Új Szó, 1969. június (22. évfolyam, 127-151. szám)

1969-06-15 / 24. szám, Vasárnapi Új Szó

Beszél

getés LUKÁCS GYÖRGY Kossuth-díjas akadémik

uss Ezek után azt kérdezném, hogy beszélhetürik-e a magyar Irodalmon belül világirodalmi fejlődésbe vágó és provinciális jellegű tendenciákról. S ha igen, mi ennek a kettősségnek történelmi háttere? — A provincialitást általában a kis nemzetek háttérbe szorítottságával szokás magyarázni. Azonban úgy gondolom, helytelen volna ezt a kérdést mechanikusan kis és nagy nemzetek viszonyára korlátozni, mert ne lelejtsük el, az orosz nép számbelileg régebben is nagy nemzet volt, mégis viszonylag későn, Puskinnál lépett be a világirodalomba. (A XVIII. század orosz irodalma Európa számára még semmit sem jelentett.) Másrészt igen gyakran előfordul, hogy kis nemzetek világtörténelmi szerepet játszhatnak. Gondoljon arra, hogy egy hoszszú fejlődés során, kb. egy évszázadon keresztül Hollandia volt központja a kezdődő kapitalizmus lázadásának a félfeudális abszolutizmus ellen. És hogy ez az idő Spinoza, Vermeer és Rembrandt egyidejű működésének kora, ez valószínűleg éppen úgy nem véletlen, ahogy nem véletlen, azt hiszem, hogy Hollandia világirodalmi vagy világművészeti szerepet sem korábban, sem később nem játszott. Kétségtelen, hogy a világtörténelmi nemzetek rendelkeznek egy bizonyos privilégiummal, ami nem közvetlenül nagyságukból, hanem a fejlettségükből és e fejlettségjükkel kapcsolatosan felmerülő problémákból ered. Ha már erről beszélek, szeretném azt a furcsa párhuzamot megemlíteni, hogy 1789ben Franciaországban megindult egy világtörténelmi folyamat, amelynek hatása — szinte azt lehetne mondani — még ma ls érezhető. Egy évre rá összehívták a pozsonyi országgyűlést, és ez előtt az országgyűlés előtt mint alternatíva állott egymással szemben a jozefinizmus (vagyis az abszolút monarchiának egy elkésett félfeudális-felvilágosító maradványa) és a magyar vármegyék önállósága. Most ha azt mondom, hogy ez az alternatíva provinciális és a Bastille lerombolásának az alternatívája nem provinciális, akkor, azt hiszem, egészen világosan áll előttünk ez a szituáció, és nem kétséges — minthogy az irodalom nem létezik függetlenül a társadalmi fejlődéstől —, hogy ez a differencia természetesen tükröződik az irodalom, a művészet és filozófia minden területén, Magyarországnak — erről már sokszor beszéltem más összefüggésekben — az a specialitása, hogy itt a Habsburgmonarchia sajátos helyzeténél fogva a magyar kis- és középnemességnek jut egy időben a nemzeti lét védelmében a vezető szerep. A francia kis- és középnemesség a monarchiát támogatta, és ennek bukásával le ls tűnt. Poroszországban a klsős középnemességet átalakították a polgári és katonai bürokrácia vezető osztályává, és kifejezetten reakciós létformát nyert; Magyarország az egyetlen ország (nem ismerem eléggé a lengyel viszonyokat, hogy erről a fejlődésről ítéletet mondjak, így ezt a fönntartást tehát meghagyom), ahol ez a progresszív szerep létezik. £s nem kétséges, hogy ez a haladó szerep a magyar reformkorban komoly szerepet játszik. Itt azonban megint tudomásul kell venni, hogy ez a szerep nemcsak abban áll, hogy igen nagy költőket inspirál olyan művekre, amelyek Magyarországon óriási hatást gyakorolnak, hanem azt is jelenti, hogy ez az inspiráció szükségképpen magával hoz bizonyos provincialitásokat — tematikában is és a kifejezési formában is. Én azt hiszem, hogy józan ember ma nem fogja tagadni, hogy a 19. század elején egy olyan eposz, mint a Zalán futása, tartalmában és formájában provinciális jelenség volt. Nem szabad elfelejteni, hogy a Zalán futása majdnem egy időbe esik a Balzac- és Stendhalregényekkel. S ehhez még azt