Új Szó, 1969. június (22. évfolyam, 127-151. szám)

1969-06-24 / 146. szám, kedd

FÉLRESIKERÜLT ELKEPZELESEK Ostrava '69 T

ekintetükben előbb gyanakvást véltem felfedezni. „Mit akarhat ez a csodabogár?" — gondolhatták felőlem! Különben egész felnöttmődra viselkedtek. Mintha csak az érettségi bizonyítvány már a zsebükben lenne. Az őket hivatalosan is éretté nyilvánító okmányt az iskola igazgatója majd csak néhány nap múlva nyújtja át nekik. Vajon mi minden fordul meg egy tizennyolc—tizenkilenc éves ember fejében, mielőtt — egy kissé dagályos kifejezéssel élve — kilép az életbe? Vajon milyenek a Komáromi Ipari Technikum most végző növendékeinek a lehetőségei? Ki tudja, vannak-e titkos álmaik? Ilyen gondolatok foglalkoztattak, miközben Beck Tibor mérnök, a tanáruk megismertetett velük. — Vajon sikerül-e? Természetesen tudták, mire céloztam. Az érettségi vizsgákra. „Persze hogy sikerül" — bólintottak mindannyian. Lehet, hogy ez csak az én szubjektív benyomásom, de nekem úgy tűnik, hogy az ipari technikumok tanulóiban az átlag középiskolásoknál lényegesen több az önbizalom. Határozottabb a véleményük a dolgokról, biztosabban mozognak, akárhova is kerülnek. Vajon mi okozza ezt? Talán az, hogy ők már valóban kész emberek, mert szakma van a kezükben. Két kislány is van a hét között. Elsőnek Győrfy Boát kérdezem további tervei felől. Válasza meglep, mert lány létére a brnói egyetem matematikafizika szakára jelentkezett. Ha eltűnődöm a dolgon, az is meglep vajon miért éppen Morvaországba? — Patinás iskola — válaszol. Később még hozzáteszi: Ott talán a nemzetiségi probléma sem olyan bonyolult, így — ha felvesznek — majd nyugodtabban tanulhatok. A szőke Szórád Katalin „töredelmesen" bevallja, hogy a — matikát túlságosan nem kedveli. Viszont érdeklődéssel tanulta a gépipari technológiát, Így • jövőben majd valahol a termelésben kamatoztatja tudását. Látszik rajta, ő sem kallódik el. Komáromban vagyunk, a hajógyár közelében. Feltűnik, hogy a beszélgetés alatt a hét végzős közül egyik sem említette, hogy hajóépítő szeretne lenni. Az egyik fiú legyint. — A hajógyár — nem cikk. Vajon miért? Hiszen néhány esztendeje még ez volt a legnagyobb elhelyezkedési lehetőség. A fiúk szerint — itt ma már nehéz az előrejutás. Honnan tudják, hönnan nem, de arról is értesültek, hogy a gyár távlati munkaprogramja sem egészen világos. Tényekkel próbálom ezt cáfolni — már amilyen tényeket e téren egy újságíró ismerhet —, de ők konöHETEN IV/C-ből kul állítják: „A hajógyár — nem cikk." l/ellemes dolog tudni, hogy ^ ez a generáció — igényes nemzedék. Abból, ahogyan terveikről beszélgetnek — erre tudok csak következtetni. A IV/C-ből nyolcan — az osztály egynegyede — jelentkeztek főiskolára. A 36-os létszámú IV/Dből tízen adták be jelentkezési ívüket a különböző főiskolákra. A többiek, akik munkába állnak, a továbbtanulással kapcsolatban rendszerint így nyilatkoznak: „Majd később..." A megkérdezettek többsége szükségesnek tartja a továbbtanulást, csakhogy . .. Ezek a „csakhogy"-ok rendszerint anyagi természetű dolgokkal függnek össze. Kartai Lajos, ez a rendkívül rokonszenves tanyi fiú nyíltan bevallja: „Hatan vagyunk testvérek, így egyelőre nincs lehetőség a továbbtanulásra. Majd ..." — Ha az anyagiak nem kényszerítenének .. .? — Akkor feltétlenül tovább tanulnék egy főiskolán. Van, aki gépjavító műhelybe megy dolgozni, egy másik fiú pedig a Prágai Műszaki Főiskolán tanul tovább. Egyikük mozdonyvezető lesz. A hetedik, akit megkérdeztem, szintén főiskolára jelentkezett. Ú

