Új Szó, 1969. június (22. évfolyam, 127-151. szám)

1969-06-19 / 142. szám, csütörtök

A kommunista és munkáspártok nemzetközi tanácskozásának fö dokumentuma IFoIytalás az 5. oldalról) lam, a Német Demokratikus Köztársaság ellen irányul, az összes európai népek biztonságát és a világbékét fenyegeti. Fontos szerepet játszanak az imperialista tervekben a Földközi-tenger térségének országai. Az amerikai imperializmus, amely jelentős katonai támaszpontokkal rendelkezik Spanyolországban. a harcoló spanvol nép akarata ellenére támoeatta és támogatja a Franco-rendszer fennmaradását. A Földközi-tenger térségében a politikai és katonai nvomás állandó eszközéül szolgál az amerikai 6. flotta és a katonai támaszpontrendszer, amely veszélyezteti a népeket, a béke ügyét ebben a térségben. A ciprusi helyzet többszöri kiéleződése és a görögországi fasiszta puccs a? imperialisták műve, akik támogatják az ezredesek juntáját. Délkelet-Ázsia, a Távol-Kelet az egyik fő térség, ahol az imperialisták az agresszió és a háborús kalandok politikáját folytatják. A SEATO-t, az ANZUS-t, az úgynevezett amerikai —japán biztonsági szerződést kiegészíti, hogy az amerikai fegyveres erők tényleges megszállás alatt tartják a Csendes-óceán és az Indiai-óceán délnyugati részét. Ez az egész rendszer mindenekelőtt az ázsiai szocialista országok, e térség nemzeti felszabadító mozgalmai, valamint semleges és el nem kötelezett államai ellen irányul. Az amerikai imperialisták változatlanul megszállva tartják Tajvan-szigetét, a Kínai Népköztársaság elidegeníthetetlen részét, meggátolják, hogv a népi Kína megkapja törvényes jogait az ENSZ-ben. Az amerikai imperialisták folytatják fegyveres provokációikat a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság ellen, katonailag megszállva tartják Dél-Koreát, önkényeskednek, elfojtják az ország szabadságáért és újraegyesítéséért küzdő haladó erőket. Agressziós cselekedeteket hajtanak végre Laosz ellen és provokációkat Kambodzsa ellen, hatalmas katonai támaszpontokat létesítettek Thaiföldön és ezeket szüntelenül bővítik. Erős nyomást gyakorolnak Indiára azzal a céllal, hogy az feladja az el nem kötelezettség és a független gazdasági fejlődés politikáját. Az imperialisták támogatták az indonéziai népellenes puccsot, amelynek során a kommunisták és más demokraták százezreit irtották ki. Indonézia reakciós körei folytatják a véres leszámolást, ami az indonéz forradalom vívmányainak felszámolására vezet és azzal a veszéllyel fenyeget, hogy az ország elveszti függetlenségét. Megnövekedett az imperializmus aktivitása egész sereg afrikai országban. Az imperializmus iparkodik megállítani a felszabadító harc kibontakozását, megőrizni és megszilárdítani hadállásait a kontinensen. Anglia, Franciaország, az Egyesült Államok, Nyugat-Németország és Japán imperialistái széleskörűen élnek itt a gazdasági, politikai, Ideológiai behatolás és leigázás neokolonialista módszereivel. Az imperializmus terveinek megvalósítása érdekében haitott végre Kongóban (

Kinshasa 1 fegyveres beavatkozást, reakciós államcsínveket szervezett Ghanában és más országokban. Nigériában az ország széttagolásának szándékával mesterkedett, a Dél-afrikai Köztársaságban és Rhodesiában támogatla a fasiszta fajüldöző rendszereket, politikai és katonai támogatásban részesít reakciós és nemzetellenes klikkeket, államközi konfliktusokat és törzsi viszályokat szít. Felveszi fegyvertárába a monopóliumok gazdasági nyomását és expanzióját is. A portugál gyarmatosítók a fegyver erejével és a NATO segítségére támaszkodva igyekszenek megtartani birtokaikat. Az amerikai imperializmus fokozza gazdasági behatolását, valamint politikai, Ideológiai