Új Szó, 1969. május (22. évfolyam, 102-126. szám)

1969-05-30 / 125. szám, péntek

UDVARIATLANSÁG A várás és a sorban állás mindennapi életünkhöz tartozik. A szabad szombatot, azt hiszem, vigaszként kaptuk. Nos, télen még valahogy elviselhető, mert az emberek összeszorulnak és melegednek, de nyáron, különösen tavasszal, — ha olyan, mint a nyár — nem nagyon kellemes a sorban állás. Mindezek elle­nére az ember mégis beáll a sorba, ha banánt vagy narancsot akar enni. Ilyenkor az ember várakozás közben sok mindent hall. Többek között egy idős asszony azt mondja a szomszédjá­nak: — Nem tudom, régebben a narancs sokkal olcsóbb volt, és sohasem álltak érte' sorba. Azt hiszem, négy-öt koronába ke­rült, pontosan nem emlékszem rá, de arra sem emlékszem, hogy anyánk déligyümölcsöt vásárolt volna nekünk. — Igen válaszolja a férfi —, valóban olcsóbb volt, de az a pár korona is mindig másra kellett. — Micsoda idők t — sóhajtott az asszony. — Méghozzá szép idők — teszi hozzá a férfi. — Persze, fiatalok voltunk, hát szép volt. — Igen a fiatalság mindent megszépít. Miközben hallgattam őket, a magam fiatalságára gondoltam... Nem volt valami rózsás, és mégis olyan szeretettel gondolok vissza azokra a városokra, ahol egykor koplaltam, mintha va­lamennyi szülővárosom volna. Közben félszemmel figyelem az elárusítónőt, aki kétkilónként méri a narancsot. Többet nem ad, hogy másnak is jusson belőle, amit nagyon helyeslek. Azt viszont nem helyeslem, hogy egy idős úriasszony, amint megérkezik, rögtön a sor élére áll, és tapogatni kezdi a zöld salátafejeket. Rászól egy asszony a sor­ból, ha salátát akar venni, menjen a szomszéd bódéhoz, ott csak salátát meg hagymát árulnak. De az úrinő elereszti a ta­nácsot a füle mellett, hallgat és továbbra is tapogatja a salátát. Rászólok erre én: — Ne tessék a salátát tapogatni, hanem tessék beállni a sor­bai — Micsoda?! — csattan fel hirtelen az idős hölgy. — Hogy meri ezt nekem mondani, éppen maga, akit én nagyon jól ismerek. Hisz olvasom az írásait. Hát ilyen maga?! — nyitotta tágra a szemét. Megdermedtem netriósak a szóáradattól, hanem a villogó, fe­nyegető tekintetétől ts. Nézem a nagy változást. Az idős hölgy kipirult arcával úgy fest, mintha egyszerre tíz évet fiatalodott volna. Hangja szenvedélyes, és oly göbös, mint valami ostor u Nem tudtam védekezni, nem tudtam szóhoz jutni, mert haragja minden szavamat és érvemet úgyis elperzselte volna. Helyet­tem asszonytársai válaszoltak. Megmondták neki, ha más vár, akkor várjon ő is a sorára. Nekem is ez volt a nézetem. Igaz ugyan, hogy az idős asszonyokhoz és férfiakhoz udvariasaknak kell lenni, de ha a sorban több idős ember áll, akkor az úrinő sem követelhet a maga számára kivételt. Akkor sem követel­het..., ha a sorban fiatalabbak állnak. Csak akkor részesülhet előnyben, ha rokkant vagy ha az egész sor úgy határoz, hogy előre engedi. VIRÁG ÉS KULCS Ahányszor a pozsonyi Steiner Gábor utcán járok, mindig egy pillantást vetek a 42. számú ház egyik kirakatára, amely tele van virággal. A virágok előtt mindig ott látni néhány kulcsot, kulcscsomót, amit a járókelők vesztettek el. A kirakaton egyet­len sor írás nincs, amely felszólítaná a járókelőket, hogy