is hozzátenném, hogy a nagy nemzeteknél még az eposz felújítása sem történelmi, hanem ideológiai jellegű volt. Gondoljon Miltonra Angliában és Klopstockra Németországban, míg a Zalán futása egy specifikusan magyar provincialitás terméke volt. Mindez természetesen csak egy tipikus példa, amely nem az egész Vörösmartyt kívánja jellemezni. Ahogy nem tagadható szerintem a Zalán futása-szerű kísérletek elévültsége, éppoly kevéssé tagadható a 30—40-es évek és a Világos utáni líra nagyszerűsége és eleven hatékonysága. Ez azonban éppen a provincializmus leküzdésével függött össze. • Sokszor esett már szó a magyar fejlődés provincializmusáról: néha a kisebbrendűség érzésétől vezetve, védve saját utunk jellegzetességét, máskor önostorozó kívülállással. Minden áll Lukács elvtárs szerint a provincializmus irodalmi kritériuma általában? — Provincializmuson azt értjük, hagy a művészet egy kor fejlődésének tisztán lokális jellegű vonásait jeleníti meg mint az emberiség valóságos problémáit, jóllehet ezek valójában perifériális problémák. Már említettem, hogy a 19. század úgynevezett „párizsi irodalmát" messzemenően provinciálisnak tartom, és ha Magyarországot veszem, akkor nem gondolom azt, hogy a vidéki dzsentrit idealizáló irodalom sokkal provinciálisabb lett volna, mint a budapesti irodalomnak tekintélyes része. (Azt hiszem, hogy Molnár Ferenc vagy Lengyel Menyhért drámáit éppúgy provinciálisnak kell tekinteni, mint a harmadrendű vidéki írókét.) A dolog lényege éppen az, hogy egy bizonyos korban a társadalmi fejlődés bizonyos problémákat rendkívül élesen vet fel, és csak azok az írók válnak világirodalmikká, akik ezeket a jelenségeket megfelelő mélységgel és határozottsággal tudják ábrázolni Gondoljunk pl. 1848-ra, amikor Heine a Deutschland című költeményében, ahol a Barbarossa Frigyesmondát dolgozza fel, és ezzel kritikailag felszámol egy sok évszázados nemesi romantikát, a vallomás e részét így fejezi be: „A legjobb lesz, ha itt maradsz, s a hegy sötétje rád száll — ha meggondolom, volatképp minek nekünk a császár? (Kardos László ford.) Most ha ezt összeveti Petőfi 48 előtti és 48-as lírájával, akkor egészen világos, hogy Petőfi ebben a kérdésben európai magaslaton állott, és azt fejezte ki, amit az egész világon a legjelentősebbek fejeztek ki. Ha ezt összehasonlítja — hogy egy kortársat vegyek — Tompa Mihály állásfoglalásaival, akkor világos, hogy Tompa Mihály minden jó szándéka ellenére egészen az orrahegyéig elmerült a vármegyei nemesség előítélet-tömegébe, és nem tudta ezeket az előítéleteket belülről kritizálni, és nem tudott velük szembehelyezkedni. Amikor ez a Petőfi-féle plebejusirányzat Világos következtében megbukott, akkor a nemesi-középnemesi rétegből mindjobban kihalt a haladó elem, akkor egyre jobban előtérbe került az Ausztriával való kiegyezés szükségessége s vele párhuzamosan az az igény, hogy fenn kellett tartani a vármegyei dzsentri uralmát — annak ellenére, hogy történelmi hivatását már teljesen elvesztette. Hogy most ebből csak olyan problémafelvetések és problémamegoldások származhatnak, amelyeknek csak a 67es kompromisszum árnyékában van egy bizonyos érvényük, az egészen bizonyos, de ezeknek a műveknek semmi közük sem lehet az irodalomnak ama fejlett formáihoz, amellyel a 19. század közepén már elkezdték a kapitalizmust kritizálni és a kapitalizmussal szemben állni. Míg Magyarországot ebben az időben egészen ellenkező áramlatok jellemezték. A helyzet éles megvilágítására legyen szabad a megelőző, haladóbb reformkorszakból egy nagy példára utalni. Tudom, hogy nagy divat Magyarországon Katona Bánk bánját majdnem Shakespeare-rel egy nívóra állítani. Csakhogy nem szabad elfelejteni, hogy a tragédiának