és kulturális beavatkozását Latin-Amerikában. Szövetségben a helyi reakció erőivel, olyan politikát folytat, amelynek célja az, hogy megakadályozzon más népeket Kuba példájának követésében. Ellenszegül minden olyan lépésnek, amely a gazdasági és a valóságos politikai függetlenség elérését célozza. Az amerikai imperializmus ezért terjesztette elő a „Szövetség a haladásért' programot. Ebből a célból folyamodik az uralom új, leplezett formáihoz. Politikája szolgálatába állítja az Amerika! Államok Szervezetét és az Amerika-közi katonai szövetséget, erőfeszítéseket tesz az úgynevezett „Amerika-közi békefenntartó erők" létrehozására, igyekszik Jogot vindikálni magának bármely latinamerikai ország ügyeibe való katonai beavatkozásra úgy, mint ahogyan ezt a Dominikai Köztársaságban és Panamában tette. Az amerikai imperialisták reakciós diktatúrákat támogatnak és honosítanak meg, részben államcsínyek útján, erősítik a szakadár tevékenységet a szakszervezeti mozgalomban, kiszélesítik befolyásukat a fegyveres és rendőri erők kötelékeiben, a népi mozgalmat sújtó megtorló Intézkedéseket sugalmaznak. Közvetlenül részt vettek egyes latin-amerikai országokban a partizánellenes katonai akciókban. Az Egyesült Államok imperialista politikája azonban súlyos nehézségekbe ütközik. Nem sikerült stabilizálnia a reakciós rendszereket és nem sikerült kieszközölnie az összes kormány beleegyezését az „Amerika-közi békefenntartó erők" létrehozásához. A „Sžôvetség a haladásért" program vereséget szenvedett. Más imperialista hatalmak, különösen Nvugat-Nómetország és Japán szintén erőfeszítéseket tesznek abból a célból, hogy megerősítsék pozícióikat ezen a földrészen. Az imperialista agresszió egész politikája, amely fenyegeti a világbékét és a népek biztonságát, valamint nemzeti függetlenségét, a kapitalista országokban — tekintet nélkül a politikai felfogásbeli és világnézeti különbségekre —, a munkásosztály, a parasztság, az ifjúság és a diákság, valamint a legszélesebb tömegek növekvő ellenállásába ütközik. Az Egyesült Államok vietnami agressziója ellen tiltakozó hatalmas mozgalom támogatja a demokratikus erők harcos megmozdulásait, amelyek fellépnek az egész amerikai imperialista politika, valamint az ezt támogató kormányok politikája ellen. A vietnami nép hősies harca Japánban és más ázsiai országokban kiszélesítette az amerikai katonai támaszpontok megszüntetéséért és az ezeket az országokat a Pentagon politikájával öszszekapcsoló szerződések felmondásáért indított mozgalmat. Még az Egyesült Államokban is — magában az agresszió kiindulási pontjában — tömegmozgalom indult a háború és a militarizmus ellen. Nyugat-Európában az agresszív NATO ellen, valamint az államközi kapcsolatok normalizálásáért és az együttműködés fejlesztéséért, az európai biztonság biztosításáért indított mozgalomba a lakosság egyre nagyobb rétegei kapcsolódnak be. Nyugat-Németországban is növekednek azok az erők, amelyek aktívan fellépnek a revansizmus és a militarizmus ellen. Azokban az országokban, ahol ma is amerikai katonai támaszpontok vannak, mind hangosabban követelik az agresszió e bázisainak felszámolását. A latin-amerikai népek harcolnak az elnyomás, a belügyeikbe való leplezetlen amerikai imperialista beavatkozás ellen. A munkások sztrájkmozgalma, a parasztság megmozdulásai, a diákság és más rétegek akciói arról tanúskodnak, hogy a széles néptömegek az egész kontinensen egyre erősebb ellenállást tanúsítanak az Egyesült Államok diktátumával és az amerikai katonai tervekkel szemben. Egyes országokban a forradalmi erők az oligarchia és az imperializmus uralmával szemben a fegyveres harc eszközéhez nyúlnak. A népek nemzeti