Új Szó, 1969. május (22. évfolyam, 102-126. szám)

1969-05-04 / 18.szám, Vasárnapi Új Szó

NYUGAT-NÉMETORSZÁGBAN A DOLGOZÓK TÖBBSÉGE IDÉN ÜNNEPLI ELSŐ ÍZBEN NYUGALMASAN MÁJUS ELSEJÉT. A SZÖVETSÉGI KORMÁNY LEKÜZDÖTTE A STAGNÁCIÓT ÉS TELJES GŐZZEL, TALÁN EGY KISSÉ „TÚLNYOMÁSSAL" IS, INDUL A KONJUNKTÚRA ÚJABB IDŐSZAKÁBA. AZ NSZK NEMZETI JÖVEDELME AZ ELMÚLT ESZTENDŐBEN TÚLLÉPTE AZ 500 MILLIÁRD MÁRKÁT, A GAZDASAGÜGYI MINISZTÉRIUM SZÁMÍTÁSAI SZERINT VALÓRA VÁLIK EGY RÉGI ÁLOM, AZ ÁTLAGBÉREK ELÉRIK A HAVI 1000 MÁRKÁT. ÚJRA LEGÁLISÁN FELVONULHAT A KOMMUNISTA PARI Fegyelmezett munkásak Ogy tűnik tehát, hogy az államháztartás szénája a legnagyobb rendben van. Igaz ugyan, hogy nyugat-európai viszonylatban a nyugatnémet munkások viselkedése a „legpéldásabb", ritkán lépnek sztrájkba, valóban alapos munkát végeznek. Nem lázadna'k, ha az Ígért bért megkapják, s ha a helyzet megkövetelt nem bérkövelőznek. Bár nem volt szándékomban a nyugatnémet népgazdaság negatív jelenségeit boncolgatni, szinte rákényszerftenek az asztalomon fekvő legújabb kimutatások, elemzések. Többek között arra derítenek fényt, hogy minden negyedik állampolgár pénzzavarba kerül, ha néhány nappal később kapja meg a fizetését. Ám nehogy a részrehajlás vádja érjen, hozzáteszem, hogy a lakosság 69 százaléka „előre nem látott kiadások esetén" rendelkezik bizonyos tartalékkal, ez viszont annyit jelent, hogy a fennmaradó 31 százaléknak semmilyen tartalékalapja nincsen. Mindezt persze nem tükrözi az a kép, amely első pillanatban elénk tárul, én azonban itt tartózkodásom évei alatt megtanultam már kételkedni, ellenfé'ben azokkal, akik az első látásra mindent megértenek". Tagadhatatlan teny hogy a lakosság többségének látszólag nincsen oka a nyugtalankodásra. Ám mindezen túl felbukannak bizonvos követelések, amelyek az idei május elsejének is jelleget, illetve politikai arculatot adnak. Az első számú követelés Az első számú és legfőbb követelés a közös döntés Jogának az elismerése. Természetesen nem az üzemi étkezdékkel öszszefüggő problémák megoldására, esetleg az üzemi szabadság időpontjának a megállapítására kell itt gondolnunk, hanem mindenekelőtt alapvető politikai, társadalmi és szociális kérdésekre. A közös döntés jogának az elismerésével biztosítani kellene a dolgozók befolyását az üzemek vezetését és az ellenőrzést illetően. Megkockáztatom a kijelentést, hogy bár nagyon burkoltan, a szocializmus fogalmától illő távolságra, de mégis fellelhetők ebben a folyamatban a szocializálódás elemei. A közös döntés jogának az elismerését elsősorban a szociáldemokrata párt és a szakszervezetek támogatják. Helyesli természetesen a kommunista párt is, bár ezek az óvatos követelések nem felelnek meg a társadalom demokratikus újjászületésével kapcsolatos elképzeléseinek, amelyeket a közelmúltban Essenben megtartott első kongresszsusán kitűzött. Tudni kell viszont, hogy a közös döntés jogával kapcsolatos követelés nem csupán annak a megnyilvánulása, hogy a nyugatnémet dolgozók nem kívánják többé a bonyolult gazdasági mechanizmusban az „engedelmes alkatrész" szerepét betölteni, hanem elsősorban Látni akarják, hová, merre, mivé fejlődik ez a mechanizmus. Mindez pedig egy további kérdést vet fel, amelyről a szociáldemokraták még nem is olyan régen azt állították, sőt időnként ma is hangsúlyozzák, hogy nem jelent többé problémát. S ez nem más, mint a politikai hatalom kérdése. A nyugatnémet munkásosztály tehát ismét tudatosítja, hogy a politikai hatalom birtoklásának kérdése nem öncélú probléma, hanem a társadalmi fejlődés irányításának feltétlenül szükséges eszköze. Egység nélkül nehéz A közös döntés jogának