Új Szó, 1969. június (22. évfolyam, 127-151. szám)

1969-06-15 / 24. szám, Vasárnapi Új Szó

MILAN LALUHA RAJZAI SZLOVÁK KÖLTÖK VERSEI A pozsonyi Prímáspalota kiállító-termében a közelmúltban nyílt meg M. Laluha szlovák festőművész kiállítása. Az alábbiakban ízelítőt adunk a kiállítás anvaaából. Moravany-i táj Bátyus asszony MIROSLAV VALEK: A tűz idézése ÉS voltak pillantások, és voltak szavak, és voltak forró szerelmek és sérelmek és kegyetlen tréfák, melyeket kézelőjére írt e század. Semmi, semmi. Csak a szél remél, szótár fölé hajol, lapozgat a nyárfa lombjában. S íme meglelte. Itt van pontosan: „Az Élet - /szép/, • A Szerelem - /örök/." A fények fénye vagy, amikor mosolyogsz . .. „Boldog vagyok", hazudod, majd párnába rejted sírásod, s reggel háiba próbálsz újra mosolyogni, fehérítővel kened homlokod. Áruld el, mi bánt! „Semmi, semmi." „Csak az, hogy gondtalan bolondok vagyunk, hogy túl sokáig függött erkélyünk fölött a vakáció léggömbje, és minden kipárolgott a fejünkből, s alighogy meghalljuk a fellegbeli csengőszót, máris kifutunk az osztályból . .." Elég! Ne olvass! ügyeljünk az alapfogalmakra, még egyszer átvesszük az egészet. Első feladat: Káin megölte Ábelt, ne folytasd, tudom, a félelemnek tágult a szeme, látom, rettegek, - csupa pöre mondat. S az ember boldogsága? S a vér? Az igazság? - Csak szavak! De én összefüggő beszédet várok tőled, hogy végre érthetővé váljék minden. Éppen a tűz visszaidézése vár ránk, kezdve az első gyufától a mindent betöltő villanófényig, mellyel végleges képet készítünk egy századvégi szomorú csillagról. Ezért kérlek, beszélj halkabban, - csak lépésnyire hallják —, fésüld simára a hajad. s viselj egy számmal kisebb cipőt, fuldokolni fogunk, oly szorosan leszünk. Kevés a hely — mondják — e bolygón, s túl sok a láb! Csordák dobognak. Hitvesi ágyak őrült könyvelői, éretlen szerelmek istápolói csak összeadnak és szoroznak! A földgolyó kétségbeejtően vemhes, kérkedik domború hasával, Ô szégyen, gyalázat! A történelem szoknyája alatt nemzedékek topognak, mindenki sorra akar kerülni, a magzatvizek elöntik a világot, halál ivadéka, igyekezz, -' utánunk az özönvíz! Ezért kérlek, építsd a boldog jövőt, és számítsd le melleden matató kezem, számítsd le szerelmeidet, melyekre emlékszel, számítsd le nővéreid és fivéreid, számítsd le gyerekeid, kik élnek, lesznek ás lehetnek, számítsd le az ablakban nevető muskátlit, az ég csillagait, arcod szeplőit, számítsd le életedet, reményeidet és álmaldot, számítsd le az emberi észt, számítsd le az embert Is, i á folytasd a leszámítást, vakmerőség ellentétét, a tűz idézését, mely alatt a sír is megnyílik, feltámadnak a halottak, feljönnek, s magukhoz ragadják a hoíefmct S ugyanakkor elektronikus zene hangjainál leszáll hozzájuk o megbízhatóan tartósított, tökéletes és tiszta GONDOLAT. Mit kezdjünk vele? Szikrát nem tudsz cslholrrf vele, meg se ehetjük, nem befolyásolja a stroncium-esők létezését Később az egész abroncs búsan felvonít > elmozdul a láthatár széle felé, melyen túl - úgy mondják sértetlenül megmaradt egy rizsszem, melybe beleírták az élet titkait FORDÍTOTTAi VERES JÁNOS VOJTECH MIH ALIK: / Átvirrasztott éjszaka Hiába hessegeted el a verset, ott repdes melletted tolakodón, nevetős táncot jár homlokodon, szorítja szívedet és gyötri lelked. O te lidérces szépség, adj kegyelmet I Fogj megl - nevet s forog az asztalon, t te lázadozva kérdezed, vajon nyugalom vagy kín ül ma győzedelmet? Segítségül hívod az éjszakát, de agyad rejtekhelyet nem lel, s vers csábítón kelleti magát, pedig már lassan int a reggel, s odakint alszanak az almafák mézillatú gyümölcseikkel. (ZADON ANDRÁS, fordítása) E. B. LUKAČ: Ballada Fehér a bimbó félálomban, ajkam az ajkadon lángra lobban. Mély a szeme és mint az éj, sötét Jaj, emberek, segítség, itt a vég. Szürke északi alkony ragyog. Hűtlen vagy? Én is hűtlen vagyok. Vörös az égbolt bosszút, vért kiált Hogy ezt nem tudtuk hamarább. Fordította: DÉNES GYÖRGY JAN SMREK: Dal a nevedről Berajzoltam neved a homokba, d« szerelmem őre nem volt éber, barbár lábak rátiportak és most nyírfa fehér lemezére vésem t madaraim oltalmára bízom. Smaragdszínű patak csobog Itten, drága neved tükröződik rajta, s ha magamat hűs vizébe vetem, ojkammal a színét érinthetem, amelyen te csillansz. (Zrno) SÍPOS GYOZÖ (ordítása ÍLADfMIR REISEL: Szobor k szőkőkútnál a pariiban pompázva áä. a bodzabokorral konkurrál, de nem él úgy mint a bodza, befagyott sorsa a bronzba. Harmonikusan rideg, de hideg. Meleg a bodza. O csalfa. Arcáról nem hull soha könnyek éke. Csak áll, csak áll a parkban, ízázezret adtak érte. MONOSZLÓY DEZSŐ, fordítása