érzelmei és a gazdasági nehézségek még egyes kormányokat is fontos antiimperiallsta intézkedések meghozására késztethetnek. Ebből ered a szocialista országokkal, köztük a Kubával való kapcsolatok megteremtésének vagy kiszélesítésének irányzata. A demokratikus és antiimperialista harc élén a kommunista és munkáspártok állnak. A reakciós kamarillák hiába üldözik őket, bátran és önfeláldozóan harcolnak a tömegek követeléseinek kielégítéséért és a forradalmi átalakulásokért. Az ázsiai és afrikai népek nemzeti felszabadító mozgalmának fellendülése erős csapást mért az imperialista pozíciókra ezeken a földrészeken. Az ottani népek a súlyos nehézségek ellenére folytatják a harcot a kolonializmus és a neokolonializmus ellen, s ezzel kiveszik a részüket az imperializmus ellent általános támadásból. Az utolsó évtized eseményei még erőtellesebben leleplezték az amerikai imperializmust, mint a világ kizsákmányolólát és csendőrét, s a felszabadító mozgalmak engesztelhetetlen ellenségét. Az amerikai monopóliumok befészkelték magukat több ország gazdaságába. Ezekben az országokban növelik tőkebefektetéseiket és igyekeznek ellenőrzésük alá vonni a gazdasági kulcspozíciókat. A nyugatnémet imperializmus, miközben gazdasági erejét növeli, hadigépezetét ls kiépíti. Az atomfegyver birtoklására törekszik, fokozott erőfeszítéseket tesz a nyugat-európai hegemónia megszerzéséért. Szembehelyezkedik minden olyan intézkedéssel, amely a leszerelésre és a nemzetközi feszültség enyhülésére vezetne, a neokolonializmus és a terjeszkedés politikáját folytatja az ázsiai, afrikai és latin-amerikai országokkal szemben. Anglia — a brit imperializmus gyengülése ellenére — továbbra is az egyik fö Imperialista hatalom, amely neokolonialista módszerekkel igyekszik megőrizni afrikai, ázsiai, karib-tengeri és közel-keleti pozícióit, de olykor közvetlen katonai intervencióhoz is folyamodik. A világpolitika fő kérdéseiben az Egyesült Államok egyik legaktívabb partnere. A NATO-ban az egyik vezető agresszív erő és szorosabb szövetséget igyekszik kiépíteni Nyugat-Németországgal. Erősödik a japán imperializmus, és fokozza terjeszkedését, főleg Ázsiában. Japánban újra felüti fejét a militarizmus. Az ottani vezető körök, amelyeket sok kötelék fűz össze az amerikai imperializmussal, ténylegesen a Vietnam ellen háborút viselő Egyesült Államok egvik fegyvertárává tették az országot és részt vesznek a koreai nép ellen folytatott mesterkedésekben. A francia imperializmus tartani és erősíteni próbálja világgazdasági és világpolitikai pozícióit. Makacsul folytatja nukleáris ütőereje kiépítését és nem hajlandó csatlakozni olyan intézkedésekhez, amelyek előmozdíthatnák a leszerelés ügyét. Fenntartja gyarmati uralmát Guadeloupe-, Martinique- és Réunion szigeteknek, valamint egyes afrikai és óceániai országoknak a népei fölött, nem hajlandó elismerni az ottani népek önrendelkezési jogát, megtagadja tőlük azt a jogot, hogy maguk intézzék saját ügyeiket. A francia imperialisták, kihasználva maradék befolyásukat volt gyarmataikon, és a kolonialista politika új módszereihez folyamodva, főleg Afrikában fejtenek ki élénk tevékenységet. Fokozódik az olasz monopoltőke expanziója. Egyre erősebben mutatkozik meg az egyenlőtlen gazdasági fejlődés a különböző Imperialista hatalmak között és az egész tőkés világban. Az élet igazolja, hogy helyes az a marxista—leninista tétel, amely szerint az imperialista hatalmak és a kapitalista monopóliumok között harc folyik a befolyási övezetekért. Erősödik az Ipari és kereskedelmi konkurrencia, mind nagyobb méreteket ölt a pénzügyi és valutaháború. Fokozódik a versengés Nyugat-Európában, beleértve a Közös Piacot is. Európa