Új Szó, 1969. május (22. évfolyam, 102-126. szám)

1969-05-06 / 105. szám, kedd

RADNÓTI MIKLÓS Hatvanéves lenne, ha élne... Ezt a születésnapol azonban nem érhette meg, mert a „háborúk perzselte tél," a fasizmus szörnyűsége kioltotta életét. Fiutalon, 1944 novemberében halt meg a bori haláltáborból Németországba „erőltetett menet"-ben menetelők halálországútján. a Sopron környéki Abda körül. Költészete ezernyi szállal kötődik a háború előtti irodalom eleven folyamatához, de igazán halhatalanna utolsó, posthumus kötetében, a Tájtékos éj címűben vált. Szinte az egész világirodalomban páratlan megrázó erejű és erőteljes szépségű versek sorakoznak ebben a kötetben, melyek egyben vallomások is... A nép és író összeforrottságának, összetartozandóságának bizonyítékai. Arra a kérdésre, vajon mártír-költő volt-e Radnóti, az évforduló alkalmából az egyik irodalomkritikus így válaszolt: „Radnóti legyőzte a mártíromságot is azzal, hogy költő volt, mindvégig." Nem tudhatom... Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőházam Itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyerekorrom világa. Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága s remélem, testem is majd e földbe süpped el. Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét ls, virágát is tudom, tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom. KI gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakot itt Vörösmarty Mihály; annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát, de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát; az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket, míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg, erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat, a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat, s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem, az bakterház s a bakter előtte áll s üzen, piros zászló kezében, körötte sok gyerek, s a gyárak udvarában komondor hempereg; és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma, a csókok íze számban hol méz, hol áfonya, s az iskolába menvén, a járda peremén, hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én, ím itt e kő, de föntről e kő se látható, nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható. Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp, de. élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, és csecsszopók, akikben megnő az értelem, világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva, míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja, s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek. Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg. (1944) Töredék Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra, s míg balhitekben hitt s tájtékzott téveteg, befonták életét vad kényszerképzetek. Oly korban éltem én e földön, mikor besúgni érdem volt s a gyilkos, az áruló, a rabló volt a hős, — s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest, már azt is gyűlölték, akár a pestisest. Oly korban éltem én e földön, mikor kl szót emelt, az bújhatott, s rághatta szégyenében ökleit, — az ország megvadult s egy rémes végzeten vigyorgott vértől és mocsoktól részegen. Oly korban éltem én e földön, mikor gyermeknek átok volt az anyja, s az asszony boldog volt, ha elvetélt, az élő írigylé a férges síri holtat, míg habzott asztalán a sűrű méregoldat. Oly korban éltem én e földön, mikor a költő is csak hallgatott, és várta, hogy talán megszólal újra — mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, — a rettentő szavak tudósa, Ésaiás. (1944. máj. 19) Vajon hányan vagyunk? Néhány gondolat másfél évvel a népszámlálás előtt Jövőre népszámlálást tartanak Csehszlovákiában. A népszámlálás azt is tisztázza majd, hány magyar nemzetiségű lakos él az országban. Erre igazán nagy szükség van, hiszen jelenleg nem tudjuk, mennyi a csehszlovákiai magyarok száma. Bár 1961-ben is rendeztek népszámlálást, ám az akkor kapott adatok ma már aligha érvényesek. És nemcsak azért, mert azóta közel egy évtized telt el, hanem azért, mert az akkori helyzetben a hazánkban élő nemzetiségek nem érezhettek kellő biztonságot ahhoz, hogy semmitől se tartva megvallják nemzetiségüket. Sokak tudatában még élt a kitelepítés, Illetve a deportálás gyászos emléke, vagyis attól tartottak, hogy nemzetiségük miatt egyszer majd újból lakolniuk kell. Ezt ilyen egyértelműen nem bátorkodnám állítani, ha saját magam nem győződtem volna meg róla. Az utolsó népszámláláskor ugyanis mint számlálóbiztos működtem, s neui

