Új Szó, 1969. május (22. évfolyam, 102-126. szám)

1969-05-20 / 116. szám, kedd

Peter Jilemnickýre emlékezünk A dolgozó szószólója volt A kor, amelyben élt és alkotott, mozgalmas volt. Háborúk rázkódtatták meg a világot, tüntetések, felkelések és véres leszámolások követték egymást, szinte kizárták a békés alkotómunka lehetőségét. A XX. század első évtizedei nemcsak aktív részvételt kívántak az íróktól, hanem olykor fegyverrel a kezükben is harcolniuk kellett a haladó eszmékért. Peter Jilemnický, a szlovák szocialista irodalom egyik úttörője és egyben kimagasló alakja helyt állt a gáton: Irt, küzdött és szenvedett is élete legfőbb céljáért, a dolgozó tömegek emberibb életkörülményeinek kivívásáért. 1901. március 18-án született a csehországi Letohradyban. Az első világháború befejezése után Szlovákiába került, és az egyik legelmaradottabb vidéken, a Kysucán kezd tanítani. Kisebbnagyobb megszakításokkal huzamos Ideig él ezen a tájon, megismerkedik a környék jellegzetességeivel, a dolgozók szociális helyzetével, s az itt szerzett gazdag tapasztalatok szolgálnak irodalmi alkotásai alapanyagául. Irodalmi körökben először a Kilencvenkilenc fehér ló című novellájának megjelenése után figyeltek fel Jilemnickýre. Ez a műve az útkeresés egyik sikeres dokumentuma. Igazi hangját és mondanivalóját a Győzelmes bukás című regényében találja meg, amely — szavai szerint — „a kysucai szegénységről és a táj szépségéről" szól. 1926-ban két évre az Interhelpo tagjaival a Szovjetunióba megy és az itt szerzett élményeit riportokban és egy regényben dolgozza fel. A 30-as évek súlyos gazdasági válsága újra itthon találja őt. Az írás mellett ő maga is tevékenyen részt vesz a kommunista párt által vezetett munkásmegmozdulásokban. Korának társadalmi és emberi poblémái tükröződnek irodalmi alkotásaiban is, amelyek közül különösen a Töretlen föld című regénye váltott ki nagy visszhangot. Jilemnický érezte, hogy az irodalom, habár a dolgozó tömegekhez szól, nem lehet azonos a propagandával, és hosszú vívódás után sikeresen kerülte ki a leegyszerűsítést és a sematizmus útvesztőit. Az iránytű bennünk van című regényében igényes formában szól az emberi haladás és boldogság problémáiról; „A haladás mindig a tartalmasabb élet felé vezet, ez az egyetlen elképzelhető boldogság, amely állandó harcot Jelent a mind tökéletesebb életformáért. Ez a boldogság egyre nagyobb lehet, de nem véges, mert sohasem teljes" — mondatja a mű egyik részében saját hitvallását. A második világhábo rúban fasiszta büntetőtáborokban sínylődik. Kiszabadulása után írja meg a Krónika című alkotását, amelyben a Szlovák Nemzeti Felkelés névtelen hőseinek állít emléket. Négy évvel a felszabadulás után, 1949. május 19-én szívroham vet véget életének. A kor és a polgári társadalom sok akadály és szenvedés elé állította, de ezek sem tántorították el a munkásosztály oldaláról, amelynek bátorhangú szószólója volt. SZ. I. Roberto Benzi a Bratislavai Zenei ünnepségeken Roberto Benzi a bratislavai hangversenylátogatók kedvencei közé tartozik. Benzi csodagyermeksége már régen a múlté a hallgatóság „kíváncsi időszaka" is lezárult, a közönség megszerette a felnőtt Benzit, és most már a kitűnő művésznek kijáró zenei érdeklődéssel fogadj a minden újabb hangversenyét. Vendégünk Haydn 85. számú B-dúr szimfóniájával nyitotta meg műsorát. „A királynö"szimfónia (bár a krónika szerint Mária Antoinette kedvenc szimfóniája volt, innen ered a mű büszke elme is) nem tartozik a kiemelkedő haydni alkotások közé, de szépen „kifényesített", kellemes előadásban hallottuk. Majd Richard Strauss op. 11es jelzésű