Új Szó, 1969. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1969-04-11 / 85 szám, péntek

A magyar kSnyv az utolsó hónapokban drágább lett. Ezelőtt ha egy könyvnek az áru 20 forint volt, akkor mi 16—17 koronát fizettünk érte; ma az a helyzet, hogy a húsz forintos könyvért 21 koronát fizetünk. Nem tudom, milyen kulc3 szerint történik nálunk a magyar könyv árának a megállapítása, egy azonban biztos: ez a kulcs nem azt a célt szolgálja, hogy kinyissa ax itteni magyar olvasók bugyellárisát. Soha még annyi dalverseny nem zajlott le a világon mint most, soha még annyi strassz nem ragyogott a világ színpadjain, pódiumain, mint e napokban, sokszor úgy tűnik, mintha a daloló hölgyeket csillogó csillagporba mártották volna. Soha még annyi dal, sláger nem született világszerte, mint most. Mindezek a jelenségek, továbbá a jobbnál-jobb énekesek és a zsúfolt óriási színházak, kultúrtermek azt bizonyítják, hogy az emberek az egész világon énekelni, dalolni akarnak és senki ezen a földön nem kíván háborút, nem kíván hallani ágyúdörgést és bombarobbanást. Mégis, egyetlen nap nem múlik el, hogy a pusztító, robbanó, halálthozó fegyverek hangja ne harsogná túl a dalversenyeket és az altató dalok millióit, amelyek naponta az anyák ajkán hangzanak el. A villamoson a gyerekkocsiban felhangzik egy gyermek keserves sírása. A fiatal anya bosszankodik ezen, az arcán látni, hogy restelli gyermeke rosszalkodását, kínos számára, hogy a villamost gyermeke rívó hangja tölti be és az utasok tekintete némán, szemrehányón fordul feléje, mintha számon kérnék tőle, miért nem tudja elcsitítani keservesen síró-rivó gyermekét. Pedig a fiatal anya megtesz mindent, hogy illetlen aprósága elhallgasson, a kocsit ide-oda tologatja, vérpiros ajkát harapdálja, hosszú, festett szempillái is tanácstalanul repdesnek, de a gyerek panasza nem csitul. En közben arra gondolok, ha halkan dúdolna neki valamit, akkor bizonyára elhallgatna ... De nem dúdol, nem teheti, ilyesmi nem illik a repdeső, tanácstalan hoszszú szempilláihoz. Azt hiszem nincs a világon sem lusta fűszál, sem lusta méhecske. Ezt most sikerült megállapítanom Kassán, ahol néhány napja tartózkodom. Néhány ragyogó tavaszi nap alatt ugyanis a szürke, rögszínű kassai park zöldbe borult. Olyan szép üdezöld leit egyszerre, hogy nem hasonlít többé a múlt heti sáros, kopasz és piszkos parkhoz. Csoda történt vele, a tavasz hirtelen beavatkozott, a föld alatt és felett mozgósította erőit, a virágok első hírnökeit ellepték a zsongó, szorgalmas méhecskék, amelyek a park üdezöld fűszálaival hirdetik az áldásthozó tavasz dicséretét. A csodatevő tavasz valahogy elrejti a tavalyi konzervdobozokat és más hasonló szemetet. De ha továbbra is így hagyják, akkor a fákon rövidesen diadalmaskodik a fagyöngy és az egész parkból csak bódék, tejmérések és padok maradnak meg emléknek. A gombamódra feltörő nyolc-tízemeletes új kassai házak mellett a régi házak öregebbek, mint másutt. Porosak, piszkosak és elhanyagoltak, mintha éreznék, hogy már minden mindegy, hogy feltartóztathatatlan, gyors iramú léptekkel közeledik a végleges, és visszavonhatatlan elmúlás. Ha elgondolkozom, hogy miben hasonlít Kassa Pozsonyra, akkor hirtelenében a következőket állapíthatom meg. A két város úgy nő, gyarapszik, mint kenyértészta a teknőben, mintha reggel, délben és este szakadatlan élesztőt fogyasztana. Kassa egyébként abban is hasonlít Pozsonyra, hogy torony- és utcai órái nem járnak, mutatóik — nem tudni mi okból — mozdulatlanságra vannak ítélve, akárcsak a pozsonyi óratársaik percjelzői. Ezenkívül a nap bizonyos óráiban a villamosra tíztizenöt percet