; egy idősebb embertől hallottam olyan kijelentést, hogy szlovák nemzetiségűnek vallja magát, nehogy üldöztetésben legyen része. Olyan esettel is találkoztam, hogy a szülők magukat ugyan magyarnak vallották, de gyermekeiket nem, nehogy esetleg ártsanak nekik. Az 1961-es adatok tehát — a fenti körülményeket figyelembe véve — aligha tekinthetők reálisaknak. Pontosabban szólva, nyilván több magyar él hazánkban, mint amennyit a legutóbbi népszámlálás eredménye mutat. Pedig egyáltalán nem mindegy, hogy mit mond a statisztika. Elég, ha az SZSZK kormányának programnyilatkozatára gondolunk, melyben a nemzetiségek helyzetének rendezésével kapcsolatban többek közt ez áll: „Minden igyekezettel azon leszünk, hogy a Szlovákiában élő nemzetiségek között elmélyítsük a proletár nemzelköziség, a csehszlovák hazafiság és az egészséges nemzeti öntudat érzelmeit. Erre kötelez bennünket az itt élő nemzetiségek forradalmi ha gyománya és a közös hazánkkal szembeni eddigi pozitív állásfoglalásuk is. A nemzetiségeket ezért joggal megilleti az arányos tér a politikai, a gazdasági és a kulturális életben, hogy közösen részt vehessenek a Szlovák Szocialista Köztársaságban az államhatalom gyakorlásában, és az államigazgatásban." Az. „arányos tér" tehát félreérthetetlenül kimondja, hogy nem mindegy, mit mutat majd az elkövetkező népszámlálás eredménye. Ha az SZSZK kormánya programnyilatkozatának itt idézett soraira, a párt akcióprogramjára s általában a sok tekintetben kedvezőbbre fordult helyzetre gondolunk, akkor a nemzetiségek számának emelkedésére számíthatunk. Ugyanakkor azonban nem hallgathatjuk el, hogy a nemzetiségi kérdés rendezésében elért eddigi eredményekkel korántsem lehetünk elégedettek, ami viszont — a már említett okok miatt — fékezheti az embereket nemzetiségük megvallásában. Gátolhatják az objektív és reális eredmények létrejöttét a nemzetiségek ellen tavaly rendezett kirohanások (a sajtóban, gyűléseken stb.), melyek pl. a „reciprocitás" elvét szorgalmazták. Ennek lényege, hogy az itteni magyarságot csupán annyi jog illeti tíieg, mint a Magyarországon élő szlovákokat. A szóhoz jutott szélsőséges egyének közt még olyan is akadt, aki a kitelepítés „befejezését", illetve a magyarok „Dunán túlra" juttatását sürgette,-; Mindez összeegyeztethetetlen, a párt elveivel, ennek ellenére nem tudunk a kirohanások hangadóinak felelősségre vonásáról. Márpedig a nemzetiségek biztonságérzetének kialakításához nagyban hozzájárulhatnánk azzal, ha az őket sértő megnyilvánulásokat, viszszaéléseket nvilvánosan elbírálnánk. az egyéneket pedig felelősségre vonnánk Csak ez lehet a záloga annak, hogy a lövőben hasonló jelenségekre nem kerül sor. Ezzel elősegíthetjük, hogy kiki olyan nemzetiségűnek vallja magát, amelyhez valóban tartozik. Vagy ahogy a számlálólaphoz kiadott magyarázatban áll: „Nemzetiségen értjük ahhoz a nemzethez való tartozást, amelynek kulturális és munkaközösségével a megszámlált személy belső kapcsolatban van, s amelyikhez Jelentkezik. A felnőtt személyek és azok, akik nem tartoznak a lakástulajdonos családjához, személyesen nyilatkoznak nemzetiségi hovatartozásukról, a kiskorúak nevében pedig azok törvényes gyámjai nyilatkoznak." A magyarázatban nem feledkeztek meg a gyermekek nemzetiségének meghatározásáról sem. „A kiskorú gyermekek nemzetiségét a szülők nemzetiséne szerint jegyzik fel, s ha a szülők más-más nemzetiségűek, akkor a kiskorú nemzetiségét — a szülők megegyezése alapián — a szülök egyikének nemzetisé' ge szerint jegyzik lel." Ha figyelembe vesszük, hogy a vegyes (szlovák—magyar j házaspárok gyermekei többnyire szlovák