Új Szó, 1969. május (22. évfolyam, 102-126. szám)

1969-05-28 / 123. szám, szerda

ÉRSEKÚJVÁRI LÁTOGATÁS Egy város hétköznapjai... 1969. Rekkenő hőségben érkeztem Érsekújvárba. Emlékszem, évtizedekkel ezelőtt ugyanilyen hőségben érkeztem erre a térre. Akkor éppen vásár volt, lovaskocsikkal és sátrakkal volt tele a tér, zsír sercegett a tepsikben, fokhagyma- és'sülthús

1 illet párolgott és reszketett a nagy hőségben, a napfénnyel átszőtt levegőben, míg lent a tér kövezetét az elhajított tökmag héja borította. Most sem lovak, sem sátrak ... és a tökmagnak sincs semmi nyoma. A napfényes téren autók sokasága sorakozik. Négy-öt emeletes, távolabb pedig tíz emeletes új házak ágaskodnak a magasba, az ég felé. A végbement változás szemmel látható, a város új, korszerű arculata egyre erőteljesebb vonalakban kezd kibontakozni és -ezzel párhuzamosan a lakosság kulturális élete is egyre igényesebbé válik. Azért érkeztem tulajdonképpen ide, hogy a város kulturális életének fejlődéséről hírt adjak. Nem a legjobbkor érkeztein. A Szakszervezeti Ház nagy kultúrtermében a váFOs polgárai éppen az áremelkedés okait tárgyalják. A kérdés mindenkit foglalkoztat, mégis amikor a kulturális életükről érdeklődöm, igen szívélyesen válaszolnak. Dr. Štefula Michal, az érseki újvári Szakszervezeti Ház igazgatója, akinek a kezében összpontosulnak a város nagy kulturális rendezvényei, azt mondja, hogy évente 70—80 előadást tartanak a színpaddal rendelkező, ötszáz nézőt befogadó nagytereikben. Kiváló hazai, és külföldi művészek, művészcsoportok, együttesek szerepelnek ezeken az előadásokon és tudásuk legjavát nyújtják az érsekújvári közönségnek. Tavaly például a prágai énekesek közül többek közt Karel Gott, Pilarová, Matuška, Vondráfíková és Neckáf szerepelt A Szlovák Nemzeti Színház, a MATESZ, a Nová Scéna, a SĽUK, az Ifjú Szívek, Pestről két együttes és a Mikroszínpad mutatkozott be új műsorával Érsekújvárott. Mindezek az előadások, noha zsúfolt házat biztosítottak, a költségeket mégsem fedték. Az a helyzet, hogy az Elektrosvit ma is évenként több mint félmillió koronával, a városi nemzeti bizottság pedig 75 000 koronával járul hozzá a Szakszervezeti Ház fenntartási költségeihez. Az imponzáns Szakszervezeti Ház 1867. áprilisában nyílt meg. Felépítése meghaladta a 13 millió koronát. Kávéházeal és cukrászdával is rendelkezik, kulturális rendezvényeivel pedig betölti a városban a népművelési otthon szerepét. Itt rendezik a tárlatokat, a képkiállításokat. Tavaly például a foto-kiállításokon kíyül a nyítral festők képeit mutatták be. Ezem kívtil Želibský képeit és Luzica Lajos, érsekújvári származású budapesti festő festményeit állították ki. Ezek a kiállítások vonzzák a város lakosságát és megszerettetik vele a képzőművészetet. Ezt a kiállításokon egyre nagyobb számban résztvevő látogatók bizonyítják. A Szakszervezeti Ház síkeres koncerteket rendez mind az iskolások, mind a felnőttek számára. Ezen kívül zene, és nyelvtanfolyamokat, továbbá szabászati tanfolyamokat is szervez. Az utóbbi Iránt oly nagy volt az érdeklődés, liogy tavaly az ismétlődő szabászat! tanfolyamokon közel 200-an vettek részt. Dr. Štefula Michal igazgató azon bosszankodik, hogy a 47 alapító üzem, amely abban állapodott'meg, hogy minden alkalmazottja után 45 koronával járul hozzá a Szakszervezeti Ház fenntartási költségeihez, ezt a megállapodást nem tartja be. A 47 üzemből