a befejezése egy olyan királyhűség alapon való behódolás, amit nemcsak Shakespeare-nél nem találhatunk, aki rendkívül kritikusan és cinikusan tárgyalta a Yorkok és a Lancasterek harcát, de még a korabeli világirodalomban is csak egy párhuzama van e drámának, a Grillparzer-féle, „Eiri treuer Diener seines Herrn", amely szintén a Bánk mondáról szól. Szerintem az utolsó felvonás a maga hiperlojalitásával vetekedik a Grillparzer-féle felfogással. Ügy gondolom, itt is meg kell látni a provinciális vonásokat, és minél kevésbé kritizáljuk mi ezeket, és minél jobban igyekszünk valamiképpen megérteni és megvédeni, annál mélyebben süllyesztjük le irodalmunkat a provincializmusba. Ezek a kérdések már ekkor is csak nálunk merültek fel ilyen formában. Megint nem vonom kétségbe, lehet, hogy Lengyelországban is lehettek hasonló problémák. Ezt nem merem megítélni. De sem Csehszlovákiában, sem Jugoszláviában nem találkozunk már ilyen típusú szemléletmóddal. Hogyha összehasonlítja Svejk társadalomkritikáját a magyar társadalomkritikákkal, akkor láthatja, hogy mennyire haladottabb a Hašeké. S ennek okát abban látom, hogy az egyetlen Adyt kivéve, még a Nyugat-időben sem mondták föl a dzsentri szuperioritással kötött kompromisszumot. Talán egy jelentős kivételt kell említenünk, Mikszáthot. Alakja rendkívül komplikált jelenség, akiben kétségkívül megvan (a Jókai produkciójában felmerülő egyes epizódoktól eltekintek) ennek a dzsentri Magyarországnak az önkritikája. De egyúttal itt láthatók még egy olyan nagy tehetség tragikus hatásai is, mint amilyen Mikszáth volt. Nála állandóan láthatók nagy neklindulások a magyar provincializmus túlhaladása és leküzdése irányában, de ahhoz a teljességhez, ahogy Ady felmondta ezt a kompromisszumot, soha nem volt képes. Hogy egy mellékes példán illusztráljam ezt, Mikszáth egyik rendkívül kitűnő alkotásában, az Űj Zrínyiászban, a szatirikus formában sokszor messze meghaladja ezt a magyar provincializmust. Ellenben ugyanitt Mikszáth nem k a bajnok után Zrínyit úgy tüntetni, ahogy azt egy telje haladó író, például Cervantes a Don Quijote befejezésében tette. Ogy érzi, kénytelen az új Zrínyiászt azzal a habsburgi, provinciális perspektívával befejezni, hogy Zrínyi egy osztrák—orosz háborúban mint Vajdahunyad kapitánya esik el. Ahol ti. az az érdekes, hogy a magyar írók számára — még Mikszáth számára is — az európai konfliktusok egy mellékes, provinciális ága (az Oszt- rák—Magyar Monarchi és a cári Oroszországnak az ellentéte) — válik a világtörténet központjává. Ne felejtse el, hogy nemcsak Mikszáth végzi így az Oj Zrínyiászt, hanem Jókai nagy utópiáját, a Jövő század regényét is egy osztrák—orosz háborúban foglalja össze. Most ez nem a döntő motívum — ezt én nem is mondom —, én csak jellemzőnek tartom, hogy a magyar irodalom legnagyobb kiválóságai nemcsak egy magyar, hanem egy osztrák—magyar provincializmusba is beleragadnak, és képtelenek Európa sorII. sát igazi világtörténeti összefüggésben látni. Ebből a szempontból kell megemlíteni Ady jelentőségét, aki szakított ezekkel az előítéletekkel. De ne felejtsük el, ebben a tekintetben Ady még a Nyugaton belül is meglehetősen izolált pozícióban volt. A Nyugat tekintélyes része — gondoljon magára Osvátra, Schöpflin Aladárra, vagy ami ebből a tekintetből nagyon jellemzői arra, hogy a fiatal Babits és a fiatal Kosztolányi hogyan reagáltak az Oj versek megjelenésére, gondoljon arra, hogy Ignotus híres cikkében (a Perzekútoresztétika ellen j csak anynyit kívánt, hogy a Nyugatot ismerjék el a dzsentriirodalom mellett jogos áramlatnak. A komoly szakítás — bármennyire megbuktak a forradalmak a 18—19-es forradalomban történik, és én ezért ezt N

AGYA R IRO LOM