el­veszett kulcsaikat itt keressék. Nem, ez itt fölösleges, itt ezen a környéken már tudják, aki a kulcsot elveszti éppúgy tudja, mint aki megtalálja, hogy hol keresse, illetve hol adja le az el­veszett kulcsot. El tudom képzelni, hány embernek okozott nagy örömöt ez a szokás, amely a házkezelőség kirakatában virág­nyelven beszél arról, hogyan kell más gondjain udvariassággal könnyíteni. VIRÁG ÉS BÉRHÁZ Szegényke idős már, teljesen ősz a haja, és biztos túl van már a hetvenen, bár még most is igen fürge, mozdulatai élénkek, fáradhatatlanok, és áruját gazdag szóáradattal dicséri. Kitartása bámulatos, egész nap képes állni és árulni virágait a gyöngy­virágtól a pünkösdi rózsáig. Vékonyka szegény, ha elfárad, ak­kor a ház falának támaszkodik. De erre nincs nagyon ideje, állandóan résen kell lennie, talán jön egy vevő. Elénk szeme ezért állandó izgalomban ragyog, attól tart, talán jön valaki és másnál vásárol majd virágot. Fekete kendőt hord ősz fején, mert férje két évvel ezelőtt meghalt, azóta gyászolja. A férj rendes ember volt, igen szép és értékes bérházat ha­gyott neki. Az özvegy a virágot tulajdonképpen csak azért árulja, mert amint mondja, ilyen ház javítása igen sokba kerül. Szegényke a házra nagyobb gondot fordít, mint önmagára. Szép is a ház, vaskapuján ott csillog a réztáblán boldogult férje neve. Van ebben a fáradhatatlan szívósságban valami tiszteletre mél­tó. Arra gondolok, ha e város kikövezett útjai parkettázva volnának, ő felsúrolná és kifényesítené őket csak azért, hogy háza ép maradjon, ne érje bántódás. DAMASZT Higgyék el nekem, nem nagyon tudom, mit jelent a damaszt. E fogalommal egyszer a vonaton ismerkedtem meg. Két ma­gyarországi asszony elmondta egymásnak, mit vásárolt, és töb­bek között azt is, hogy damasztágynemüt vett itt. Közelebbről azonban most ismertem meg, hogy dunnám elsza­kadt és vásárolnom kellett egy fél méter damasztot a megjaví­tására. Üzletről üzletre jártam, de mindenütt azt mondták, nincs, elfogyott. Amikor már nagyon elfáradtam, hirtelen eszembe ju­tott az új, korszerű bolt, a Prior. Ott rá is akadtam, de a fél méter helyett nyolc métert kellett vennem. Maradék volt, és nem akartak belőle levágni. íme így jutottam ahhoz a fél méter damaszthoz, melyre szük­ségem volt. Persze a többi sem vesz kárba, mert az embernek azért ágyneműre mindig szüksége van. Mégis meglepett, hogy ez az áru békeidőben sok boltban nincs, és ahol van, ott is csak maradékban van, és a fent vázolt módon kell megvásárolni. NYUGALMAZOTT GYILKOSOK Most olvastam azt a hírt, hogy Rosa Luxemburg és Kari Lieb­knecht meggyilkolásának 50. évfordulóján a történészek és új­ságírók leleplezték, hogy Waldemar Pabst őrnagy, volt az, akit az akkori hatóságok megbíztak e kegyetlen gyilkosság végre­hajtásával. Düsseldorfban erre plakátok jelentek meg „A gyil­kosok köztünk vannak" címmel. Az őrnagyi nyugdíjat élvező Pabstnak ez a leleplezés nagyon kínos, — mert hiszen öreg nap­jaira élvezni akarta a „megérdemelt" nyugalmat, — az ismert módon védekezik hát, hogy ő csak parancsot teljesített, de a gyilkosságot egy Souchon nevű hadnagy hajtotta végre. A szem­füles újságírók azóta kiderítették, hogy a hadnagy