körülbelül 10 teljesíti a megállapodást, ezért kell az Elektrosvitnek az említett nagy összeggel hozzájárulni a kulturális költségekhez. Helytelennek minősíti ezt a magatartást, mert a Szakszervezeti Ház óriási erőt fejt ki, hogy méltó módon hozzájáruljon a város kulturális fejlődéséhez, Illetve az üzemi dolgozók növekvő kulturális igényeinek a kielégítéséhez. Ezzel kapcsolatban megemlíti, hogy ideje volna már, ha a város hozzáfogna a szabadtéri színpad felépítéséhez. A szabadtéri színpad lehetővé tenné, hogy a város gya.krabban láthassa vendégül a nagy művészeket. Világos, hogy az 5000 látogató sokkal olcsóbban juthat hozzá az igényes műélvezet-' hez, mint most az 500 főnyi közönség. Örömmel közölhetem ... Ami a szabadtéri színpadot illeti, örömmel közölhetem az igazgató elvtárssal, hogy már az idén 200 000 koronás költséggel nekifognak az építéshez. Ezt az értesülést Dráfy József elvtárstól, a városi nemzeti bizottság alelnökétől szereztem. A város kulturális életével kapcsolatban az alelnök hangsúlyozza: elsősorban látni kell azt, hogy ez a tipikus mezőváros az utolsó két évtizedben hatalmas építkezései révén korszerű várossá alakult át. Az átalakulás folyamán megváltoztak a lakosság életszínvonalának a feltételei is. Az élet minden területén megnőttek az igények, így természetesen kulturális téren is. — Ojabb iskolák épültek és egyre épülnek, — mondja Dráfy elvtárs. — Viszonylag megoldódott, a kultúrházak kérdése. Ma Érsekújvár lakosságának három, színpaddal rendelkező terem áll rendelkezésére. E termek egyike a CSEMADOK érsekújvári szervezetének a tulajdona. Egyedülálló példa ez egész Szlovákiában. A kultúrházat a CSEMADOK-tagok áldozatkészsége hozta létre. Évekig tartó erőmegfeszítéssel, társadalmi munkában építették, és akkoriban az egész város kulturális életét szolgálta. A másilk a Szokol-ház, amely egyúttal az Elektrosvit ifjúságának testnevelési céljait szolgálja. A harmadik a Szakszervezeti Ház, amely működésével a legmagasabb kulturális igényeket is kielégíti. Érsekújvár egyébként évi 190 millió korona beruházási költséggel épül. Az utolsó években tömegesen tűnnek el az apró, kopott kis régi földszintes házacskák és helyükre hét-tíz emeletes, háztömbök épülnek. A város lakosságának egyharmada már e korszerű házakban kapott otthont. Az új lakótelepek létrejöttével — hangsúlyozza Dráfy elvtárs — változás állt be a város arculatában. Évről-évre számottevő a lakosság részvétele a város fejlesztésében, szépítésében. Míg ezerkilencszázhatvanhétben tizennégy millió korona értékű társadalmi munkát végzett a város lakossága a parkok, utcák, terek rendezésénél, addig tavaly a társadalmi munkának az értéke 20 millióra növekedett. Ez az óriási méretű és gyors lendületű fejlődés sok hiányt is rejteget magában. Így többek között az új lakótelepek építésénél a központi beruházási tervben nem gondoskodtak megfelelő mértékben az iskoláik, óvodák, napközi otthonok építéséről is. — Jelenleg — mondja az alelnök — az érsekújvári iskolákon, beleértve a magyar tannyelvű iskolát is negyvenhét százalékos a két váltásos tanítás, amely magasan túlhaladja az országos átlagot. A középiskolák hálózata is igen szűknek bizonyult... Igaz, a múlt évben megalakult a városban a szolgáltatások gazdasági Iskolája szlovák—magyar tagozattal, de ez az új iskola a meglévő épületet és berendezést vette Igénybe, úgyhogy a város kénytelen