Új Szó, 1969. május (22. évfolyam, 102-126. szám)

1969-05-20 / 116. szám, kedd

20. Új távlatok előtt S

zeretnék ebben az írásban rámutatni a nemzetiségi irodalmunkkal kapcsolatos néhány, kérdésre, amelyek az esztétikai kérdések körén innnen vagy túl esnek ugyan, de tisztázásuk múlhatatlanul szükséges, mert alapvetően megszabják ennek az irodalomnak létét, fejlődését és küldetését. Teszem ezt azok után, hogy a Szlovákiai írők Szövetsége magyar szekciójának vezetősége a Magyar írók Szövetségének meghívására Budapesten járt. Annak idején az Üj Szó és a Népszabadság is rövid hírt közölt erről. A Népszabadság' híré már az első sorokban előre bocsájtotta, hogy a találkozásra a Magyar írók Szövetsége és a Csehszlovákiai írók Szövetsége közti együttműködési megállapodás alapján került sor. A megbeszélések két napon át folytak. Az első nap programja kötetlen vita, vagy inkább beszélgetés volt. Másnap, április 24-én került sor a gyakorlati jellegű megállapodásokra. Ezek értelmében kilátás nyílik egy, — a szlovákiai magyar lírai termésből válogatott antológia és egy prózai antológia, esetleg összevonva, egy prózai-lírai antológia magyarorzági kiadására. ígéretet kaptunk arra nézvést is, hogy a magyarországi lapok, a televízió és a rádió is, egy ideig megkülönböztetett figyelemben részesítik a csehszlovákiai magyar irodalmat. A Magyar Írók Szövetsége esetleg ösztöndíjakkal teszi lehetővé a szlovákiai magyar írók számára a rövidebb vagy hosszabb tartamú magyarorzági tanulmányutakat. Szó esett az Irodalmi Szemle nagyobb példányszámban való terjesztéséről Magyarországon, és a közös kiadásban megjelenő könyvek, főleg a csehszlovákiai magyar írók műveinek népszerűsítéséről és hatékonyabb terjesztéséről. A két ország közti könyvbehozatallal és kivitellel kapcsolatban kiderült, hogy az ötvenes években létrejött kereskedelmi egyezmények nem felelnek meg már a mai helyzetnek, ám azokon csak újabb államközi megállapodások alapján lehet változtatni. Megállapodtunk abban, hogy ki-ki a maga vonalán és lehetőségei szerint odahat, hogy a kedvező változások minél előbb bekövetkezzenek. Mindez bizonyára érdekes a szlovákiai magyar Írók és az egész hazai közvélemény számára is. Ennyi volt utunk eredménye. Nem valami sok, ha meggondoljuk, hogy több mint húsz év múlt el a Csehszlovákia és Magyarország közti viszony normalizálása óta. Viszont rendkívül sok, ha meggondoljuk, hogy alig egy évvel ezelőtt a mesterségesen táplált és fölszított bizalmatlanság micsoda vihara támadt fel a csehszlovákiai magyarsággal szemben, s hogy ma, alig egy évvel később, a két Írószövetség (jgyüttműködési megállapodása alapján indultak Budapestre a csehszlovákiai magyar írók. Így tehát a tényt, hogy erre a találkozásra sor kerülhetett, kell a legnagyobb eredménynek tekinteni. I

gy elkésve bár — beszámoltam a legszükségesebbről. Ha valaki mégis megkérdezné tőlem, mit csináltunk Budapesten, azt válaszolnám, igényt támasztottunk a magyarországi irodalmi közvéleménnyel szemben, hogy túl a rokonszenves gesztusokon, közös könyvkiadáson, szórványosan megjelenő kritikákon, fogadja be irodalmunkat, mint bizonyos szellemiség hordozóját, amely a legtisztábban talán a hídszerep vállalásában nyilvánul meg. Nálunk és Budapesten is régóta tisztázott tény, hogy a közép-európai szocialista országokban létrejött magyar nemzetiségi irodalom a közös nyelv és hagyomány folytán szerves része a magyar nemzeti irodalomnak, s ugyanakkor a társadalmi és történelmi valóság alapján integrált része az illető szocialista ország irodalmának. Általában megelégedünk ezzzel a közérthető és mégis homályos dialektikával, ugyanakkor megfeledkezünk arról, hogy az eleven valóságot nem lehet kartográfiai elvekhez igazítani. A közös nyelv és hagyomány gyenge kapocs lenne ahhoz, hogy nemzetiségi irodalmunkat a nemzeti irodalom szerves részének tekintsük, ha ezek együttesen és a magyarországi irodalommal együtt nem tükröznék a magyar nemzet állapotát. A budapesti találkozó első napján a vita során felmerültek olyan aggodalmak is, hogy a környező szocialista országokban kialakult nemzetiségi irodalmak a nemzeti hagyománytól eltérő fejlődésen mennnek át, s ennek a távoli jövőben a magyar nyelv fejlődésében is végzetes következményei lehetnek. Épp ezért szükség lenne egy ellenkező jelű fejlődés megindítására, vagy a nemzetiségi irodalmak és a magyarországi irodalom integrációjára. Ilyen viszonylatban vetődött fel a magyar nemzeti Irodalom Budapestre szorítkozó egyközpontúságának kérdése. J