jra és újra anyagi természetű dolgokra terelődik a szó. — Erről hogy vélekedtek? Mennyit érdemel meg egy érettségizett technikus? Kovács Tibor gyakorlati példával magyarázza meg a dolgot. A szenvedő alany maga Kovács Tibor. — As előző nyári szünetekben mindig dolgoztam. Tavaly például kocsikísérő voltam egy teherautón. Nehezen érteni meg, hogy érettségi után mint szakember esetleg majd csak ezeregyszáz koronát kereshetek meg, holott kocsikísérőként megkerestem a kétezret... Olyan kérdés ez, amelyre logikus érvekkel egyetlen felnőtt sem tud feleletet adni. Tibor kedve mégsem ment el: elhatározta, hogy tovább tanul. Öt év múlva elektromérnök lesz belőle. Egy-egy foglalkozási ágban — Séda Kálmán véleménye szerint — már anyagilag is jobban megbecsülik a szakembert, pl. a vasúti közlekedésben. Ez az az ágazat, amely a torzulások miatt régebben úgyszólván elriasztotta a szakembereket. Olyannyira, hogy a vasúti közlekedés szinte már válságba került. A hiányosságokat most pótoljuk. Meglehetősen kedvező fizetési feltételekkel vonzzák a fiatal szakembereket. A mozdonyvezetőnek jelentkezett fiú szerint itt egy érettségizett technikus rövidesen eléri az 1800 koronás alapfizetést. Plusz a prémium, plusz a túlóra és a nyereségrészesedés. Persze, az anyagi megbecsülés itt is a továbbtanulás függvénye. Két-három év is eltelik, amíg a fiú kezébe kapja a moz donyvezetői jogosítványt. Addig azonban még sokat kell tanulnia. Zsigó József, az aranykalászi fiú a gépkocsikhoz vonzódik. Fel is vették őt a pozsonyi Tatra gépkocsijavító üzembe. Abba a részlegbe, ahol a 603-asokat javítják. Tőle is, a többiektől is ezt kérdezem: Mi lesz, ha technikusi minőségben nem érvényesülnek? Valamennyien ugyanazt felelték: „Akkor fizikai munkát végzünk ..." Ezek szerint biztonságér^ zetünk egyik fő forrása az, hogy az elméleti tantárgyak mellett az iskola gyakorlati termelő tevékenységre, mondjuk ki nyíltan, fizikai munkára ls felkészítette őket. A két érettségiző magyar osztály 18—19 évesekből áll. Ezeknél — ha pályaválasztásról van szó — már kevésbé érvényesül a romanitka. Ezek már kész emberek,' akik tudják, hogy mit, miért tesznek. Jó tudni, hogy Komáromban is van egy magyar tannyelvű iskola, amely ilyen embereket nevel. • TÓTH MIHÁLY Tavaly is . megtekintettem a kiállítást, teljes egészében nagyon hasznosnak, nagyon tartalmasnak találtam. Hiszen nem olyan egyszrü dolog egy ipari centrum közepén, a fekete Ostravában üdülőhelyet létrehozni, s a gyárkémények és bányaaknák közé varázsolni a modern ember százszor megálmodott életkörnyezetét. S mivel az UNESCO 1970-re éppen Ostravát szemlélte ki az „Életkörnyezetünk és a modern ember" című nemzetközi kiállítás színhelyéül, azt javasoltam, Ostrava ebben az évben gyűjtse az erőt, az ötleteket, hogy tökéletes koncepcióval és kivitelezéssel léphessen a látogatók elé. Nem így történt, és mivel a kiállítást az idén ís megrendezték, ismét elmentem. Mindjárt