az elismerése ugyanis azt jelentené, hogy a dolgozók bizonyos hatalmi pozíciókat érné-, nek el a tőke, szinte elképzelhetetlen koncentrációja., ellen, amely Nyugat-Németországban jelenleg folyamatban van. Persze mindeddig csupán arról van szó, hogy mit jelentene a közös döntés joga. A pillanatnyi hatalmi konstellációból arra lehet következtetni, hogy a közös döntés jogára még jó ideig várni kell, attól függetlenül, hogy az idei parlamenti választások alkalmával valószínűleg sor kerül a már hagyományos engedményekre. S ha má itt tartunk, kíséreljük meg előrejelezni, vajon milyen engedményekről lehet majd szó. Nvilván arról, hogy bevezetik az egységes betegbiztosítást, ami annyit jelent, hogy megszűnik a különbség a munkások, alkalmazottak és a hivatalnokok között. Szó se róla, ez is bizonyos haladás. Ezzel szemben a közös döntés jogáért indított harc a jövőben mintegy összekötő kapoccsá válhat a kommunisták és a szociáldemokraták között. Persze csak válhat, mert hiszen az eddigiek azt bizonyítják, hogy egyértelműen visszautasítják az együttműködést, viszont a szociáldemokratáknak is be kell látniok egyszer, hogy nem térhetnek ki örökké a munkásosztály egységére törekvő kezdeményezések elől. Bízzunk benne, hogy az idei május elsejei ünnepségek elősegítik az egység megteremtését. Annál is inkább, mert 12 esztendő elteltével idén vesz ismét részt a május elsejei felvonulásban a már legálisan működő kommunista párt. t/% óizonyosan több gond és nagyobb aggodalom tölti el az osztrák munkásságot az idei május 1-én, mint egy évvel ezelőtt, tekintet nélkül arra, hogy részt vesz-e a felvonuláson, vagy sem. Nem felejtsük el, hogy a Szociáldemokrata Párt vezetősége az utóbbi két évtizedben a munkásságot, de különösen az ifjúságot megfosztotta eszméitől. Az eredmény: politikai közömbösség a fiatalok és az öregek részéről egyaránt. Államosítani a szakszervezetet? A kérdés, vajon meddig tart a jelenlegi k njunktúra. Mivel jórészt a kivitelre épült, a világpiaci erők eltolódása, néhány állam behozatali korlátozása könnyen megingathatja. A Gazdaságkutató Intézet megállapította, hogy a múlt év őszén megindult fellendülést fékezte egyrészt az árak és díjak emelése, másrészt a kereseti adó 10 százalékos növelése. A jövedelmek befagyasztása következtében stagnál a fogyasztás, holott ez a konjunktúra egyik pillére. A reakciós körök az Olah-pert arra használták fel, hogy támadást indítsanak a szakszervezetek ellen. Klecatsky igazságügyminiszter — megtévesztő és valótlan ürügyekkel érvelve — azt javasolta, hogy a szakszervezeteket helyezzék állami ellenőrzés alá, sőt egy „jogtudós" és egy egyetemi tanár a televízióban kormánybiztos kinevezését követelte. Ez nem újdonság, mert már hoztak ilyen intézkedést Ausztriában, nevezetesen az ausztrofasizmus időszakában [1934—1938). Az igazságügyminiszter a szakszervezetek „jogi szabályozásáról" beszélt, ez azonban gyakorlatilag azt jelenti, hogy a szabad szakszervezeteket állami szervvé akarják változtatni. Egyébként Klecatsky már 1963-ban kétségbe vonta a kollektív szerződések alkotmányos és iegáljs voltát és néhány „tudós" pedig az üze>ni tanácsokról szóló törvényt tartotta alkotmányellenesnek. A reakciónak ezek a képviselői a szakszervezetekből olyan megtűrt, de államilag irányított szervezeteket akarnak kialakítani, amelyeket a politikai szük- JN™ ségleteknek megfelelően lehetne korlátozni. ™ Folytatódik a nyugatnémet tőke behatolása Teljes erővel folyik a támadás az államosított üzemek ellen is. Ezeket mesterségesen teszik tönkre. Ez különösen vonatkozik az elektroiparra. Most az EL1N-UNION és a Wiener Schwachstromwerke .