is várni kell, akárcsak fővárosunkban. De mindezt Kassán kárpótolja a jó kenyér, amely olyan, mintha egyenesen Csallóközaranyosból hozták volna. a A Kassai Magyar Könyvesbolt kirakatában mindössze egyetlen csehszlovákiai magyar szerzőnek a műve látható. A többi szerzőnek a műve úgylátszik elfogyott. Ezt őszintén szólva már azért sem hiszem, mert úgy tudom, Kelet-Szlovákiában mlndöszsze 89—90 Irodalmi Szemle fogy. Húsvét hétfőjén a kassai Lakatos utcán át a piactérre jutottam, ahol egy templom áll. Sokáig elnéztem a templom égbe nyúló karcsú tornyát, az áhítatos hívőket, akik ünneplőben, imakönyvvel a kezükben siettek a templomba. Ami zavarba hozott, az a templom körül összegyűlt szemét volt. A vasrácsokkal elkerített kis zugok annyi hulladékkal voltak tele, mintha évek óta hagyták volna összegyűlni. Meglepett a jámbor hivő közönye, hogy tűri ezt... ' Amikor végigmentem Kassa főutcáján, az volt a benyomásom, hogy a főutca legfiatalabb épülete a Dóm. SZABÓ BÉLA Látványos előadás Bellini Norma című operájának bemutatója Kulturális hírek • Claude Lelouch három hét alatt befejezte három éve készülő új filmjét, amelyet most mutattak be a párizsi mozikben. címe: Élet, szerelem, haMl. „Gyártástechnikai" szenzációja: a forgatókönyvet csak a rendező ismerte, a színészek nem, így a „gyilkos" nem tudta előre, hogy a végén „kivégzfe", a film „detektívjei" tényleg nem tudták, ki az Igazi „gyilkos" és így tovább. Minden olyan meglepő és új volt a színészek számára, mint számunkra az élet. A kísérlet művészi eredményét érdeklődéssel várja az egész filmvilág. • Séte-ben, a tenger partján, a híres matróztemető előtt, amelyet Paul Valéry énekelt meg, Valéry-múzeum nyílik. Az épület Guy A. Guillaume műépítész műve. A múzeumban többek között Doré, Monticelli, Courbet, Degas, Manet, Renoir és Cézanne képeket láthat a néző. • Vajon hova lett Nóra? — ez a címe Ernst Brun Olsen dán színpadi szerző drámájának. A színmű ott kezdődik, amikor Ibsen Nórája elhagyja otthonát, s most már az a kérdés, bU történt vele ezután. Branislav Kriška dramaturgiai ízlése az utóbbi időben a hagyományos repertoár felé fordul, s ezekből a művekből azokat választja ki, amelyek nálunk kevésbé ismertek, vagy amelyeket indokolatlanul elhanyagoltunk. Ezt a céltudatosságot bizonyítja az Orfeusz és Euridike, a Titkos házasság és a Lammermoori Lucia színrevitele is. Ennek a sorozatnak a folytatása Bellini Norma című zenemüve, amelyet a színház fennállása óta elsőízben most láthat a pozsonyi közönség. Vincenzo Bellini Rossinival és Donizettivel együtt jelentik az olasz operák tetőpontját a Verdi előtti korszakban. Bellini legjobb operáiban — a Norma, az Alvajáró, a Puritánok című müveiben — a belcanto nagyszerű mestereként mutatkozott be, szinte zseniális virtuozitással aknázta ki az emberi hang adta lehetőségeket. Bellini zenéjének egyik legerősebb pillére a kimeríthetetlen dallambőség. A lírai álmodozó hangvétel, az érzelmek átérzett kifejezése sohasem tévesztik el hatásukat. A lenyűgözően szép Bellini-melódiák a hanganyaggal és az énektechnikával szemben is nagyfokú igényt támasztanak. Ez az igényesség az egyik oka annak, hogy olyan ritkán találkozunk nemcsak nálunk, de a világ nagy operaszínpadain is ezekkel az alkotásokkal. A Norma színrehozását terjedelmes dramaturgiai módosítás előzte meg. Azaz az aránytalanul hosszú partitúrából ki kellett húzni a kevésbé jelentős részeket. Természetesen a Norma ezekkel a húzásokkal mit sem vesztett nagyságából, patetikus szárnyalásából. Kriška módosítása logikus, főleg azért, mert tiszteletben tartotta a cselekmény fontos összefüggéseit. Azonkívül