kapitalista országai és az Egyesült Államok között szintén egyre hevesebb a vetélkedés. A piacokért és a maximális profitért folyó harcba-tevékenyen bekapcsolódik a japán imperializmus is. Nemcsak a gazdaság szférájában jelentkeznek ellentétek az imperialisták között. A NATO szintén súlyos válságot él át. Recseg-ropog az Ázsiában létrehozott két agresszív tömb, a CENTO és a SEATO. Nyugat-Európa a tőkésországok viszályainak színterévé válik. Mindez gyengíti az imperialista világrendszert és keresztezi az amerikai imperializmus egyeduralmi terveit. Éleződnek az ellentétek az imperialista országok vezető körein belül is, egyfelől a szélsőséges lépésekre, a háborúra orientálódó legharciasabb csoportosulások, másfelől az olyan csoportok között, amelyek számot vetnek a világ új osztály-erőviszonyaival, a szocialista országok növekvő hatalmával, hajlamosak reálisabban közelíteni a nemzetközi problémákhoz, s ezeket a különböző rendszerű államok békés egymás mellett élésének szellemében megoldani. Egyes országok vezető körei megértik, hogy számolniuk kell a reális helyzettel, amely a háború és a háború utáni fejlődés eredményeként alakult ki Európában, s kezdik megérteni az NDK elismerésének szükségességét. Több állam az amerikai nyomás ellenére elismerte a VDK-t és a KNK-t. A kommunista és munkáspártok, a munkásosztály és az antiimperialista erők számolnak az ellenséges táborban jelentkező ellentétekkel. Igyekeznek elmélyíteni, s a béke és a haladás érdekében felhaszálni ezeket az ellentéteket. Mindegyik imperialista állam saját céljait követi, egyúttal azonban valamennyi az imperialista világrendszer egy-egy láncszeme. A jelenkori imperializmusnak, amely alkalmazkodni próbál a két rendszer harcának feltételeihez, s a tudományosműszaki forradalom követelményeihez, néhány űj vonása van. Erősödik állammonopolista jellege. Egyre nagyobb mértékben folyamodik olyan szabályozókhoz, amilyen a termelés és a tőke monopolista koncentrációjának állami ösztönzése, a nemzeti Jövedelem mind nagyobb hányadának állami újrafelosztása, a monopóliumok hadimegrendelésekhez juttatása, az ipari és tudományos kutatási-fejlesztési programok állami finanszírozása, országos gazdaságfejlesztési programok kidolgozása, az imperialista integráció politikája és a tőkeexport több új formája. Az állammonopollsta szabályozás azonban — amely a monopoltőke érdekeinek megfelelő formákban megy végbe a monopoltőke uralmának megóvása céljából — nem képes megfékezni a kapitalista piac ösztönös erőit. Úgyszólván egyetlen tőkésország sem kerülte el a gazdasági fejlődés számottevő ciklikus ingadozásait és visszaeséseit. Az egyes országokban az ipari termelés gyors növekedésének időszakai a lassú növekedés időszakaival, sőt gyakran a termelés visszaesésének időszakaival váltakoznak. A tőkésrendszert heves valuta- és pénzügyi válság gyötri. A tudományos-műszaki forradalom példátlan lehetőségeket kínál az embe riségnek a természet átalakítására, hatalmas anyagi javak létrehozására, az ember alkotó képességének megsokszorozására. E lehetőségeknek minden ember javát kellene szolgálniuk, a kapitalizmus azonban a profit növelésére és a dolgozók kizsákmányolásának fokozására használja ki a tudományosműszaki forradalmat. A tudományos-műszaki forradalom meggyorsítja a gazdaság társadalmasításának folyamatát; a monopóliumok uralmának viszonyai között ez a társadalmi antagonizmusok még nagyobb méretekben és még kiélezetebben megvalósuló újratermelésére vezet. Nemcsak a kapitalizmus korábbi ellentmondásai éleződnek ki, hanem újak is keletkeznek. Mindenekelőtt a tudományos-műszaki forradalommal megnyíló nem mindennapi lehetőségek és az ezek