Új Szó, 1969. június (22. évfolyam, 127-151. szám)

1969-06-19 / 142. szám, csütörtök

Nemrégiben BALÁZS EVA füleki olvasónk levele arra készte­tett bennünket, hogy panaszával egy glosszában foglalkozzunk. 14 hónapos gyermekével egyedül maradt, dolgozni szeretne, de sehol sem kap munkát. Így a kétszáz korona szociális se­gélyből csak nyomorogni tud. A ^Kovosmaltban szeretett volna elhelyezkedni, de próbálkozása eredménytelen maradt. Írá­sunk befejező részében utalunk az üzem jóindulatára, s kétel­kedünk abban, hogy ne lenne egy hely, mert Éva — ahogy írja és ahogy mi azt interpretáltuk — dolgozni szeretne. A levélből indultunk ki, nem kételkedtünk az őszinte sorokban, és mi tagadás, segíteni akartunk. Csakhogy ezután megérkezett a Kovosmalt levele, melyben tudtunkra adják, hogy Éva már dolgozott üzemükben, de olyan laza volt a mun­kaerkölcse, hogy nem hajlandók visszavenni öt. Egyúttal kérik, vizsgáljuk felül az esetet és foglaljunk objektív álláspontot. Nos, a meghívásnak eleget t ettünk ... Az eset nagy port vert fel ezzel fogad Pisár elvtárs, a munkásjőléti osztály vezetője. Ismerik Balázs Évát, léhűtő, nem tud dolgozni, egy mester sem akarja a csoportjába be­venni. Elmondja, hogy Éva 1965-ben egy hónapot dolgozott üzemükben, majd tíz napot ki­hagyva fél év elteltével önként felbontotta a munkaviszonyt. De hallgassuk meg a munka­társak véleményét is. Mestere, Petróczi Béla igazolja Pisái­elvtárs szavait. — Mi normára dolgozunk, megvan a napi tervünk. Min­denkinek külön beosztása van. Ha egy kiesik, azt helyettesíte­ni kell. Megbízható munkaerő­re van szükségünk, Éva pedig nem , volt Ilyen. Bármikor ott­hon maradt. Míg mások ugyan­azon beosztásban 1200 koronát kerestek, ő 6—700-at. Azt is csak úgy, hogy prémiumot ad­tunk neki, mivel az alapbérét sem volt képes megekeresni. örültem, hogy megszabadultam tőle. Különben édesapja már több mint harminc éve nálunk dolgozik, nagyon rendes ember, ő is többször kért bennünket, hogy hassunk a lányra, mert rá nem hallgat. — Közben Éva jelenléti ívét keresik, de nem találják. Abba is hagyják, mondván, itt van valahol... — különben ki se látszott a feje a selejtből. Csík Józsefet hívják, ő is ci­gány, nem ártana a fajtájának, mondja meg az igazat: Har­minchét éve vagyok az üzem­nél. Aki jól dolgozik, azt meg­becsülik. Éva lusta volt, keve­set keresett... Rácz Ilona cigány, öt éve van a gyárban, nem emlékszik Évá­ra, vele becsületesen bánnak. mondja, hogy üzemükben a kö­rülbelül háromezer alkalmazott­ból csaknem ötszáz cigány. Többségükkel meg vannak elé­gedve. Éva is nyugodtan ma radhatott volna, ha nem játssza el a becsületét. Mert az csak természetes, hogy egyetlen gyár sem lehet szociális intéz­mény, a pénzért meg kell dol­gozni és senki sem hajlandó túlórázni, hogy ilyenek is meg keressék bérüket. Ez helyénvaló, végre, lám, egészséges nézetek uralkodnak a gyárban. így kellene ennek lennie mindenütt. Aki dolgo­zik, azt meg kell becsülni, de a léhütőket könyörtelenül el kell távolítani. — Igazán sajnálom, hogy így történt, jóindulatot kértünk, persze, ebben az esetben ez le­hetetlen ... — Nem történt semmi — ke­MINDENT EGYBEVETVE avagy: Meg egyszer: Munkát, kenyeret! Gáspár Júlia még nem volt tizenöt éves, mikor ide került, ő sem emlékszik a lányra, de szerinte nincs kivétel, minden­kit munkája alapján ítélnek meg. — Látja, ezt mondják a mun­kások, a mesterek meg azt, hogy ha Éva visszajön, akkor ők mennek. — Beszélhetnék az édesapja val? — Persze — és már vezetnek is. Amint később megtudom, az apa, sajnos, éjszakai műszakban dolgozik, nincs a gyárban. Éva, Éva, miért nem írtad meg az igazat? Miért hallgat­tad el, hogy te már dolgoztál itt, hogy nem