(WSW j cégeket akarják „szanálni" — a nyugatnémet Siemens-korszern segítségével. A szanálás fejében az osztrák kormány felajánlotta a részvények 49 százalékát, a konszern azonban a részvények 51 százalékát követeli. Ez lenne ez Ideig a legkíméletlenebb behatolás az államosított osztrák iparba. — Sem 49, sem 51 százalék — jelentette ki F r a n z Muhri elvtárs — és a leghatározottabban tiltakozunk ez ellen a politika ellen, amely az osztrák gazdasági élet kisajátításához vezet, s veszélyezteti Ausztria semlegességét és függetlenségét." Problémák a munkáspártokban A kommunista párt helyzete az idei május 1-én nagyon nehéz. A párt aktivitását meggyengítették a pártkongresszuson felszínre került ellentétek. A kommunisták ellenfelel a sajtóban es a tömegtájékoztatási eszközökben a csehszlovák eseményekkel érvelnek, természetesen mindent elferdítve és demagóg módon magyarázva. Lehet, hogy a párt befolyása átmenetileg gyengült, de politikája ennek ellenére helyes Az OKP Központi Bizottságának május 1-i kiáltványa hangsúlyozza: „A szocializmusért vívott harcban mi, kommunisták szövetkezünk mindazokkal, akik világosan látják, hogy a tőkés társadalűm nem oldhatja meg korunk egyre súlyosabb gazdasági, politikai és erkölcsi problémáit és nem biztosíthatja a világbékét. Május 1-én a békéért, a demokráciáért, a szocializmusért tüntetünk" Franciaország iparvállalataiban és építkezésein minden négy munkás közül egy külföldi. Kétmillióra becsülik a Franciaországba bevándorolt dolgozók számát. A családtagokkal együtt ez a szám 3 millió 400 ezer főre emelkedik. Egyes foglalkozási ágakban túlsúlyban vannak a külföldi munkások. így az építkezéseken és a gépkocsigyárak bizonyos futószalagjainál a dolgozók 60—80, sőt nemegyszer 100 százalékban külföldiek. HONNAN JÖNNEK? 695 000 a spanyol, 650 00 az olasz (jobbára régebbi bevándoroltak), 600 000 az algériai, 330 000 a portufái (ezek száma emelkedik a leggyorsabban: a múlt év folyamán bevándoroltak egyharmada Portugáliából jött). Vannak marokkóiak, a tengerentúli tartományokból jöttek (Martinique stb...j, afrikaiak, jugoszlávak, görögök, törökök és lényegesen kisebb számban a közép-európai országokból jöttek. HOL DOLGOZNAK? 40 százalékuk, vagyis 500 000 dolgozik az építőiparban és közmunkában, 20 százalék vagyis 375 000 a kohó- és a vasiparban, 11 százalék háztartási alkalmazott (főként a fiatal spanyol és portugál lányok) 10 százalék mezőgazdaságban, 5 százalék a bányákban dolgozik stb . . . MIT DOLGOZNAK? A külföldi munkások 57 százaléka segédmunkás, 31 százalékuk betanított munkás {főként a futószalagok mellet) és csupán 9,5 százalékuk szakképzett munkás. E száraz számadatok mögött drámai sorsok rejlenek. A bevándorolt családok 40 százaléka nagyon rossz lakásviszonyok között él. A nagyvárosok peremén 200 barakktáborban 11000 gyermek tengődik igen kezdetleges viszonyok között. Soraikat különféle betegségek tizedelik. Néhány év alatt a párizsi kórházakban megkétszereződött a beteg spanyol, portugál, és algériai gyermekek száma. KIHASZNÁLJÁK ŐKET? A külföldi munkások 80 százaléka „titokban" szivárog be Franciaországba. A munkáltatók visszaélnek az idegenek helyzetével és sokkal rosszabbul fizetik őket, mint a francia munkásokat. Ehhez járul még a nyelvi nehézség, úgy hogy a vendégmunkások a legalsóbb szociális rétegbe szorulnak. Akadnak ugyan közöttük olyanok is, akik viszik „valamire", és sikerül félig-meddig jó életkörülmények közé jutniuk. A „vendégmunkások" nagy tömege azonban igen nyomorúságos helyzetben él. Erről tanúskodnak a fenti számadatok is. Z. TÜNTETÉS A BÉKÉÉRT Mokrlsz görög festőművész metszete.