volt egy négytantermes, deszkából épült szükség-Iskolát felállítani, hogy Ideiglenesen áthidalja a nagyméretű, katasztrofális helyszűkét az iskolákban. Ezért érthető, hogy a város ragaszkodik az új tizenhattantermes elektrotechnikai középiskolához, amelynek építése a közeljövőben már esedékes. Az óvoda E nagy létesítményeik építéséről értesülve igen örültem, annak a hírnek is, hogy az idén októberben Érsekújvárott megnyílik egy magyar óvoda. Ideje éppen, mert ez a város oly irammal nő, fejlődik, hogy megfeledkezik a kicsinyek óvodájáról. A hírt a CSEMADOKb"an közölték velem. Együtt vagyok a CSEMADOK városi szervzetének vezetőségével. Ez a vezetőség munkálkodóit a kultúrház létrejöttén, és tett erőfeszítéseket a Czuczor Gergely-szobor felállítására, amelynek költségét a Városi Nemzeti / Bizottság vállalta. A szobor Melis György érsekújvári szobrász műve. Szép, értékes munka. Érdekessége, hogy a művész a mellszobrot egy felszámolt régi temető 1849-es sírkövéből faragta. A szobor a CSEMADOK-Kultúrház előtti füves kis teret díszíti. Még nem készült el teljesen, az állvány márványburkolata még hiányzik. A CSEMADOK 20. évfordulójával kapcsolatban Sidó Zoltán, a helyi szervezet elnöke megemlíti, hogy az ő szervezetük a legrégibb az országban. Ugyancsak itt alakult meg 1949-ben az első színjátszó-csoport, amely azóta is működik, sőt vannak olyan tagjai is, akik az első előadáson is szerepeltek. A szervezetnek két tánccsoportja van, egy modern és egy népi, két ifjúsági klubbal és egy honismereti körre) rendelkezik. A honismereti kör főleg előadássorozatokat tart Érsekújvár történetéről. Egy-egy ilyen előadáson 120—150 hallgató vesz részt, annyira vonzzák a lakosságot ezek az érdekes, színvonalas dokumentumokra épülő előadások. Az érsekújvári CSEMADOK ez idén két esztrádműsort adott elő. E műsorral a környező falvakat is sikerrel látogatta. Most pedig a CSEMADOK fennállásának 20. évfordulója tiszteletére a színi együttes tagjai egy érdekes és igen ötletes műsor előadására készülnek. Betanulják az eddig előadott színmüvek egy-egy érdekes jelenetét. Természetesen mindezt színes öszszekötő-szöveggel adják elő. Készülnek továbbá a János vitéz és még egy zenésjáték bemutatására. A népi együttes a zselízi országos ünnepre készül, míg a modern táncegyüttes több városi verseilyen vesz részt. Most szervezik meg az irodalmi kört az irodalmi színpaddal. Több panasz közt a CSEMADOK-ban azt is felhozták, hogy a járási múzeum még mindig be van zárva, még mindig nincs megfelelő, szakképzettséggel rendelkező vezetője, aki hozzáértéssel vezetni és fejleszteni tudná a múzeumot. A járási múzeum megnyitása kulturális szempontból komoly kérdés, mégis összezsugorodik a járási lap körül zajló izgalmak mellett. Az a helyzet, amilyen lelkesen nekiláttak a CSEMADOK-tagok az előfizetők szerzéséne*, a januárban megjelent Érsekújvári Újság számára, olyan elkeseredés dúl most köztük a lap alacsony színvonalú szerkesztése miatt. Az előfizetők száma, amely eleinte növekvő tendenciát mutatott, most egyre csökken, mert sokan lemondják a lapot. Sokaknak nem tetszik a szerkesztési mód, mások meg a lap tartalmával elégedetlenek. Az is elégedetlenséget vált ki, hogy a magyar lap megjelenésének és megírásának — illetve fordításának — gondja nagy részben az egyedüli magyar szerkesztőre, Nagy Andrásra hárul, ugyanakkor a szlovák lapot három szerkesztő