ízlett a munka, hogy eljátszottad a becsülete­det. Bezzeg, a panaszlevelek írására nem voltál lusta. Hi­szen a járási nemzeti bizottság is foglalkozott ügyeddel, a ke­rületről is jártak lent — ha tan ... így meditálok magam­ban, miközben Pisár elvtárs el­zet fogunk ~és elválunk ... Kimegyek a péróba Rozoga házak, piszok, lim­lom. Aki ismeri az ilyesmit, nem lepődik meg. Balázs Évá­ékhoz vezetnek. A nagymama meg néhány szomszéd az ud­varon ül lyukas fazekakon, lá­dákon, Éva a konyhából kerül elő, piszkosan, fésületlenül. — Igen, mi írtunk, mert néz­ze meg, hogyan élünk. Szégyen ma azt mondani, hogy éhezünk, de ez a gyerek kétéves, és néz­ze meg, még jóformán járni se tud ... Igen, szomorú kép. A vályog­ház összeomló félben van, az udvar akár a szemétdomb. A családról hallottak és a kép láttán elfog a méreg. — Miért nem dolgoznak? — Mit, naccsága? — Hát legalább mosnának ki, meg csinálnának rendet. Mély hallgatás. A körénk gyűltek közül néhány asszony rábólint. — Éva, most jövök a gyárból. Miért nem írta meg, hogy már volt ott alkalmazásban, hogy egy hónap múltán tíz napig nem mutatkozott, aztán egy fél év után otthagyta a gyárat. Meg azt sem mondta, hogy édesapja szégyenkezik maga miatt... — Még hogy az Éva? — vág közbe - az öregasszony. — Hi­szen pincs is apjal Éva bemegy, kihozza a sze­mélyazonossági igazolványát. Abban az áll, hogy 1963-tól megzakítás nélkül három évet ledolgozott a Kovosmaltban. Édesapja tizenöt éve halott, kü­lönben zenész volt, sohasem dolgozott a gyárban. Itt valami nem stimmel Vissza tehát a gyárba. Mind a két fél mást állít, szembesíte­ni kell őket. Pisár elvtárs láthatóan cso­dálkozik, mikor megjelenünk, nyilván ő is azt hitte, mint én, hogy lényegében egy órával az­előtt már lezártuk az ügyet. Csodálkozva forgatja az igazol­ványt, Mőcik elvtársat, a sze­mélyzeti osztály vezetőjét kéri Balázs Éva paksamétájával együtt. Mekkora volt álmélko­dásom, amikor a gyári bejegy­zések egyeztek a személyazo­nossági igazolványban levő ada­tokkal — a mulasztás három év alatt csupán egy hét. S hogy az apja nem dolgozik a gyár­ban? Hát akkor tévedtünk ... Szó szót követ, Pisár elvtárs egyre halkabb, de nem úgy Mő­cik elvtárs, hiszen a gyárról van szó, és mit szólnának a többiek, hogyha egy cigánylány pana­szára megijednének és felven­nék. Azt nem lehet... Külön­ben is hallhattam, hogy egy mester sem akarja maga mellé. — Igaz, ezt hallottam maguk­tól meg Petróczitól. De valóban nem akadna senki, aki Évának lehetőséget adna arra, hogy be­bizonyítsa becsületes szándé­kát? Mondjuk, Éva tizenhat­tizenhét éves korában nem be­csülte meg magát, nem dolgo­zott úgy, ahogy kellett, köny­nyelmű volt. De azóta már el­telt három-négy év, ott van a gyermeke. Sok mindenen át­ment, lehet, hogy becsületes szándékkal keres munkát. Nem tudnának egy kis bizalmat elő­legezni neki? Lehet, hogy csa­lódnának maguk is meg én is, de létezik próbaidő is ... — Az ő számára nem. Ilyen léhűtőből van itt elég — fakad ki Mőcik elvtárs. — Mi nem vagyunk kötelesek minden ci­gányt alkalmazni. Tudja, hogy áll a gyár? Hát nagyon rosz­szull Ehelyett a fölösleges utazgatás helyett küldhettek volna neki egy levelet, hogy alkalmazzák a szerkesztőség­ben. Mőcik elvtárs ingerült, dől belőle a szó. Nem akarom rész­letezni, hiszen olyat is mondott, amiről utólag talán el sem hin­né, hogy ő mondta. — Hátha, próbálják meg — kockáztatom meg utoljára. — Ha talál magának mestert, aki beveszi a partiba és fele­lősséget vállal érte, akkor talán — feleli Pisár elvtárs. Egy közös pontban neheztel­nünk kell mind a két félre: sem Éva, sem a gyár vezetősége nem mondta meg a teljes igaz­ságot. Mind a kettő a maga ja­vára akarta billenteni a