ózan ésszel senki sem tagadhatja Budapest centrum voltát, de ugyanakkor nem lehet letagadni azt a realitást sem, mely nemzeti irodalmunk policentrikus voltában nyilvánul meg. Hiszen sem az erdélyi, sem a vajdasági, sem a szlovákiai magyar irodalom nem létezhetne, ha nem alakultak volna kl viszonylagos autonómiát élvező szervező gócai. Nálunk az állampolgári egyenjogúsítás után alakultak ki az irodalmi élet szervezeti formáinak és anyagi feltételeinek megteremtéséhez szükséges feltételek, s a két évtizedes fejlődés során ezeken túl létrejött irodalmunk belső autonómiája is, amit nem szabad összetéveszteni a szervezeti, formákkal és anyagi létfeltételekkel. Vallóin, hogy- csak ez a belső autonómia képesít bennünket a mái említett hídszerep vállalására. Igaz, hogy saját történelmi és társadalmi valóságunk elve erre a szerepvállalásra késztet bennünket, de a képesítési kemény küzdelem árán keltett megszerezni. Feladatvállalásunkat sokan csak a kulturális értékek közvetítésére, valamiféle tolmács szerepre akarták redukálnuaiiint azt tette annak idején a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatója, mikor kinyilatkoztatta, hogy a magyar könyvkiadás legfőbb feladata nálunk a szlovák és cseh irodalom jeles . alkotásainak fordítása. Vállal tuk ezt is, mért szerintünk is egyik fontos mozzanata hídszerepünknek, de nem az egyedüli, és nem a legfontosabb, különösen nem így, hivatalos irodalompolitikái elvként tálalva, mely másodrendűvé és súlytalaniiná nyilvánítja saját irodalmunkat, mindazt, ami értékes Fábry Zoltán, Győri Dezső, Forbáth Imre, az egész első és a második világháború után jelentkező írónemzedék alkotásában és törekvéseiben. A találkozáson Illyés Gyula hídszerep vállalásunkkal kapcsolatban bizonyos kételyeknek adott kifejezést, mivel szerinte mindeddig eredménytelennek bizonyult. Bennünk is gyakran felmerült a kétely,' hogy talán csak egy gyenge kis nemzetiségi írócsoport"görcsös illúziójáról, öncsalásról van szó, de csak azért jutottunk ide, hogy ismét megerősödve kerüljünk ki abbeli meggyőződésünkben, hogy a hídszerep vállalása az egyetlen járható út. Az egyetlen megtartó út. A

múlt században a Közép-Európában elhatalmasodott nemzeti antagonizmus, mely a különféle hegemóniás törekvésekben nyilvánult meg, nem múlt el nyomtalanul a népek tudatából a szocialista társadalmi rend megteremtése után sem, s olykor épp a mai valóság újra feleleveníti és táplálja azt. Ez annyira nyilvánvaló, hogy nem is kell idéznem az írók, közírók, közéleti tényezők megnyilatkozásait, s nem is kell rámutatnom a politikai válságokra, amelyeknek az antagonizmus felelevenedése riasztó, fejbekólintó kísérőjelensége volt. Hídszerep vál lalásunk ilyen körülmények között az emberi bizalom hídjának építését jelenti nép és nép kö zött, nemzet és nemzet között. Szerepvállalásunk épp ezért nem egy harmonikus együttélés programjának puszta meghirdetése, hanem harc és vita is, mely épp az antagonizmusok és a nyomukban támadt bizalmatlanság hatálytalanítására tör, és nem is eredménytelenül, önmagunk léte a példa és a bizonyíték arra, hogy mindez nem illúzió, hiszen a háború után a szakadék mélyén, már-már megsemmisülésnek tetsző mélyponton álltunk talpra, s teremtettük újjá magunkat. Épp ez derűlátással tölt el bennünket, hiszen csoda számba kellene venni saját létünket, ha csak bizalmatlanság és gyűlölet venne körül. A bizalom hídjának bizalom a pillére. Tehát van mire építeni. A hídszerep vállalása így fejezi ki saját létérdekeinket, de kifejezi az egész magyar nemzet és a szomszédos népek létérdekeit is. Ilyen értelemben tartunk igényt arra, hogy túl a közös nyelv és hagyomány adta jogon is, a nemzeti irodalom szerves részének tekintsék irodalmunkat, és ilyen értelemben tarthatunk igényt arra is, hogy a csehszlovákiai irodalom szerves részének tekintsék azt. A hídszerep vállalása jelenti önmagunk vállalását, nem egy szűkre szabott költői-írói magatartást, hanem az adott történelmi képletben a valóban emberi és valóban nemzeti lét egyetlen lehetőségét, mely — minthogy teljességre tör, túl mutat a pillanaton. A hídszerep jelenti az internacionalizmus konkrét megfogalmazását és gyakorlati megvalósítását, nem a valóságtól elvonatkoztatott elméleti tételt, hanem a mindennapi élethez szükséges kenyeret és levegőt. A bizalom hídja, lebegő végtelen híd, mely a provinciális adottságokon túl belenyúlik az emberi lét teljességét átfogó humánumba. H