Bad Godes­bergben él, és öreg napjaira ugyancsak a „tisztes munkája" után járó „megérdemelt" nyugdíját élvezi. SZABÓ BÉLA Csík Emma az igazát keresi Valahol ott kezdődött az egész, hogy leégett a háza, így aztán 1965-ben, jobb híján vett egy másikat. S a baj azóta csak szaporodik, helyzete ki­látástalannak tűnik. De miről is van tulajdonképpen szó? Hatalmas kapu, aránylag kes­keny bejárat, majd egy kiszéle­sedő udvar. Köröskörül egy­másra ragasztott házak. Négy család lakik itt. Az udvar kö­zepén kút, rend van, itt-ott vi­rágok. A tűző napsütésben csend honol. De csak látszólag. Mert pokol itt az élet. A vesze­kedések napirenden vannak, az ügy a bíróságra került, lassan már két éve. Csíkék Füleken megvették az egyik házat, meg a telek felét, vagyis a fél udvart. Igen ám, csakhogy a házuk végében, az ő telkükön van a többi lakó il­lemhelye meg szeneskamrája. Semmi baj sem volna, ha ez a térség nem lenne olyan kicsi hogy a W.C.-ket a konyhájuk hátsó falához kellett építeni, igy a konyha nedves, elszapo­rodtak a patkányok, a higié­niai előírásoknak sem felel meg. Érthető tehát, hogy Csík­né el akarta választani a saját telkét, de a lakók ebben nem mentek bele, mert akkor a W. C.-ket az udvar közepére kel­lene helyezni, ami viszont me­gint csak lehetetlen, mivel így a kút közelébe kerülnének. Te­hát megindult a „W. C.-per" Ugye, szinte hihetetlen és ne­vetséges eset, Arany fülemüle­perére emlékeztet. Elméletileg Csík Emmának mégis igaza van. Részét kifizette és azt teljes joggal használni is akarja. Ez érthető. Viszont a többiek azzal érvelnek, hogy „ez" ebben az udvarban mindig is így volt. Tárgyalás tárgyalást ér, sza­porodnak az akták, fogy a pénz, az idő meg a türelem. Szakbi­zottságok szálltak ki a hely­színre, tervrajzokat készítettek, mérlegeltek így is, úgyis. A fel­peres türelmetlenkedik, hiszen már legalább húsz tárgyalás volt, az eredmény pedig a nul­lával egyenlő. Az esetet az egész környé­ken ismerik. Azt mindenki be­látja, hogy Csíknénak elméleti­leg igaza van, de kérelme gya­korlatilag kivihetetlen. Az íté­letet még ugyan nem mondták ki, de sejtették velem, hogy nem nyeri meg a pert. Aztán több helyen is azt hallottam: „Tud­ja, ez az asszony örökösen pa­naszkodik. Kilincsel meg kilin­csel, kiabál, folyton a magáét fújja." Megkérdeztem: „Mindig ilyen volt Csík Emma?" Mintha ez a kérdés váratlanul érte vol­na a megkérdezetteket: „Nem, nem volt ilyen." Az asszony is azt állítja, hogy amióta a pere folyik, Ideges, beteges, a bíróságról az orvoshoz megy, innen pedig vissza a bíróságra. Csík Emma az igazát keresi — W.C. ügyben. Nevetséges­nek tűnő eset, mégis elgondol­koztató, mondhatnám azt is, hogy szomorú. Igaza van, és mégsem lehet igaza. Az csak természetes, hogy jussát köve­teli. Semmi mást nem akar, csak békességet. S niire vitte? Hisztérikusnak és intrikusnak bélyegzik. Hogy miképp végződik a hosszan tartó huzavona, nem tudjuk, és sajnos mi sem se­gíthetünk. Megdöbbentő azon­ban egy asszony szívóssága igazságkeresésében, és ugyan­akkor mások közönbössége ba­jával szemben. OZORAI KATALIN Érdekvédelmi szervezet A Szakszervezetek Köz­ponti Tanácsának legutóbbi plenáris ülésekor a több mint