társadalmi érdekű felhasználása elé gördített kapitalista akadályok ellentmondásáról van szó, mert hiszen a kapitalizmus a tudományos felfedezések nagy részét, óriási anyagi erőforrásokkal együtt, katonai célokra használja fel, s a nemzeti gazdagságot elherdálja. Ide tartozik a modern termelés társadalmi jellege és szabályozásának állammonopolista jellege közti ellentmondás, s ide tartozik nemcsak a munka és a tőke közti ellentmondás növekedése, hanem a nemzet túlnyomó többségének és a fináncoligarchiának az érdekei között mutatkozó antagonizmus mélyülése is. Még a legfejlettebb tőkésországokban is több millió ember szenved a munkanélküliségtől, a nincstelenségtől és a létbizonytalanságtól. A „jövedelmi forradalom" és a „társadalmi partnerség" hirdetése ellenére fokozódik a kapitalista kizsákmányolás. A béremelkedés messze elmarad a munkatermelékenység és a munkaintenzitás növekedésétől, a szociális szükségletektől, s össze sem lehet hasonlítani a monopóliumok profitjának növekedésével. Tovább romlik a kisparasztság helyzete, mind nehezebben él a középrétegek számottevő része. Fokozódott a kapitalista rendszer kiegyensúlyozatlansága. Több országban társadalmi-politikai válságok törnek ki, amikor is a dolgozók széles tömegei ismerik fel a mélyreható, döntő változások szükségességét. Mindenekelőtt az 1968 májusában és júniusában lezajlott franciaországi események tanúsítják ezt. Az ott kibontakozott hatalmas sztrájkmozgalomban a kommunisták fontos szerepet játszottak. A sztrájkoló dolgozók jelentős eredményeket értek el. A munkásosztály, valamint az értelmiség és a diákság számottevő része éles összeütközésbe került a gaulleista rendszerrel, a monopóliumok hatalmával. Ez az összeütközés a demokráciáért és a szocializmusért vívott harc új lehetőségeit tárta fel. Olaszországban országos méretekben szakadatlanul erősödik a sztrájkharc, nagyszabású politikai csaták bontakoznak ki, a baloldali erők sikert aratnak a választásokon. Mindez megingatta a balközép politikáját, amelynek segítségével az uralkodó osztályok a kapitalizmust szerették volna stabilizálni. Spanyolországban a tömegek harca még jobban meggyengíti Franco fasiszta diktatúráját, amely rendkívüli Intézkedésekhez volt kénytelen folyamodni. Ez a harc azonban a megtorlások ellenére csak még Jobban kibontakozik. Oj társadalmi rétegek, a közvélemény széles körei csa'inkoznak Franco ellenzékéhez. Angliában fontos osztályütközetek bontakoznak kl, beleértve a munkáspárti kormány által támadott szakszervezetek és a sztrájkjog védelmében lezajló politikai sztrájkokat. Fellendült az osztályharc és a sztrájkmozgalom, erősödtek a dolgozók, a diákok és más társadalmi rétegek egyéb megmozdulásai Japánban, Mexikóban, Brazíliában, Argentínában, a Német Szövetségi Köztársaságban, Uruguayban, Belgiumban, Portugáliában, Chilében, Indiában, Pakisztánban, Törökországban és más országokban, valamint NyugatBerlinben. A demokratikus mozgalom erősödését tükrözték a kommunisták és más haladó erők választási sikerei több országban, például Japánban. India néhány államában a kommunisták részvételével alakult meg a demokratikus front kormánya. Helyet foglalnak a kommunisták Finnország kormányában ls. A kapitalista világ válságának mélységét világosan tükrözi az a tény, hogy még az Egyesült Államokban, a világimperializmus fellegvárában is fellendül a tömegmozgalom. A faji megkülönböztetés, a nyomor és az éhség, a rendőrség kegyetlenkedése ellen kl-kicsap a lázadás a gettókból, mint a hullámverés. Amerikai városok tucatjai a hadsereg és a rendőrség fegyveres egységeivel való heves összecsapások színterei lettek. Az összecsapások sok ál(Folytatás a 7. oldalon)