iskolába járnak, akkor előreláthatólag a gyermekek statisztikája a szlovák nemzetiségűek létszámát fogja növelni. Föltehetően a magyarok létszámának csökkenéséhez fog vezetni az is, hogy: „Az anyunyelv különbözhet a bejelentett nemzetiségtől." Rendkívül humánusnak tekinthető azonban a számlálőlaphoz kiadóit magyarázat alábbi mondata: „A megszámlált személyeket a számlálóbiztos nem befolyásolhatja olyan értelemben, hogy más nemzetiséget írjáhak be, mint amelyhez saját maguk je lentkeznek." Szükséges lenne elérnünk, hogy ezt a követelményt a gyakorlatban senki s e szeghesse meg! Ez rendkívül szorosan összefügg a számlálóbiztosok jó kiválasztásával... Mivel az íveket maguk a megszámolt személyek töltik ki, nagyon fontos, hogy a magyar dolgozók mindenütt magyar nyelvű Iveket kapjanak. A jövő évi népszámlálás tehát a nemzetiségek, így az itt élő magyarság számára is rendkívüli jelentőségű: elárulja majd, hányan vagyunk. Hogy az eredmény a lehető legreálisabb legyen, kellő gondot kell fordítanunk erre a kérdésre. Helytelen lenne azonban, ha csupán közvetlenül a népszámlálás előtt foglalkoznánk vele. FÜLÖP IMRE ötvenéves a pozsonyi Egyetemi Könyvtár A pozsonyi Egyetemi Könyvtár újonnan tatarozott épületeit a város legjelentősebb műemlékei közé sorolhatjuk. Az épületek értékét az egymilliót meghaladó könyvállomány is emeli. Aligha kereshet itt valaki olyasmit, amit ne találna meg. A pozsonyi Egyetemi Könyvtár ebben az évben ünnepli fennálásának 50. évfordulóját. Egy félévszázad nemcsak az emberéletben, de a könyvtárak életében is hosszú idő. Az eltelt 50 év alatt a könyvtár rohamosan fejlődött, lépést tartva a tudománnyal, irodalommal, egyszóval a haladással. A könyvtári anyag alapját ^ hajdani Erzsébet templomhoz tartozó kolostor helyiségeiben felhalmozott régi kiadású könyvek képezik. Ezért a könyvtár bővelkedik a magyar irodalom sokszor történelmi értékű alkotásaiban, illetve más magyar nyelvű kiadásokban. A tulajdonképpeni régi könyvtárat 1919-ben dr. J. Emler neves cseh könyvtáros vette át, azaz ő volt az első igazgatója. A rábízott könyvtárat egészen az első köztársaság végéig igazgatta. A pozsonyi Egyetemi Könyvtárban az 50 év alatt több könyvtáros nemzedék váltotta fel egymást s mindegyikük valamit hozzátett, valamivel hozzájárult a könyvtár kincseihez. A könyvtár mai igazgatósága és alkalmazottai is a hagyományok szellemében végzik kötelességüket. Ezt az bizonyítja a legjobban, hogy a pozsonyi Egyetemi Könyvtárban egyre többen fordulnak meg, s a kölcsönzött könyvek száma is szinte napról napra növekszik. Lelkes szorgalommal és igazi szakmai hozzáértéssel végzett munkájukhoz az évforduló alkalmából sok sikert kívánunk. ALADÁR ONDREJKOVIC Virágnak virága Kelet-szlovákiai vendégszereplésen vett részt a budapesti Egyetemi Színpad művészeinek egy csoportja. Műsoruk a „Virágnak virága" címet viselte, s felölelte a régi magyar irodalom egy részét, az Ómagyar Mária-siralomtól a tizennyolcadik századi vlrágénekeklg. A művészek a kassal Batsányi-kör meghívására érkeztek Kelet-Szlovákiába. Felléptek Rozsnyón, Nagykaposon és Kassán. A tervezett királyhelmecl fellépés sajnos elmaradt, és Nagykaposon is főleg a tanulóIfjúság töltötte meg a termet. A régi magyar irodalom hangulata versekből, dallamokbői és táncokból áradt felénk. Főleg a műsor második része nyerte meg a közönség tetszését. Görcsös Mihály, a Batsányi-kör elnöke megnyitója után Ortutay Gyula mondott bevezetőt. Mondatai élvezetesek voltak, annál is inkább, hogy annak idején egyike volt az Egyetemi Színpad alapítóinak. Az előadást dr. Falvy Zoltán budapesti zenetörténész ismertette. A művészek egytől egyig nagyszerű teljesítményt nyújtottak. Jancső Adriennerői nem kell különösebben szólnunk, az ő tudása és tehetsége több ízben is bebizonyosodott már. Meglepetést keltett Csengery Adrienne negyedéves operaszakos főiskolai hallgató. Ogy véljük, szép pálya előtt áll. Hangja szinte minden árnyalatot érzékeltet. A budapesti művészek keletszlovákiai vendégszereplése tehát sikeres volt. (bt) JANCSÚ ADRIENNE VERSET MOND (Kolár Péter lelv.)