcsak Európa főbb művészeti gócpontjait, hanem — részben már a második világháború után — Tuniszt, Egyiptomot, Törökországot, Libanont is. Ez a Nyugat mellett a Közel-Kelet kultúrköre iránti vonzódás egyik meglepő és értékelendő vonása ennek a festőnemzedéknek. VISSZATÉRVE a budapesti kiállítás képeihez, némi árnyalati különbséggel három nagyobb csoportban sorakoztak egymás után Staudt Mihály képei. Az indítás — az első kép: Idegen városban még realista motívumokat éreztetett mind az alakokban, mind a képen megjelenő építészeti elemekben. A gát című kép (1969) szintén. Az erős jelképi elvonás dekoratívvá tette a képet a szó magasrendű értelmében. — A Várakozó csoport (1965) című képeh kontúrokat alkalmaz, ami talán csak erre az egy képre volt jellemző a kiállított festmények közül. Itt is térhatároló szereppel, ami részben átvezetett a kiállított anyagának egy másik csopovtjához, amelyen szinte már csak tiszta tér-elemekkel, geometrikus síkokkal élt a művész. A képek Ulbbségének Térkompozíciő a címe, de egy részük a címektől függetlenül is az. Az előző csoportba áthallatszanak a tájképfestő művész dallamai, föltűnnek motívumai (Tengerpart, 1958, Tájkép nappal, Napfölkelte, 1962: Fölkelő Nap a hegyek között, 1969 stb.). — Képarchitektúra c. képe (1969) talán az egyetlen, amely csak sejteni engedte, mire képes a művész ezen a téren is. Térszemlélete síkszerű, de nem nélkülözi a perspektívát, a geometrikus formákra épül, beleértve a térben a Kozmoszt is. (Kozmosz, 1926; Ember és Kozmosz, 1956). Mintegy zárójelben jegyzem csak meg: a térképkompozíciók az 1939-től 1969-ig terjedő időszakot ölelik át, a kozmosszal kapcsolatos képek az 1926— 1956 közötti — tehát az egész életművet. A KIÁLLÍTOTT képek harmadik rétege a legelvontabb anyagot ölelte magába. Nem mintha mikroszkópikus naturára emlékeztető Idomok egyúttal nem emlékeztetnének a szabad szemmel is látható formákra, ezek vonalaira. A stílusegység és az időbeli kiterjedés határai itt ls elgondolkoztatóak (Három figura, 1927, Három figura, 1965). összevonva benyomásainkat: Staudt Mihály pozsonyi festőművészben az érzékeny színek és a korszerű formák mértéktartó mesterét ismertük meg. Imponáló az életmű egységében rejlő komolyság, ami nyilván következik a restaurátor hallatlan fegyelmet és a műalkotás iránti alázatot kívánó karateréből. Ebben a társadalom iránti felelősségérzet is benne foglaltatik: kiértékelt művel állni a közönség elé. AZ A TÁMOGATÁS, amit a fiatal művésznek a húszas évek közepe táján a komáromi értelmiség nyújtott, nem volt hiábavaló. Kiállításban egy korában benneélő, hivatását és tehetségét komolyan szolgáló művészt ismert meg Budapest műértő közönsége. Kár, hogy a kiállítás idejében történő sajtópropagandájáról megfeledkezett a rendező fél. szíj REZSŐ A