mérle­get. Mőcik elvtárs nézetével nem lehet teljes mértékben egyetérteni, habár ő jobban is­meri a gyárban a viszonyokat, és mindenképpen becsülni kell benne, hogy a gyár érdekét vé­di. Sajnos, ezt nem teszi elég következetesen, mert akkor „az ilyen léhűtőktől" minél előbb meg kellene szabadítani a gyá­rat. Ámbár nem állítom teljes bi­zonyossággal, de az az érzésem, presztízskérdésről van szó: el­végre nem alkalmazhatunk egy cigány lányt csak azért, mert panaszt írt és a szerkesztőség angazsálta magát. És Éva ré­széről: majd én megmutatom, hogy azért is a Kovosmaltban fogok dolgozni! Azt hiszem, a további vitának nincs értelme. A gyár humani­tásból nem vizsgázott jelesre. Feltételezzük, hogy ezt a mun­kafegyelem megszilárdítása ér­dekében tette. Éva, ne nyakas­kodjon, próbáljon meg másutt álláshoz jutni. Elvégre, ahogy írta: „Dolgozni akar, mindegy, hogy hol, becsületesen ellátja feladatát." Gyermekére gondol­jon, aki valóban éhezik. Lehet, hogy ha bizonyít, másutt majd megbecsülik. OZORAI KATALIN 2. Egy este Sztálinnál Zsukov leírja, hogy miután elfoglalta a vezérkari főnök posztját, felhívta Tyl­mosenko honvédelmi népbiztos figyel­mét a hadsereg szervezési és harcké­szültségi hiányosságaira, a mozgósítási készletek állapotára, különös tekintettel a tüzérségi lövedékek és repülőbombák hiányára. Ezenkívül kifogásolta, hogy az ipar nem teljesíti a hadimegrende­léseket. „Nem sokkal azután" — írja Zsukov — Tyimosenko kéretett magához és ezt mondta: — Tegnap a reaktív sorozatvetők ügyében Sztálinnál jártam. Érdeklődött, átvetted-e az ügyeket Mereckovtól, (Zsukov elődje volt a vezérkar élén. — A szerk.j és hogy érzed magad az új helyeden. Elrendelte, hogy Jelenj meg nála jelentéstételre. — Mire kell jelkészülnöm — kérdez­tem. — Mindenre — válaszolta a népbiz­tos. — De vedd tekintetbe, hogy Sztá­lin nem hallgat meg hosszú jelentést. Amiről nekem órákig beszélsz, azt neki tíz perc alatt kell kifejtened. Átgondoltam a kérdéseket, amelyek­ről jelentést kívántam tenni, s szombat este kimentem Sztálin dácsájába. Tyi­mosenko és Kulik marsallokat találtam ott. A politikai bizottság néhány tagja is jelen volt. Miután Sztálin üdvözölt, megkérdez­te, ismerem-e a reaktív sorozatvetőket („katyusákat"). — Csak hallottam a sorozatvetőkről, de még nem láttam őket — válaszol­tam. — Akkor hát Tyimosenkóval, Kulik­kal és Aborenkóval a közeli napokban feltétlenül ki kell mennie a kísérleti lő­térre. Nézze ott meg a sorozatvetőket lövészet közben. Most pedig beszéljen a vezérkar ügyeiről. Rövidesen megismételtem, amit már a népbiztosnak is jelentettem, és ezt mondtam: tekintve a bonyolult katonai­politikai helyzetre, elkerülhetetlenek a sürgős Intézkedések, mielőbb meg kell szüntetni a nyugati államhatárok vé­delmében, valamint a fegyveres erők felkészítésében tapasztalt hiányosságo­kat. Molotov félbeszakított: • — Ön talán úgy véli, hogy nekünk a németek ellen kell harcolnunk? ... — Várj... — állította meg Sztálin. Miután végighallgatta jelentésemet, mindnyájunkat az asztalhoz hívott. A beszélgetés étkezés közben folytatódott. Sztálin megkérdezte, hogyan értékelem a német légierőt. Elmondtam, amit gondoltam: — A németek légiereje kitűnő, sze­mélyi állományuk nagy harci tapaszta­latokat szerzett a földi erőkkel való együttműködés tekintetében. Ami a har­ci gépeket illeti, új vadászgépeink és bombázóink semmivel sem rosszabbak a németekénél, talán még jobbak is. Csak az a kár, hogy igen kevés van belőlük. — Különösen kevés vadászgépünk van — tette hozzá Tyimosenko. ...Befejezésül Sztálin kijelentette, hogy át kell gofidolni és azután kidol­gozni az elsőrendű fontosságú kérdése­ket és azokat döntésre a kormány elé kell