a a magyarországi irodalmi közvélemény és köztudat e szellemiség hordozójaként fogadja el irodalmunkat, akkor megslzüntethetők valóságunk és gondolkodásunk ellentmondásai is. Ilyennek kell tekinteni a magyar nemzeti irodalom egyközpontúságának, illetve policentrikus voltának, s a nemzetiségi irodalmaknak a nemzeti hagyománytól eltérő fejlődésének és integrációjának kérdését. Véleményem szerint a szlovákiai magyar irodalomról lépten-nyomon kimutatható, hogy a magyar nemzeti hagyomány talaján sarjadt, hogy figyeli a kortárs irodalmat is, és belső autonómiáját nem lehet összetéveszteni a nemzeti hagyománnyal való szakítással. Az volna a szomorú, ha valaki ezen az ürügyön akarná kívülrekeszteni a magyar nemzeti irodalmon. Ez egyenes analógiája lenne saját hazai irodalompolitikánknak, mely az ötvenes években irodalmunkat kizárólagosan a csehszlovákiai irodalom részének, sőt belügynek tekintette, tehát, nem irodalomként kezelte. Igaz ugyan, hogy irodalmunk létét irodalmon kívüli okok determinálták, de hogy belső autonómiára tett szert, ez már önmagunk érdeme és eredménye. Ez azt jelenti, hogy nem mesterségesen teremtették, hanem önmagát teremtette meg. Ezért léte a nemzeti Irodalom tényleges gazdagodását is jelenti. Nem kényszerű, hanem szükségszerű gazdagodását. S végül, ha már integrációról van sző, akkor akadálytalan és kétirányú szellemi áramlásra gondolunk. Az ellentmondások feloldását könynyűszerrel elvégezné az Idő, különösen akkor, ha megállapodásaink nem maradnak a puszta szónál, hanem tettre váltva valóban előkészítik a kétirányú szellemi áramlásként felfogott integráció feltételeit. BABI TIBOR A Belügyminisztérium válasza Mindenki maga dönt nemzetiségi hovatartozásáról A Vasárnapi Üj Szó 1969. január 26-1 számában Gyönyör József azt itta. a „Félelem nélkül..." című cikkében a nemzetiségi hovatartozással és a reszlovákizációval kapcsolatban, hogy a nemzetiségi alkotmánytörvény negyedik cikkelyének első bekezdése értelmében minden polgár szabadon, saját meggyőződése szerint dönt nemzetiségéről. A két évtized" előtt kiadott ún. reszlovakizáclós dekrétumok már senkit sem köteleznek, hisz január elsejével, a törvény hatálybalépésének napjával, a Csehszlovák Szocialista Köztársaság állampolgárai, tehát a magyarok is, szabadon vallhatják magukat magyar nemzetiségűnek, még akkor is, ha reszlovakizáltak. Elhatározásukat nem szabad befolyásolni sem előnyök Ígérgetésével, sem pedig hátrányos helyzettel való fenyegetőzéssel. Ezentúl a magyar nemzetiséghez való tartozás nem lehet egyetlen polgárnak sem kárára a politikai, gazdasági és társadalmi életben. Olvasóink közül többen azzal a kéréssel fordultak szerkesztőségünkhöz és a Nemzetiségi Titkársághoz, vajon lehetséges-e a nemzetiségi adat kijavítása személyi igazolványaikban? Kérvényt kell-e benyújtani és kell-e fizetni? A Nemzetiségi Titkárság ebben az ügyben kikérte a Belügyminisztérium álláspontjót. A Szlovák Szocialista Köztársaság Belügyminisztériumának 1969. április 8-án kelt VB-223/1969 számú átirata értelmében a személyi igazolványok adatait a közbiztonsági szerveknek az állampolgárok állandó lakhelye szerint illetékes osztályai, illetve a pozsonyi és kassai városi igazgatóságai javítják ki, vagy cserélik ki a személyi igazolványokat. A nemzetiségi rovatban történt változást a személyi igazolványban az illetékes közbiztonsági szervek — minden okmány nélkül — az állampolgárok egyszerű kérelmére kijavítják, sőt az igazolványokat is kicserélik. Az igazolványcseréért a Pénzügyminisztérium 1965. évi 146. számú rendelete alapján 10 koronás illetéket, az új igazolvány