ötmillió szakszervezeti tag közül sokan leltették a kérdést: Tekintettel a bo­nyolult gazdasági helyzetre, vajon teljesíthető-e a már­ciusi országos kongresszu­son kidolgozott és elfoga­dott program, amely szerint a csehszlovák szakszerveze­teket egységes, demokrati­kus és nem utolsósorban ér­dekvédelmi szervezetként fogjuk továbbfejleszteni? Sokakat főleg az érdekel, hogy — figyelembe véve a legutóbbi gazdaság-stabilizá­ló intézkedéseket — teljesít­hető-e a program szociálpo­litikai vonatkozású része. Tény, hogy a szociálpoli­tikai programok mindig az anyagi javak bizonyos mó­dún való elosztásával függ­nek össze. Elosztani csak azt lehet, ami van, amit egy társadalom termelt, amit piacra dobhat. Tehát a szo­ciálpolitikai programok kö­zül csak azok teljesíthetők, amelyek szigorúan a gazda­sági realitások talaján mo­zognak. A plenáris ülésen K. Polá­ňek, az SZKT elnöke újra ki­jelentette: — A kormány és a szakszervezetek között ki­alakult jó viszony továbbra is tart. Ezek szerint tovább­ra is érvényes az a meg­egyezés, hogy országos át­lagban az idén betartják a nominálbérek 5 százalékos növelését. Az egyes ágaza­tok kimutatásai szerint a névleges bérnövelési tervet szinte kivétel nélkül minde­nütt túlteljesítik. Egyes szo­ciális csoportok ennek kö­szönhetően túlságosan nem érzik meg az áremeléseket. A vasúti közlekedésben — hogy csak a legmarkánsabb példákat említsük meg — az év első negyedében 24 szá­zalékkal növekedtek a bé­rek, az országúti közleke­désben dolgozóknál pedig csaknem 15 százalékkal. Azokban az ágazatokban, amelyekben ily módon ala­kulnak a bérek, teljesíthető, sőt túl is teljesíthető a 2,5 százalékos reálbér emelési program. Sokkal bonyolul­tabb a helyzet más szociális rétegeknél: a fixfizetésből élő családoknál, a nyugdíja­soknál és a kisfizetésű mun­kásoknál. A minimálbér ha­tárán élő családok százez­reit már a mérsékelt áreme­lés is érzékenyen érinti, így — a plénumon többen is hangoztatták ezt — a szak­szervezetek érdekvédelmi szerepét úgy kell értelmez­ni, ahogy azt a márciusi kongresszus küldötteinek többsége értelmezte. A szakszervezetek vezető­sége a kormány legutóbbi gazdaság-siabilizáló intézke­déseit helyeselte. Ezzel kap­csolatban sokan feltették a kérdést: Vajon nincs-e ez ellentétben az érdekvédelmi szereppel? A kongresszuson elfoga­dott szociálpolitikai prog­ram és az intézkedések tá­mogatása között csak látszó­lagos az ellentét. Ugyanis már a kongresszuson — és a legtöbb küldött számára — nyilvánvaló volt, hogy in­tézkedések, ármódosítások, gazdálkodási feltétel-változ­tatások nélkül a csehszlo­vák népgazdaság nem juthat ki a kátyúból. Mi több, a fennálló helyzet további konzerválása csak mélyítené a válságot. Tehát tenni kellett vala­mit. De nemcsak a bérpoli­tikában és az árrendezés­ben, hanem az egész gazda­sági rendszerben. A hitel­politikában, a beruházási te­vékenységben, az egész pénzügyi politikában. Első­sorban azért, mert a kiske­reskedelmi árak fokozása önmagában nem képes a krízis eltávolítására, más­részt pedig azért, mert igaz­ságtalanság lenne, ha a gaz­daság „gyógyítás" egész ter­hét drasztikus módon és közvetlenül a lakosság vál­lára helyeznék. A legutóbbi