terjeszteni. De reális adottságaink­ból induljunk ki és ne fantáziáljunk olyanról, amit anyagilag még nem tu­dunk biztosítani. Tévedések a hadászati tervezésben Zsukov a továbbiakban cáfolja egyes katonai memoárok azon állítását, hogy a Vörös Hadsereg nem rendelkezett mozgósítási és hadműveleti tervekkel. Viszont elmondja, hogy a hadászati ter­vezésben hibákat követtek el. A legve­szélyesebb hadászati iránynak, vagyis az ellenség támadása várható fő irá­nyának délnyugatot, vagyis Ukrajnát feltételezték, s nem nyugatot, vagyis Belorussziát, ahol a hitleri főparancsnok­ság 1941 júniusában a legnagyobb szá­razföldi és légi csoportosítását 'össz­pontosította. Ezért a 19. hadsereget tel­jes egészében és a 16. hadsereg nagy részét — amelyeket Ukrajnában össz­pontosítottak — már a német támadás alatt kellett a nyugati hadászati irány­ba átdobni, a Nyugati Front állomá­nyába, és menetből indították azokat ütközetbe. „Sztálin meg volt győződve arról, hogy a hitleristák a Szovjetunió elleni háborúban elsősorban Ukrajna és a Do­nyec-medence birtoklására fognak tö­rekedni — írja Zsukov —, s ezzel meg­szerezve az ukrajnai gabonát, a donye­ci szenet és a kaukázusi olajat, igye­keznek megfosztani országunkat a gaz­daságilag legfontosabb vidékektől. 1941 tavaszán, a hadműveleti terv megvizs­gálásakor Sztálin kijelentette: „Ezen életfontosságú erőforrások nélkül a fa­siszta Németország nem folytathat hosszú és nagy háborút". Sztálin mindnyájunk szemében a leg­nagyobb tekintély volt, senki sem gon­dolt akkor még arra, hogy kételkedjék ítéletében és helyzetértékeléseiben. Sztálin említett feltételezése azonban nem bizonyult igaznak (noha természe­tesen az ő feltételezéseinek is volt alap­ja.") Zsukov ezután részletesen kifejti, hogy 1941 tavaszától hogyan érkeztek az értesülések a német erők összponto­sításáról, átcsoportosításáról a szovjet határok mentén. Majd elemzi a legna­gyobb hibát — amelyből sok más is következik —, a német haderő támadá­sa valószínű időpontjának meghatáro­zásában elkövetett tévedést. Miért léptette életbe a vezetőség, élén Sztálinnal, a német támadásra fi­gyelmeztető jelek ellenére csak június 22-ére virradó éjjel azokat az intézke­déseket, amelyeket a háborús állapotra vonatkozó hadműveleti tervek előírtak? Hol hibázott Sztálin? „Ezekkel a hibákkal és tévedésekkel — írja Zsukov — többnyire Sztálint vá­dolják. Kétségtelenül Sztálin hibázott, de tévedésének okait nem lehet az ob­jektív folyamattól és jelenségektől, a gazdasági és politikai tényezők összes­ségétől elszigetelten vizsgálni. Mi sem könnyebb annál, mint a következmé­nyek ismeretében az események kez­detéhez visszanyúlva ítélkezni. Mi sem bonyolultabb annál, mint az adott tör­ténelmi pillanatban eligazodni a kérdé­sek, az egymással szemben érvényesülő erők, a különböző álláspontok, értesü­lések és tények tömegében. Felidézve és elemezve mindazokat a beszélgetéseket, amelyeket Sztálin a jelenlétemben a hozzá közelállókkal folytatott, arra a határozott következ­tetésre jutottam: minden gondolatát és tettét áthatotta az a kívánság, hogy el­kerülje a háborút, s az a meggyőződés, hogy ez neki sikerülni is fog." Zsukov kifejti, hogy a németek szán­dékairól és a jövőbeni támadási tervei­ről különböző, ellentmondó értesülések kerültek Sztálinhoz. Sztálint az ls be­folyásolta, hogy a csapatok átszervezé­se még nem fejeződött be, s ezt a mun­kát nagyjából 1941 végéig tervezték • végrehajtani. Ugyanakkor a magasabb | parancsnoki posztokon fiatal, tapaszta latlanabb katonai vezetők álltak és ez ^ egy időre csökkentette a hadsereg harcképességét. v (Folytatjuk/ Következik: 3. A „HUSZONNEGYEDIK J ÖRA" története.

Next

/
Thumbnails
Contents