bevezetőben hozzá kell tennem, hogy csalódottan tértem vissza. Míg az előző években a kiállítás konkrét keretek közé szorult, sokkal több mondanivalója, mint mutatnivalója volt, az idén inkább valami zsibvásárra emlékeztetett. A rendezők azzal érveltek, hogy a városi nemzeti bizottság költségvetése — mert ők fedezik a kiadásokat — nem térült meg, ezért olyan intézkedést kellett hozni, ami kézzelfogható haszonnal jár. Tehát: ide mindennel, amiért pénzt lehet adni, ritkán kapható vagy akár mindennapi közszükségleti cikkekkel, étellel, itallal, sőt a furfangos, pénzt kicsikaró játékokkal is. így aztán a kiállítás anyaga a tavalyi három pavilonból — különben tíz van itt belőle—a legkisebb egybe szorult. „Aki a szépet megszerette, az csak a szépet fogja szeretni" — ez a jelmondat fogad bennünket a bejáratnál. Kár, hogy a rendezők maguk sem tartották be a szavak mögött rejtőző tartalmat. Az élet harmóniáját jelképező első pavilon után a zűrzavar kellős közepébe kerülünk. Igaz, valamennyi itt látható tárgy hozzátartozik napi életünkhöz. De Ostravára, mármint a kiállításra más volt eddig jellemző: a népművelési törekvés. Megmutatni, hogy így is lehet élni, sőt így kellene élni: szebben, kényelmesebben, modernebbül, esztétikusabban. S a szakemberek éppen ezért becsülték nagyra ezt a kiállítást, mondván, hogy Európában egyedülálló látnivalót nyújt ezen a téren Ostrava. Lehet, hogy a kiállításnak a múltban kevesebb látogatója volt, csakhogy kérdés, érdemes volt-e feladni a jellegzetességet a kasszaslkerért. Szomorúsággaj tölthet el bennünket az a tény, hogy a legtöbben az élelmiszeres bódéknál és a zöldségés gyümölcssátraknál tolongtak. Ez egyrészt piaci helyzetünkre utal, másrészt — ami a kiállítással szorosabban összefügg — az ide érkező látogatók „életszínvonalunkról" kialakult képét mutatja. Gondolom, az olvasó szívesebben venné, ha részletesen végigvezetnénk a pavilonokon, beszámolnánk az új ötletekröl, rámutatnánk arra, amiből tanulni lehet, ami hatékonyan hozzájárul életkörnyezetünk szebbé tételéhez. Sajnos, ezt nem tehetjük. Beszélhetnénk ugyan az egyes bútorokról, szőnyegekről, képzőművészeti cikkekről, de fölöslegesnek tartjuk, mert Brnóban ugyanez állt előttünk. (Persze ott a kiállításnak megfelelő funkciója volt. j Ugyanakkor az említett cikkeket úgysem lehet megvásárolni, legfeljebb megrendelni, s leszállításukra egy-két évet kell várni. Nem tudom, hogy az elképzelések siklottak-e félre, avagy a látogatót vezették-e félre. Még az a szerencse, hogy ebben az évben nem sok erőt vesztegettek a propagálásra, és így' remélni lehet, hogy kevés látogató érkezett nagyobb távolságból. Tavaly azt a javaslatot tettem, hogy ezt az évet fordítsuk erőgyűjtésre. Nem így történt. Most azt javasolom, felejtsük el az Ostrava 69 kiállítást és térjünk szépen vissza az eredeti célhoz — a mélyebb mondanivalóhoz. Lehet, hogy kevesebb lesz az anyagi siker, ám az erkölcsi siker sem megvetendő. Főként akkor nem, amikor az UNESCO részéről ilyen nagy megtiszteltetés ért bennünket. OZORAI KATALIN 5. A hadvezér a főparancsnokról Kedvezőtlenül hatott az első napok harcaira az ls, hogy néhány hadseregparancsnok ahelyett, hogy harcálláspontjáról megszervezte volna a vezetést, megteremtette