a Jelentéktelenebb részek lefaragásával Kriška mintegy aláhúzta a mű alapgondolatát, amely elsősorban az erősen hazafias szellemben nyilvánul meg. Norma szerelmének tragikus története — amely a gall harcosoknak a római megszállás ellen vezetett lázadásának hátterére rajzolódik —, Vychodil gazdagon tagolt színpadán a színekben és formákban kitűnően stilizált kulisszái között teljes ragyogásáben kel életre. Kriška a Normában ismét úgy mutatkozott be, mint kitűnő képzőművészeti érzékkel is megáldott rendező. Ezt bizonyítják a gondosan megrendezett szóló- és tömegjelenetek, a világítástechnika felhasználása. A színpadon sikerült felkeltenie azt a mindent átható titokzatos mágikus légkört, amely ebben az operában olyan nagyon fontos. Az előadás varázsát növelte a balett-betét, különösen a tömegjelenetekben. Mindamellett KrlšFelvételünkön a két főszereplőt, E. Kittnárovát (Norma) és J. Záhradníčeket (Pulliune) lát hatjnk. ka rendezéséről elmondhatjuk, hogy a rendezői fogások felhasználása mellett is ízléses és mértéktartó. így sikerült létrehoznia egy nagyvonalú romantikus operaelőadást, melynek alappillérét, a hazafiságot nemcsak a hagyományos romantikus kellékekkel, de ugyanakkor a modern rendezői művészet minden eszközével is aláhúzta. Kriška rendezésének hatásosságát növeli Tibor Frešo érzé -keny és gondos zenei betanítása. Frešo teljes tudatában volt annak, hogy Bellimnél a zenekarnak többnyire kísérő szerepe van, tehát a partitúra zenekari részeit kellő tompítással kezelte. Figyelmét elsősorban a szólisták és az énekkar csiszolására fordította. Egyébként bátran elmondhatjuk, hogy a Norma betanítása Frešo egyik legjobb karmesteri kreációja az utóbbi években. Bellini alakjai nagy, technikailag jól felkészült hanganyagot igényelnek. Ez elsősorban vonatkozik a címszereplő Normára, akinek áriái a legnehezebbek közé tartoznak az operairodalomban. Az igényes koloratúra, a drámai és lírai elemekben egyaránt bővelkedő szopránszerep nagy próbatétel elé állítja az énekesnőt. S ha meggondoljuk, hogy világviszonylatban is csak nagyon kevés eszményi Normát találunk, akkor Elena Kittnárová és a vendégként szereplő Gita Ábrahámová teljesítményéről csak a legnagyobb elismeréssel szólhatunk. Noha mindkét énekesnő teljesítményében bizonyos gyengébb pontokat is találhatunk, az összbenyomás fölöttébb kedvező. Színészileg mindketten másként oldották meg Norma szerepét. Míg Kittnárová előadásában a hősnő nemeslelkűségét, s mondhatnók úgy is: misztikus nagyságát hangsúlyozza, addig Ábrahámová Normája emberibb, inkább érzelmes és szerelmes vonásait hangsúlyozta ki. Jifí Záhradniček, aki pillanatnyilag a legjobb bratisiavai tenorista, rendkívüli teljesítményével szinte elbűvölte a közönséget Pollione római prokonzul szerepében. Anna Kajabová-Peňažková Adalgis szerepét szintén a várakozáson felül oldotta meg. A kisebb szerepekben is, Oroves (Ladislav Neshyba mint vendég és Stefan Janei), Clotilda (Ľuba Baricová és Olga Hanáková), Flávius (Pavol Gábor és František Schubert | figyelemre méltó alakításokat láthattunk. Branislav Kriška a Norma kitűnően sikerült színrevitelével bebizonyította, hogy a romantikus operának ezzel a típusával is vonzó, lenyűgöző légkört tud teremteni. Az ő Normája véleményem szerint valóban elérte azt a maximumot, ami ebből az operából scénikailag kihozható. Az operarajongók számára a Norma sikeres bemutatója minden bizonnyal nagy élményt jelentett, s ha a közeljövőben nem kerülne sor a színház átépítésére, valószínűleg az egyik leggyakrabban játszott operák közé tartozna. A. G. TAVASZI NAPSÜTÉSBEN (A. Štubňa felvétele)