írja és szerkeszti. A CSEMADOK helyi szervezete ebbe a mostoha helyzetbe nem tudott belenyugodni, kérvényt nyújtott be, amelyben többek között egy magyar szerkesztőbizottság felállítását kéri, azonkívül még egy magyar szerkesztőt... A kérés indokolt. A CSEMADOK tagjai is csak azt akarják, hogy a lap a város és a járás szocialista kultúráját tükrözze. SZABÓ BÉLA Cannes-1969 A világ különböző országaiban a múlt évben lejátszódó válságos és pattanásig feszült helyzet, a konfliktusok, a nyári diákzavargások, melyek gyakran nyílt utcai harcokba torkollottak, a sztrájkok, melyek például Franciaországban csaknem egy hónapra megbénították az országot, megrengették az uralkodó intézményeket és az államfordulat veszélyét rejtették magukban, vagyis a tavalyi forró nyár megrengette a filmfesztiválokat is. Az a tény, hogy az idei cannes-i filmfesztiválon a felületes megfigyelő vagy helyesebben mondva a rendezvény külső jelenségeinek szemlélője jóformán semmilyen változást nem észlelt, azaz, hogy itt minden a régi mederben folyt s a fesztivál kibernetikus kolosszusa ismét az előre programozott feladatok szerint jött mozgásba, ez a tény nagyon is tanulságos. Többek közt azt is elárulja, hogy a radikális, szinte forradalmasító változásokról sokkal könnyebb és hatásosabb beszélni, mint azokat a valóságba átültetni, hogy az eszmék megfogalmazásának és a tettek megvalósításának ideje közt hosszú, nagyon hosszú az út, telve csalódásokkal és dezillúzióval. A MÚLT TANULSÁGA Azt hiszem nem túloznék, ha azt mondanám, hogy az idén bizonyos céltudatos irányzattal olyan filmeket soroltak be a versenybe, amelyek a művészet kifejező eszközével elemzik korunkat, ám főleg azt a kort, amely kegyetlen és nem egyszer tragikus tévedéseivel már mögöttünk van. Ez a sajátosság aránylag sok verseny- és díjnyertes filmek közös vonása. Például Lindsay Anderson IF című filmje, a nagydíj nyertese lényegében kihívás az önmagukat túlélt és az embert eltorzító előítéletek ellen, amelyektől a polgári társadalom nem mer megválni. A másik díjnyertes film, a francia Costa Gavras „Z" című filmje, amely kíméletlenül lerántja a leplet az alapvető emberi jogokat elnyomó, az uralkodó osztály előjogait védelmező s rendszerint a nagyhatalmak szárnya alatt meghúzódó önkényesen kormányzó rendszerekről, a rendőruralmakról s az ezekben lejátszódó bírósági-jogi viszásságokról. Vagy vegyük például a csehszlovák filmeket, „Á plébános végzete" és „Jó földieim" — mindkettő fölöttébb értékes, egyértelmű hozzáállást tanúsító mű, amelyek a múlt torzításainak elemzésével nemes és humanista célkitűzések szolgálatába szegődtek. Hasonlóképpen jellemezhetnénk a magyar versenyfilmet, Jancsó Miklós „Fényes szelek" című alkotását is. Ugyancsak szociális köntextiis csendült ki Louis Malle „Kalkuta", nemes humanista értékeket hordozó filmjéből, továbbá Glauber Roche brazíliai rendező „Antonio das Mortes" című filmjéből, amely magas színvonalú esztétikai értékével új, eddig még nem is sejtett kifejező eszközökkel gazdagította a film nyelvét. ÉRTÉKEK A HOMLOKTÉRBEN Még tovább ls sorolhatnánk a valóban kimagasló filmalkotásokat, például a Szék című izraeli filmet Gilbert Tofan rendezésében, az érdekes gondolatot felvető művészt lelkesedéssel és nagy gonddal forgatott japán filmet Tánc a kimerült férfiért Maszakl Kobayashi rendezésében, Reisz életrajzfilmét Isadora Duncanról, Vanessa