napok tében műsorfüze mindössze másfél sornyi szöveg hirdette szerényen, hogy a nagy dalostalálkozó mellett — szlovákiai viszonylatban először — megrendezésre kerül az iskolások helyes kiejtési vfr télkedője is. Az ünnepségek szervezői — s köztük is mindenekelőtt Mórocz Károly gimnáziumi tanár és kollégái — helyesen látták: hiányos és egyoldalú volna Kodály szellemének idézése, ha a szép magyar dal mellől hiányozna a szép magyar szó, amely a mesternek ugyanúgy szívügye volt. Dalosvarsenyük volt már a szlovákiai magyaroknak, nem is egy; de kiejtési még nem. Ez ad különös ízt és súlyt a programban ennek a másféi sornak; meg annak, amit ez rejt (s majdhogynem: elrejt). Mert maga az előkészítés sem volt könnyű. Igaz: a Kazinczy-érmekért folyó országos kiejtést versenyeknek Magyarországon megvan a hagyományuk már, s így a tapasztalataik is. Csakhogy — s ez nem először bizonyosodott most be — az ottani mintát korántsem lehet- mechanikusan követni, kész receptként átvenni. Mások itt az adottságok és a lehetőségek, s mások ezért a feladatok és a megoldási módszerek is. Ami ott „felülről" indul, azt itt sokszor, „alulról" kell elkezdeni. Ami ott szinte hivatali kötelesség, az itt bizony öntevékeny buzgailom, néha meg éppen harc kérdése. A központi iskolaügyi szervek évek óta csak gyűrkőztek neki a helyes magyar kiejtési versenymozgalom életrehívásának; s most végül egy járásnak kellett, elébük vágva, átmetszenie a gordiuszi csomót. S Galánta ebben is kitett magáért. A járásnak 14 alapfokú iskolájából összesen 27, a kerületnek 4 középiskolájából pedig 9, azaz összesen 36 tanulót látott vendégül szombaton, hogy összemérjék tudásukat és felkészültségüket, a járásbeli iskolák igazgatóinak és nevelőinek köréből összeválogatott, szakavatott bíráló bizottság előtt. Nem annak a csekélyke pénzértékű könyvjutalomnak a reményétől fűtve, ami egy-egy helyezettre eshetett; hanem a szép magyar szó szeretetétől, az anyanyelv megbecsülésétől áthatva. A versenyzőknek prózai szöveget kellett felolvasniuk, értelmesen és szépen. Nem szavalóverseny volt ez, nem művészi vagy épp színészi produkciót vártunk; de nem is valamiféle iskolás recitálást. Kiejtési verseny volt: a szövegnek elemző megértése, alkotó fokú elsajátítása, s a benne rejlő gondolatnak minél tökéletesebb visszaadása volt a feladat. Mindenki két szöveggel szeHelyes magyar kiejtési verseny — Szlovákiában Staudt Mihály: Térkompozíció (pasztell — 1939) repelt: egy szabadon választottal meg egy kötelezővel. A maguk által választott több teret adott a versenyzőknek egyéni hajlamaik megmutatására; a kötelező viszont — minthogy ez mindenki számára azonos volt — jobban segítette összemérésüket. A bíráló bizottság épp ezért ez utóbbira vetett nagyobb súlyt. — S persze más szöveget adott az alap-, s mást a középiskolásoknak, hiszen életkori sajátosságaiknál, értelmi fejlettségük eltéréseinél fogva más és más megértési és értelmezési szintet lehet várni tőlük. Mik voltak ennek a — szlovákiai viszonylatban új műfajú — versengésnek legfőbb tanulságai? A

z első és legfontosabb: hogy tanulóink kiejtése nem annyira nyelvjárásos, azaz nem áll olyan távol a köznyelvitől, mint ahogy elméletben — ^nemzetiségi helyzetüket tekintve — várhatnánk. Igaz: akik versenyezni jöttek Galántára, legnagyobbrészt iskolájukban előzőleg lefolytatott házi versenyek győztesei voltak, azaz egy szűrésen már keresztül estek. De ha némileg kiválogatottak voltak is: ki lehetett őket válogatni! Ez is az ilyen típusú versenyek fontosságára utal. Hasonló további versengések deríthetnék fel: vajon hogyan állunk a köznyelv felé közeledéssel Keleten, s főleg Közép-Szlovákia területén, melyet a palócos nyelvjárások töltenek ki. Másodszor: a versenyzők — s bizonyára az őket előkészítő és kiválogató nevelők is — általában helyesen értelmezték és értelmezik a helyes kiejtés fogalmát. Ezt bizonyítja, hogy a tanulók nemcsak egészséges hangképzésre törekedtek, hanem hangsúlyozásra, s a szöveg tartalmának megfelelő hanglejtésben színezésére is. Talán csak a szünetek fontosságát nem ismerték fel eléggé. De egyikük-másikuk bizony még így is lepipálta a rádió magyar műsorának néhány bemondóját és riporterét, szövegeinek értelmileg, érzelmileg és ritmikaí1-ag is találóan árnyalt tolmácsolásával. Javítani és fejleszteni való azért persze mindegyiküknél akadt még Jócskán. De ezt itt nem érdemes részletezni. Azt viszont kiemelhetjük, hogy versenyzőink közt sok volt a több oldalú. Az olyan, aki nemcsak a maga választotta szöveget reprodukálta szépen és jól, hanem az általuuk adottat is. Például a középiskolás mezőnyben mindössze egynek volt feltűnően jobb a saját szövege, mint a kötelező. Kettőnél épp ellenkezőleg: a szabadon választottjuk sikerült gyengébben; talán nem volt egyéniségükhöz illő a szövegük. A többinél a kétféle produkció (illetőleg hát: reprodukció) szinte teljesen egyértékű volt. S