volna az összeköttetést a szomszédokkal, a front törzsével, egységeihez ment ós ott, tehát „lent" adott utasításokat, parancsokat, nem is ismerve a hadsereg más alakulatainál a helyzetet. Ártalmas személyi változások Zsukov beszámol arról is, hogy már dúlt a háború, amikor fokozatosan kiformálták a fegyveres erők, illetőleg a honvédelem vezető szerveit. Az Állami honvédelmi Bizottságot, amelynek élén Sztálin állott, június 30-án alakították meg. Július 10-én létrehozták a főparancsnokság főhadiszállását. Ennek tervező, előkészítő, parancsokat kidolgozó és azok végrehajtását ellenőrző szerve volt a Zsukov vezetése alatt állő vezérkar. Július 19-én Sztálin vette át a honvédelmi népbiztosság vezetését Tyimosenko marsalltól, majd augusztus 8-án a Szovjetunió fegyveres erői főparancsnokává is kinevezték. A katonai vezetés következő lépcsőfokain: a vezérkarban, a frontparancsnokságok élén is igen gyakoriak voltak az első időkben a változások, leváltások, cserék, áthelyezések. Sok katonai vezető olykor csak napokig vagy hetekig maradt posztján. Ez a kezdeti nyugtalan légkör természetesen nem segítette a katonai vezetés stabilitását. Zsukov utal arra, hogy ezek a nem mindig eléggé átgondolt intézkedések olykor Sztálin türelmetlenségéből is fakadtak. Elmondja például, hogy július végén, az éppen a vezérkarban tárgyaló Tyimosenkóval együtt hirtelen Sztálinhoz hívták. Tyimosenko akkor a nyugati front parancsnoka volt. Sztálinnál ülésezett a politikai bizottság. Sztálin közölte: úgy határoztak, hogy Tyimosenkót leváltják frontparancsnoki beosztásából, s helyére őt, Zsukovot akarják állítani. Zsukov nem helyeselte a döntést. Hivatkozott Tyimosenko négy hét óta tartó eredményes parancsnoki tevékenységére a front élén, s arra, hogy a hadműveletek során az ilyen csere csak árthat az ügynek. Kálinyln, a politikai bizottság tagja és a Legfelsőbb Tanács Elnökségének elnöke támogatta Zsukov álláspontját. Végül is ekkor még eltekintettek Tyimosenko leváltásától. Sztálin a kortárs szemével E vonatkozásban, de történelmi szempontból ls rendkívül érdekesek Zsukovnak azok a fejtegetései, amelyek Sztálin tevékenységét, erényeit és gyengeségeit, eredményeit és tévedéseit, munkastílusának sajátosságalt, emberi tulajdonságait jellemzik. Az Állami Honvédelmi Bizottság mint az ország minden erejét a védelemre összpontosító szerv, Sztálin elnökletével dolgozott. Ülésére a nap bármelyik Időszakában sor kerülhetett vagy a Kremlben, vagy Sztálin dácsáján. Napirendjén az adott időpont legfontosabb kérdései szerepeltek, s nagy tekintélyénél, valamint a benne helyet foglaló párt-, katonai, állami, társadalmi vezetők által képviselt szervezetek, intézmények Jelentőségénél fogva a katonai, politikai, gazdasági, polgári feladatok öszszehangolásának, céltudatos koncentrálásának kiváló szerve volt. „Az Állami Honvédelmi Bizottság ülésén gyakran lángoltak fel éles viták, amelyek során a véleményeket határozottan és keményen fejtették ki — írja Zsukov. — Sztálin általában fel-alá járkált az asztal mellett és figyelmesen hallgatta a vitázókat. Maga nem volt bőbeszédű és a dagályosságot másoknál sem szerette. Gyakran állította meg a felszólalókat „rövidebben", „világosabban" közbeszólással. A