Retgrave nagy színészi alakításával, a jugoszláv A. Petrovics gyönyörű filmjét a „Nemsokára itt a világ vége"-t, aztán Pierre Etaix „Nagy szerelem" mosolygó vérbő komédiáját és az erősen bölcselkedő aláfestéssel készült kimagasló francia filmalkotást „Egy éjszaka Maud mellett" Eric Rohmel rendezésében. A felsorolt filmek kétségkívül a haladó szellemű világkinematográfia élvonalával haladnak, s a jövőben is jó lenne, ha éppen ezek szólalhatnának meg az olyan ismert és nagy fesztiválon, mint a cannes-i. Egyébként ez a kivételes választék bizonyítékként is szolgál, hogy a múltbeli tapasztalatok éles elbírálása után ebben az évben mégiscsak a verseny homlokterébe kerültek a művészi és az eszmei szempontból egyaránt harcos, úttörő filmek. Ez az irányzat még markánsabban domborodott ki, a versenyen kívül vetített filmekben. Ezek közé tartozik például Tarkovszkij nagyfilmje Andrej Rubljevről, amelyet minden elfogultság nélkül mérhetünk össze a háború utáni szovjet avantgarde legnagyobb alkotásaival, Eizenstejn, Pudovkin, Vertov és mások filmjeivel. Ugyancsak versenyen kívül, de máskülönben a fesztivál minden tartozékával együtt tehát utána sajtókonferenciával is mutatták be Cannes-ban Juraj Jakubisko szlovák rendező „Szökevények és vándorok" elmű filmjét, amely mind formális, mind gondolati újszerűsége, mindpedig alkotójának vitathatatlan filmtehetsége révén rászolgált a lehető leghízelgőbb értékelésre. Ezt a filmet vetítették elsőízben a cannes-t filmfesztivál történetében hivatalosan is szlovák filmként és tagadhatatlan, hogy a filmművészet e nagy nemzetközi fórumán méltóképpen képviselte a fiatal szlovák kinematográfiát. A FESZIVAL MINT ESZKÖZ Természetes, hogy a fesztiválon nemcsak érdekes és magas művészi színvonalú alkotásokat mutattak be. Voltak olyan filmek is, amelyeket vetítés közben otthagyott a közönség. Tény azonban az, hogy a kimondottan kommersz-jellegű s bár a fesztivál keretében, de ennek hivatalos műsorán kívUl bemutatott filmeknek is megvolt a maguk fóruma. Ezenkívül még két jelentős akciója volt az idei cannes-i filmfesztiválnak: A „nemzetközi filmkritika hete" (az avantgarde Jellegű fiatal rendezők műveinek bemutatásával), és a „tizennégy rendezői nap", melynek folyamán megismerkedhettünk azzal, milyen irányban halad a filmrendezés a világ különböző országaiban és igen sok egymástól teljesen eltérő filmet lehetett látni. Ezek figyelembevételével túlzás nélkül mondhatjuk, hogy az idei cannes-i filmfesztivál igen sokat tett a filmművészet népszerűsítése érdekében. Természetes, hogy a filmforgalmazók üzleti céljaikra a lehető legnagyobb mértékben felhasználták ezt a fesztivált. Ma azonban az már elfogadott tény, hogy filmkereskedelem nélkül nem lenne filmművészet sem. Sokan elgondolkodnak afölött, vajon van-e egyáltalán valami jelentősége a filmfesztiváloknak. Amikor ezt a kérdést egy sajtóértekezleten feltették Bo Witemberg svéd rendezőnek, ez a fiatal forradalmár körülbelül olyan értelemben válaszolt, hogy számára a fesztivál annyira szükséges, mint például a telefon. Ö ezt ugyanis eszköznek tekinti és nem célnak. Szerinte tehát a filmek összpontosításának, vetítésének és megítélésének eszközéül szolgál a fesztivál. Mindeddig ugyanis még senki sem talált ki ennél jobbat s amíg ez nem történik meg, a filmfesztiváloknak valószínűleg meglesz a becsülete, a vonzóereje és a népszerűsége. MILAN POLÁK