ifjúkori I. kürtversenye került előadásra. A tizenkilenc esztendős zeneköltő a kürtszólamot valóban a hangszer „szája íze" szerint komponálta, és Zdenek Tylsar ebben az értelemben, nagyon szép tónussal adta elő, Benzi pedig Igen jó keretet teremtett a produkcióhoz. A műsor magvát César Franck d-moll szimfóniája alkotta. Fiatal vendégünk ebben a műben kiélte magát. A Franck-szimfónia elég nagy erőpróba a karmester számára. A kompozíció széles érzelmi íve a gyöngéd, bensőséges érzésektől erős fájdalomkitöréseken át egész az eksztázisig terjed. Ez a gazdag érzelmi skála könnyen csábít érzelgős, sőt dagályos előadásra, az ilyesmitől túlságosan óvakodó karmester viszont a nagyméretű tételekben éppoly könnyen eshet az egyhangúság hibájába. Benzi karmesteri fantáziáját megihlette a szimfóniában megnyilvánuló szenvedélyes lelki dráma és teljes egészében, őszintén vállalta a mű romantikus pátoszát. Ez a belső meggyőződés képezte Franck tolmácsolásának erős gerincét, ez nyújtotta az előadás szuggesztív pillanatait. Benzi művészi szándékainak megvalósítását minden oldalról támogatja a tény, hogy gyerekkora óta ismeri a zenekar titkait, és ez a képesség megalapozott tudássá fejlődve együtt növekedett vele. Kitűnő vezénylési technikája a partitúra tökéletes ismeretével párosul, emlékezetből vezényel, feloldódva a zenei anyagban. Közkedvelt vendégünket a hallgatóság szívélyes Ünneplésben részesítette. HAVAS MARTA Kulturális hírek • JOLIUS 4. ÉS 14. KÖZÖTT Budapesten tartják meg a Nemzetközi Színművészeti Intézet XIII. kongresszusát. A kongresszus vitaanyagából kiemeljük a következő kérdéseket: A népszínházak és a művelődési otthonok szerepe a kisvárosok életében; Az „új hullám" szerepe a fiatal színművészek fejlődésében; Nemzeti színjátszó sajátosságok kialakulása a „harmadik világ" országaiban; A színjátszás helye a társadalmi mozgalmakban. 54 országból 250 delegátus érkezik a kongresszusra. Köztük: Ernst Haussermann Bécsből, Walter Felsenstein Berlinből, Stefan Arién és Peter Brook Angliából, Jean Louis Barrault Franciaországból, Glorgio Strehler Olaszországból és Ellen Stewart New Yonkbói. Iffllllll A rakétaelhárítás Az atomfegyver-hordozó, nagy hatótávolságú ballisztikus rakéták megjelenése a régebbi hadászati elképzeléseket számottevően módosította. Ahogyan megnőtt e rakéták szerepe, úgy vált döntő fontosságúvá megakadályozni az ellenség ilyen eszközeinek a célba érését. S rendkívül szerteágazó probléma—a rakétaelhárítás — megoldása először a Szovjetuniónak sikerült. Az atomtöltetű ballisztikus rakéták elhárításának legmegfelelőbb eszköze egy másik, ugyancsak atomrobbanófejes irányított rakéta, az úgynevezett ellenrakéta lehet. Ezt olyan pályán kell vezetni, hogy találkozzék a támadó rakétával, s ha nem is ér el követlenül találatot, pusztítsa el, vagy tegye ártalmatlanná. Atomfegyver-hordozó eszköz leküzdéséről van szó, tehát a rakétaelhárítás nem elégedhet meg részletsikerrel: a lehetőségekhez képest tökéletes eredményre kell törekedni. Az első lépés: a felderítés A rakétaelhárítás magában foglalja a támadórakéta — jobban mondva: a rakéta-robbanófej — felderítését, pályaelemeinek meghatározását, majd a leküzdésére szolgáló eszköz — az ellenrakéta — harcbavetését, végül a támadórakéta leküzdését. Mivel a ballisztikus pályán a cél felé közeledő rakéta-robbanófej általában már nem Irányítható, ezért a felderítés után a pályaelemekből igen nagy valószínűséggel meg lehet állapítani, hogy a rakétát milyen cél elpusztítására indították el, s hozzávetőlegesen kiszámítható az indítási támaszirányításához szükséges adatokat