nyomtatványáért pedig 4 koronát kell fizetni. A Szlovák Szocialista Köztársaság Belügyminisztériuma a Szövetségi Belügyminisztériummal történt konzultálás után ebben az ügyben egyúttal utasítást adott a közbiztonsági szervek valamennyi szlovákiai alakulatának. Mindebből világosan következik, hogy az állampolgárok saját maguk döntenek nemzetiségi hovatartozásukról, nem pedig a hatóságok. Káros és veszélyes! A madarak pusztítása, illetve a csúzlik és légpuskák használata nagyon sok embert bosszant. Szerkesztőségünkbe is érkezett már néhány olyan levél, amely ezt teszi szóvá. Legutóbb például a felbári Kiss Ernő nyugalmazott tanító kért bennünket arra, hogy lapunkban hívjuk fel a figyelmet a madarak irtásának rendkívül káros voltára. Sajnos, igaza van levélírónknak abban, hogy talnhelyen semmilyen Intézmény sem törődik a madárvédelemmel. Azt is megfigyelte olvasónk, hogy több mint 40 éves tanítói működése alatt nem pusztítottak el a gyerekek annyi madarat, mint az utóbbi időben. Ennek az az oka, hogy a mai gyerekek közül nagyon soknak van légpuskája, mellyel a legszívesebben a madarakat — méghozzá többnyire megkülönböztetés nélkül — veszik célba. A légpuskával rendelkező gyerekek nyíltan járják az utcákat és még a forgalmas helyeken is lövöldöznek. Pedig nemcsak a madarakat veszélyeztetik, hanem a lakosok testi épségét is, amit a légpuskával okozott balesetek statisztikája is igazol. Jó lenne, ha a nemzeti bizottságok felelősségre vonnák mindazokat, akik nyílt helyeken használják légpuskájukat, illetve pnsztítják a madarakat. Ehhez persze a lakosság segítségére is szükség lenne. Az iskolákról nem is beszélve. Végül — s talán a leginkább — a szülőket terheli a felelősség ezért a káros ás veszélyes „szórakozásért". Hiszen csak annak a gyereknek van alkalma madarakra lövöldözni, akinek a szülei megveszik a puskát. —f— NAP margójára Munkát, kenyeret! A napokban egy elkeseredett hangú levelet kaptunk. Nem Ismerem Balázs Évát, a levél íróját, de semmi okom sincs arra, hogy kételkedjem őszinte soraiban. Annál is inkább tollvégre kívánkozik az esete, mivel az országban szép számmal akad az övéhez hasonló história. Balázs Évát 14 hónapos gyermekével itthagyta a gyerek apja. Elment, ki tudja hová, a gyermekre egy fillért sem fizet. Éva dolgozni szeretne, de munkát sehol sem kap. Legalább hússzor felkereste a füleki Kovosmalt üzemet, azonban eredménytelenül. Bevallja, cigány, de azonnal hozzáteszi, egyetlen vágya, hogy dolgozhasson, bármit is, csak hogy felnevelhesse gyermekét. Igaz, a helyi nemzeti . bizottságtól kap kétszáz korona szociális segélyt, de hogyan lehet ebből megélni? „Olyan sovány vagyok már, hogy lassan elszáradok, gyermekem is visszamaradt a fejlődésben, mivel nem tudom neki megadni azt a táplálékot, ami egy ilyen csőppségnek jár." Elhisszük, hiszen kétszáz koronából valóban nem lehet megélni. Szép, hogy államunk ilyen esetben szociális segélyt nyújt, de megoldás ez, amikor egy fiatal nő becsületesen dolgozni akar és Így szeretné megkeresni maga és gyermeke napi betevő falatját? A nemzetiségi bizottságnak sokkal inkább arra kellene törekednie, hogy Évát munkához juttassa. S lenne egykét szavam a Kovosmalt illetékes alkalmazottaihoz ls: nem hiszem, hogy egy kis jóindulattal ennyi idő alatt ne találtak volna bármilyen helyet is a levélírónak. Annál is Inkább, mivel azóta már nemegyszer vettek fel új alkalmazottakat. Hát igen, emberi arcú szocializmusról beszélünk, s egymásnak sem vagyunk képesek emberi arcot mutatni. Akárhogy is van, Éva és gyermeke éhezik! Ma, nálunk, fiatalon! Pedig dolgozni szeretne... (ozorai

J