tanácskozásokat is minden bevezető szöveg nélkül nyitotta meg. Csendesen, szabatosan beszélt, csak a kérdés lényegéről. Lakonikus volt, gondolatait világosan fogalmazta meg. Ha az Állami Honvédelmi Bizottság ülése nem tudott közös véleményre jutni, akkor a különböző nézetek képviselőiből bizottságot küldtek ki, amelyet megbíztak, hogy alakítson ki egyetértő javaslatokat. Ez volt a helyzet, ha Sztálinnak még nem volt meg a határozott véleménye. De ha Sztálin már kész döntéssel jött a tanácskozásra, vagy egyáltalán nem bontakozott ki vita, vagy az gyorsan elcsendesedett, miután kifejezte egyetértését az egyik féllel." Zsukov kifejti, hogy a háború folyamán az Állami Honvédelmi Bizottság mintegy tfzezer katonai és gazdasági Jellegű határozatot és rendeletet hozott. „Sztáltn erélyes ember volt, s amint mondani szokták, helyén volt a feje. Kissé levertnek csak egyszer láttam. 1941. júntus 22. hajnalán: semmivé vált az a meggyőződése, hogy a háborút sikerül elkerülni. 1941. június 22. után, az egész háború folyamán, Sztálin a párt központi bizottságával és a szovjet kormánnyal együtt szilárdan vezette az országot, fegyveres küzdelmünket és nemzetközi ügyeinket. A vezérkar munkája Zsukov részletesen foglalkozik a vezérkarnak mint a főhadiszállás végrehajtó szervének munkájával is. „A vezérkar munkastílusa, általában gyakorlatias, idegességtől mentes voTt, véleményét mindenki elmondhatta. Sztálin mindenkit szigorúan és meglehetősen hivatalosan kezelt. Oda tudott hallgatni, amikor láthatóan az ügy ismeretében jelentettek. Egyébként meg kell mondani, s errOl a hosszú háborús évek alatt meggyőződtem. Sztálin nem volt olyan ember, akinek nem lehetett élesen tálalni a kérdéseket, akivel nem lehetett vitatkozni, sőt még akivel szemben ne lehetett volna szilárdan kitartani a saját álláspont mellett. Ha valaki ennek ellenkezőjét mondja, egyenesen kijelentem: állítása nem felel meg a valóságnak." Sztálinnak — folytatja Zsukov — különleges érzéke volt ahhoz, hogy a jelentésekben, okmányokban felfedezze a gyenge pontokat, s azonnal szigorúan megfeddte a hibázókat. Munkatársait arra késztette, hogy nagyon gondosan készítsék el az előterjesztéseket. A főparancsnokság képviselőinek jelentéseit nagyra értékelte, s gyakran küldte el őket a csapatokhoz, hogy ismerjék meg a parncsnokok véleményét, s ezek alapján tegyenek javaslatokat. „Az alacsony termetű és nem jelentős külsejű Sztálin erős benyomást tett az emberre — folytatja Zsukov. — Póztalan, egyszerű viselkedésével megnyerte azokat, akikkel beszélt. Szabad beszédmódja, az a képessége, hogy gondolatait pontosan fogalmazza meg, természetes elemző agya, nagy felkészültsége és ritka jó emlékezőtehetsége még a nagyon tapasztalt, jelentős embereket is arra kény szerit ette, hogy Sztálinnál folytatott beszélgetésük során összpontosítsanak és résen legyenek. ... Általában nyugodt és megfontolt volt, de néha ingerültté vált. Ilyenkor megszűnt a tárgyilagossága, szemmel láthatóan megváltozott, még sápadtabbnak látszott, nézése szúrós és kemény lett. Nem sok olyan vakmerő embert ismertem, aki el tudta viselnt a sztáltnl haragot és elhárítani vádjatt." (Folytatjuk.) Következik a befejezés: t. A LE6FŰBB ÉRDEM A SZOVJET EMBEREKÉ