kidolgozza. Egyszázalékos hiba ... A korai felderítés eredményei egymagukban pontatlanok és nem elégségesek a támadórakéta leküzdéséhez szükséges adatok pontos meghatározására. Ha például a távolsági felderítés 3000 kilométerről 1 százalékos hibájú, és csakis ezt az adatot használnák fel, akkor a támadőrakéta és az ellenrakéta találkozási pontját is csak ez-, zel a hibával — tehát 30 kilométernyi eltéréssel — lehetne meghatározni. Vannak azonban ma már a nagy hatótávolságú rakéták felialôlfoľésf póni céJohiekij/n céíkjretó loKator számítógépek A rakétaelhárítás elvi vázlata ellenrakéta követő lokátor* pont helye is. A cél ismerete alapján meg tudják tenni a szükséges riasztó intézkedéseket, s ki lehet választani azt az ellenrakéta-bázist, ahonnan az elhárítás a legkedvezőbb módon végezhető. Az indítási támaszpont ismerete fontos, mert az elhárítási stratégia kétirányú: egyrészt a támadórakéta elfogását, elpusztítását tűzi ki célul, de ezenkívül ellencsapást is kell mérni a támadó fél rakétatámaszpontjára. Mint látni fogjuk, az amerikai tervekben éppen ezért különös gondot fordítanak a Minuteman (az amerikai atomfegyver-hordozó támadórakéták) bázisainak megvédésére. Az elhárítás sikere a korai felderítésen, a pályaelemek gyors kiszámításán, valamint az ellenrakéta késedelem nélküli harcbavetésén áll vagy bukik. A nehézségeket növeli, hogy a támadórakéta sebessége folytán rendkívül rövid idő áll rendelkezésre a műveletek végrehajtásához. Példaként megemlíthetjük, hogy egy 8000 kilométeres távolságban levő cél felé tartó interkontinentális rakéta mindössze 29 percig van úton. A ballisztikus pálya csúcspontja 1270 kilométerre van a földfelszíntől. Ez a rakéta a céltól elvben 4200 kilométerről deríthető fel — ha a rádiólokátor műszakilag képes erre. Ekkor is alig negyedórányi idő alatt kell az említett műveleteket elvégezni. Látnivaló, hogy az elhárítás „legszűkebb keresztmetszete" a felderítés. A távolfelderítő lokátor a közeledő rakétát általában pályája középső szakaszán észleli. Ezután lépnek működésbe a rakétakövető lokátorok, amelyek a rakétát azonosítják és további útján kísérik. A cél közelébe ért rakétát egy újabb lokátorberendezés „veszi át". Ennek egyik egysége a támadórakétát, másik egysége az időközben felröpített ellenrakétát követi. A két egység adatai számítóberendezésbe kerülnek, amely az ellenrakéta derítésére kialakított, néhány ezer kilométeres hatótávolsájú különleges lokátorok. Előretolt bázisokról, tengeri hajókról és repülőgépekről a rakétát esetleg még korábban is felderíthetik. Megtévesztő lövedékek A támadó fél igen sokféle módszerrel igyekszik a rádiólokátoros felderítést gátolni vagy zavarni. A zavarásra alkalmasak a közeledő rakéta előtt mozgó megtévesztő lövedékek. Célszerűen használható e célra a támadórakéta-robbanófejet indító hordozórakéta végfokozata, amelyet leválás után szétrobbantanak. Az ekkor keletkező repeszek a robbanófejhez hasonló ballisztikus röppályán, a robbanófejet mintegy 50 kilométer sugarú térben körülvéve haladnak a cél felé. A megtévesztő testek hatására a felderítő rádiólokátorok indikátorán nemcsak a robbanófej — vagyis a támadórakéta jele — mutatkozik, hanem a zavaró jelek is. A támadórakéta pontos azonosítása teljes biztonsággal csak a légkörbe történő visszatérés szakaszában lehetséges, s így igen értékes percek mennek az elhárítás szempontjából veszendőbe. Ami a pályaelemek meghatározását illeti, itt nincsenek nagyobb műszaki nehézségek. Ha a lokátorrendszer a támadórakétát megbízható módon azonosította, az Itt használt, másodpercenként sok százezer számtani müvelet