intézkedések végre már sok — nyakló nélkül, szinte ön­célúan beruházó — vállala­tot rádöbbentenek, hogy: az állam nem fejőstehén. K. PoláÉek a plenáris ülé­sen rámutatott, hogy a szak­szervezet a szükséges ár­emelések ellenére (melyek fő célja a gazdasági élet di­namikusabbá tétele) is in­tenzív érdekvédelmi tevé­kenységet folytat. A pilla­natnyi helyzetben — főleg ami az életszínvonal alaku­lását illeti — a szakszerve­zet tudományos munkatár­sai, szociológus csoportjai stb. elsősorban a szociálisan gyenge rétegeket vették „mikroszkóp" alá. Ezek ér­dekében dolgozták ki az alapvető közszükségleti cik­kek listáját, amelyeknél az árak belátható időn belül nem változhatnak. A szakszervezet tehát to­vábbra is a márciusi kong­resszus határozatait teljesí­ti. Tevékenységének lénye­gét azonban helytelenül ha­tároznánk meg, ha csak azokra a momentumokra mutatnánk rá, amikor a dol­gozók e népes szervezete — hogy úgy mondjuk — véde­lemben van, amikor valami ellen (túlzott áremelés, a nyugdíjasok életszínvonalá­nak csökkenése stb. ellen) küzd. A szakszervezeteknek pozitív programjuk is van, amely a gazdaság korszerű­sítésére, a termelés struktú­rájának kedvezőbbé, s a be­ruházások hatékonyabbá té­telére irányul. A plenáris ülésen elhangzott referátu­mok és hozzászólások tanul­mányozása után nyilvánva­lóvá válik, hogy a szakszer­vezet e téren is hatni kí­ván, s nem egy esetben ä kormányszervekre is komoly nyomást tesz. Például: küzd a beruházási benevolencia ellen. A plenáris ülésen ko­moly bírálatok hangzottak el egyes vállalatok címére, amelyek — mit sem törődve a kormányintézkedésekkel — továbbra is hosszadalmas és nehezen visszatérülő be­ruházási tevékenységbe kez­denek. Sok szó esett továb­bá a ráfizetéses üzemek le­állításáról. Ez nem egyszerű kérdés, mert a munkások tízezrei dolgoznak az ilyen kategóriájú gyárakban. A fő cél a szakszervezetek sze­rint nem a gyárak leállítá­sa, hanem a termelés gaz­daságossá tétele. Hogy a szakszervezetek tevékenysége ma ilyen jel­legű, hogy ez a tevékenység a csoportérdekek és az össztársadalmi érdek ötvö­zete, az éppen azt mutatja meg, hogy mi a különbség a burzsoá országokban mű­ködő szakszervezetek, és a korszerű értelemben vett, a szocialista országokban te­vékenykedő szakszervezetek között. TÓTH MIHÁLY NÖVEKSZIK AZ AGROSTROJ EXPORTJA Szenvedély I Németh jános f elv. j A pcostéjovi Agrostroj — me­zőgazdasági gépgyár — vezetői . tegnap Prágában sajtótájékozta­tón ismertették gyártási prog­ramjukat. A gyár a Motokov külkereskedelmi vállalaton ke­resztül jelentős gépexportot is lebonyolít: Lengyelországba és az NDK-ha burgonyaültetőgépe­ket, Magyarországra pedig kis­traktorokat szállít. A gépgyár az idén gyártmányainak 20 szá­zalékát exportálja, a jövő év­ben pedig további 20 százalék­kal növeli exportját. Az Agrostroj képviselői kö­zölték, hogy ezentúl az egyéni­leg gazdálkodók is adómente­sen vásárolhatnak mezőgazda­sági gépeket. Előreláthatólag a T-4K és a 12-1-es kistraktor iránt lesz a legnagyobb áz ér­deklődés. Ugyanis ehhez a be­vált kistraktorhoz számos hasz­nos gép kapcsolható: pótkocsi, eke, tárcsa, kaszálógép, útseprő hengerkefe stb. I«m)

Next

/
Thumbnails
Contents