a legnagyobb tanulság: hogy ezt a kezdeményezést érdemes és kell folytatni, sőt kl is terjeszteni. Érdemes, mert résztvevőknek maradandó tanulságot és élményt ad, akármilyen eredménnyel végeztek is. Azok a nevelők és tanulók, akik a galántai naj>ok műsorán ennek a másfél sorban rejtett programszámnak előkészítésén és sikeres lebonyolításán munkálkodtak, talán maguk sem sejtik, hogy milyen nagy ügyet segítettek. Azt, aminek megoldásán — más oldalról — írók, újságírók, színészek és pedagógusok tömege fáradozik Szlovákiában: hogy az itteni, s helyzeténél fogva a provincializálődásnak kitett magyar nyelvhasználat ne szakadjon el egyetlen vonatkozásban se a legkiműveltebb, a központi formától, hanem tartsa a lépést annak fejlődésével. Ügy tudjuk: az alapiskolások vetélkedésében jó helyezést elért tanulóknak az iskolaügyi szervek megjutalmazzák magyartanáraikat is. A Galántán egybehívott bíráló bizottság csak a tanulókat jutalmazhatta, őket ia szerényen: néhány könyvvel és oklevéllel. De megérdemlik, hogy ide kerüljön « nevükI A középiskolás kategóriában I. helyezést ért el Varga Béla újvári, II. helyezést Szarnák Ágnes galántai, III. helyezést Kovács Éva pozsonyi; és dicséretet kapott Kiss Éva galántat tanuló. Az alapiskolás kategóriában I. helyezést ért el Kubovics Adéi galántai, II. helyezést Merva Ilona deáki, III. helyezést Zaharecz Magdolna diószegi; és dicséretet kapott Tólh Ilona zsigárdi tanuló. A

versenynek Icicáuy volt a közönsége; nagyobbat érdemelt volna. Sokan nem is tekintették a Kodály-napok szerves részének; pedig nagyon is az volt. Hogy mennyire, azt illusztrálja az a rövidke beszéd, amelyet a bíráló bizottság elnöke vasárnap a nagy dalostalálkozó végén, az ünnepségek zárószava előtt mondott el, immár széles hallgatóság előtt: „Tisztelt ünneplő közönség! fóval kisebb nyilvánosság előtt, de nem kisebb odaadással és igyekezettel, tegnap zajlott le a galántai Kodály-napok keretében a helyes magyar kiejtés versenye, a szép magyar szó ünnepe; Szlovákiában először. Köszönet mindazoknak, akik megrendezték, s akik részt vettek rajta. Több mint harminc esztendővel ezelőtt Kodály Zoltán, a már akkor világhírű népdalgyűjtő, zeneszerző és pedagógus vonta az érdeklődés előterébe a magyar kiejtés ügyét, méltán ismertté vált „Riadó"jában. Ezzel a témával kezdte tulajdonképpen nyelvművelő munkásságát. S ezzel ts fejezte be majd három évtizeddel később, Egerben, a helyes magyar kiejtés országos konferenciáján, amelyet ő is segített egybehívni, s amelyen még aktív és alkotó módon vehetett részt. A galántai Kodály-napok megszervezői tehát semmivel sem tehették volna teljesebbé a mester és nagy tanító emlékének ünneplését, mint azzal, hogy az általa oly magas szinten tanulmányozott és művelt magyar zene mellett programra tűzték a magyar kiejtés és a magyar nyelvművelés szlovákiai sorsának előbbre lendítését. Magyar zene és magyar nyelő egyazon dolognak-, az embert nevelő hagyománynak két arca

j ápolásuk az előre mutató oiszszatekintésnek egymást támogató két oldala. A magyar zene tükrözője, a magyar nyelv pedig hordozója magyarságunknak; de egyben európaiságunknak is. Mindkettő átörökítője múltunknak, építője fövónknek, és eszköze a világba kapcsolódásunknak. Nem ellentmondás ez, hanem sarkigazság. Kodálytól is tanulhattuk: más népek zenéjét, más népek nyelvét megbecsülni is csak m. tudja igazán, aki a magáét ismeri, érti és értékeli} — akt tudja és vallja, hogy a kultúrák és a nyelvek nem egymást kizáróan és hordozóikat egymástól elkülönítően nemzetiek, hanem egymást kiegészítőén és támogatóan emberiek. Formájukban sokfélék, de feladatukban egyek: a néptömegek fejlődésének és magasra emelkedésének terméket, tanúi és eszközei. Legyen ez a minden értékesnek egyforma megbecsülésére serkentő gondolat a galántai Kodály-napok végső kihangzása; a halott, de mégis örökké köztünk élő mester megszívlelendő üzenete." R

! ^ emeljük, hogy az első helyes kiejtési verseny megrendezése nem szalmaláng fellobbanása volt itt, hanem olyan őrtűzé, amely tovább és tovább terjed, s egyre világítőbb fényt fog majd adni. D. L.