elvégzésére alkalmas elektronikus számítógépek ezt a feladatot el tudják végezni. Ha már ismerik a támadórakéta pályáját, a továbbiakban a felderítés adatai alapján kiszámítják a legkedvezőbb pontot, ahol a támadórakétát megsemmisítik. Az ellenrakétát ezután úgy indítják, Ifogy e találkozási pontba a támadórakétával egy időben érkezzék. Említettük, hogy a támadőrakéta is, az ellenrakéta is atomtöltetű} emiatt a támadórakétát lehetőleg olyan magasságban kell elpusztítani, ahonnan a védendő területet vagy a szomszédos területeket sugárveszély (úgynevezett radioaktív kihullásI nem fenyegeti. Mivel a támadó fél különféle módon zavarja a felderítést, ezért a ballisztikus rakéta azonosítása annyira elhúzódik, hogy végül is az ellenrakéta elindítására és a találkozási pontba való juttatására nem marad több idő 1—1,5 percnél. A Sentiriel-rendszer A jelenlegi amerikai felfogás szerint a rakétavédelem Sentinel rendszerében (Sentinel jelentése: őrszfftn, figyelő) kétféle ellenrakétát használnak. Az egyik típus, a Spartan, az első amerikai ellenrakéta, a Nike-Zeus továbbfejlesztésének tekinthető; ez a támadórakétát a Föld felszínén mért 600 kilométer távolságig mintegy 120— 160 kilométer magasságban küzdené le. Megfelelően telepített 14 Spartan-üteggel az Egyesült Államok teljes kontinentális területét oltalmazni lehet egy kisebb méretű támadás ellen, vagyis ez az ellenrakéta úgynevezett területvédelmi feladatot tölt be. Ez a „Thin-line" (szó szerint: vékony vonal), vagyis gyér elrendezésű üteghálózat nem tudja megvédeni, különösen a nagyobb támadások ellen a kényesebb célokat, elsősorban a nagyvárosokat, az ipari és közlekedési centrumokat, valamint a Minuteman rakéták bázisait. Ezek oltalmazására — katonai kifejezéssel élve: objektumvédelmi feladatokra — szolgálnak a Sprint ellenrakéták, amelyek a Spatan-védelem gyűrűjén átcsúszott támadórakétákat kisebb, 15—60 kilométer magasságban, legfeljebb 60 kilométer vízszintes távolságban pusztítanák el. A Sprint típusú rakéta sokkalta mozgékonyabb a Spartannál. Startjához különleges indítócsövet használnak, ebből egy dugattyú valósággal kilöki a rakétát, amely ilyenformán a másodperc töredéke alatt felgyorsul. A Sprint rendkívüli sebességére jellemző, hogy — mint egyes amerikai szakértők mondják — a 15 kilométeres legkisebb bevetési magasságot „két szívdobbanásnyi" főo alatt éri el. A Safeguard-változat Nixon elnök március 14-i bejelentése szerint a Sentinelrendszernek korlátozott méretű változatát építik ki. Ez a változat, amely a Safeguard (magyarul: védelem, oltalom/ elnevezést kapta, csakis egyes Minuteman-bázisok védelmét szolgálná. Mint közölték, először két ilyen támaszpont körül építenek ki Safeguard-védelmet: Észak-Dakotában és Montanában. Ha a Safeguard-rendszert továbbfejlesztenék, még tizenkét helyen rendeznének be ellenrakéta-indító bázisokat. Persze a rakétavédelmi rendszer kiépítése rendekívül költséges. A Safeguard-változat költségeit Nixon 6—7 milliárd dollárra becsüli. Ha az eredeti Sentinel-terv mellett maradtak volna, és a Sprint-ellenrakétákkal a Minuteman-bázisokon kívül 25 nagyobb várost is oltalmazni akarnának, a költségek 10 milliárd dollárra, 50 város oltalmazásakor mintegy 20 milliárd dollára növekednének. Ha ezenkívül még a területvédelmet is fokoznák, vagyis a Spartan-ütegek számát is növelnék, a kiépítés költségei túllépnék a 30 milliárd dollárt. Hozzátehetjük még, hogy a teljes Sentínel-rendszer felállítása mindenképpen hosszú évek munkáját Igényli, s a támadóeszközök fejlődése miatt a rendszer már eközben is feltétlenül avulni kezd. [NÉPSZABADSÁG) V.