Új Szó, 1969. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1969-04-11 / 85 szám, péntek

OLÉSEZETT A CSEMADOK KB elnöksége A Csehszlovákiai Magyarok Társadalmi és Kulturális Szövetsége Központi Bizottságának újonnan megválasztott elnöksége — Dobos László vezetésével _ 1969. április 10-én Pozsonyban megtartotta a X. rendkívüli országos közgyűlése utáni első ülését. Az elnökség beiktatta funkciójába Szőke Józsefet, a CSEMADOK KB új vezető titkárát. Az ülés napirendjén számos, a CSEMADOK jövőbeni társadalmi és kulturális munkáját érintő kérdés szerepelt. Az elnökség jóváhagyta a CSEMADOK X. rendkívüli országos közgyűlésének rövid értékelését, s feladatul adta a titkárságnak, hogy a közgyűlésen elhangzott vitafelszólalások anyagát dolgozza fel és az ott elhangzott javaslatokat munkájában érvényesítse. Az elnökség továbbá több olyan intézkedést foganatosított, amelyek a CSEMADOK programjának megvalósítását tűzik ki célul. A CSEMADOK KB Elnöksége meghallgatta Major Ágoston, a Hét főszerkesztőjének a jelentését és tudomásul vette azt. Megtárgyalta továbbá ögy új magyar nyelvű hetilap kiadásával és koncepciójával összefüggő kérdéseket. Ezzel kapcsolatban olyan határozatot hozott, amely e kérdés mihamarabbi tisztázását szorgalmazza. Végül az elnökség megtár. gyalta a csehszlovákiai magyarság helyzetét érintő néhány időszerű kérdést és intézkedést (nemzetiségi tanács jóváhagyása, miniszterhelyettesek kinevezése). A Csehszlovákiai Magyarok Társadalmi és Kulturális Szövetsége Központi Bizottsága Elnökségének állásfoglalása A Csehszlovákiai Magyarok Társadalmi és Kulturális Szövetsége Központi Bizottságának Elnöksége az 19B9. április 10 én tartott ülésén megtárgyalta a CSKP KB és az SZLKP KB, valamint a Nemzeti Front és a kormány nyilatkozatát, amelyek az utóbbi hetekben hazánkban kialakult helyzetet elemezték. A CSEMADOK KB Elnöksége egyetért a párt és állami szerveknek a köztársaság politikai és társadalmi élete normalizálására irányuló törekvéseivel, s támogatja azt. Elítéli azokat a megnyilvánulásokat, melyek a sportszeretetből fakadó örömet antiszocialista és szovjetellenes hisztériakeltésre használta fel, s vandál, kulturálatlan cselekedetekkel megzavarták az ország életét, hátráltatják a bonyolult társadalmi és politikai helyzetből a kibontakozást. A nemzetközi munkásmozgalom sok-sok éves tanulsága és sokszor keserű tapasztalata igazolja, hogy a proletár internacionalizmus az egyedül járható út, s a szocializmusellenes ideológiák egyik legveszélyesebbje a nacionalista gyűlölet szítása. A társadalmi-politikai válságból kivezető út alapja, hogy a párt következetesen érvényesítse az internacionalizmus elvein nyugvó politikáját és gátolja Kommentárunk Willy Brandt nyugatnémet külügyminiszter az elsők között reagált a Varsói Szerződés tagállamainak budapesti nyilatkozatára. Szavaiból érezhető, hogy nem utasítja vissza az európai biztonságról és az európai államok kölcsönös együttműködéséről tárgyaló összeurópai értekezletre tett javaslatot. Sőt, Brandt rámutatott, hogy a budapesti nyilatkozat bizonyos pozitív vonásokat tartalmaz. Az ember azt hihetné, hogy az NSZK nem fogja akadályozni az értekezlet összehívását. Am az uniópárt vezetőinek megnyilatkozásai kezdettől fogva tartózkodóbbak voltak, sőt egyesek el is utasították az értekezlet gondolatát. A hivatalos nyugatnémet sajtóban most az a nézet dominál, hogy Nyugat-Németország addig nem vehet részt a javasolt összeurópai értekezleten, amíg a Varsói Szerződés tagállamai ragaszkodni fognak a budapesti nyilatkozat egyes olyan kitételeihez, amelyek a nyugatnémet politikai körök véleménye szerint az NSZK ellen irányulnak. Nagyon világosan fogalmazta meg ezt a hamburgi jobboldali Die Welt. „A szövetségi kormány nem hajlandó részt venni az európai értekezleten, ha Moszkva ragaszkodni fog a budapesti nyilatkozatban felsorolt jeltételekhez", — írta a napokban. így tehát szembetűnő nézeteltérések merülnek fel a kormányzó pártok között. A szociáldemokrata párt hajlandó lenne tovább menni, mint a Kereszténydemokrata és a Keresztényszociális Unió, ám a kor•neg a szocialistaellenes és nacionalista uszítás minden formáját. A magunk részéről károsnak tartjuk ezeket a megnyilvánulásokat azért is, mert akadályozzák a párt akcióprogramja megvalósulását, s így nemzetiségi létünk alapvető, megoldást sürgető problémáinak a rendezését is. Azt a nézetet valljuk, hogy Szlovákiában a konszolidációs folyamat elválaszthatatlan a nemzetiségi kérdés igazságos és humánus rendezésétől. Sajnálattal kell azonban megállapítanunk, hogy egyes személyek és antiszocialista erők leplezetlen nacionalizmusa fokozza a társadalmi feszültséget s hátráltatja a párt velünk kapcsolatos helyes és becsületes szándékai megvalósítását. És ez egyre inkább nyugtalanítja a csehszlovákiai magyarságot. A CSEMADOK Központi Bizottságának Elnöksége megnyugvással állapítja meg, hogy a csehszlovákiai magyarság körében nem került sor szélsőséges megnyilvánulásokra, s támogatják a párt akcióprogramjából és a CSKP KB novemberi plenáris üléséből eredő feladatokat. Meggyőződésünk, hogy Csehszlovákia magyarsága a jövőben is, akárcsak a múltban munkájával és helytállásával bizonyítja a szocializmus iránti hűségét, internacionalizmusát és hazaszeretetét. — Persze, hogy más ez a mai világ, mint a negyedszázaddal ezelőtti volt. A szocializmus rengeteg értékkel gazdagította, ez vitathatatlan. Ezernyi bizonyítékot lehetne jelsorolni, hogy az a huszonöt év azért nem múlt el nyomtalanul. Csakhogy az elmúlt években ti, tollforgató emberek, nem mindig azokat a bizonyítékokat sorakoztattátok jel, amelyeknek valóban súlyuk van •— mondotta a minap egy beszélgetésünk során értelmiségi barátom. — Milyen bizonyítékokat akarsz még? — tiltakoztam . Negyedszázaddal ezelőtt, tejfelesszájú sihederként, egy jegyzői irodába kerültem írnoknak. Adóíveket meg hasonló undok nyomtatványokat pusztítani. A tekintetes úr — a főjegyző — úgy trónolt pirinyó írnoki mivoltunk felett, akár egy hirtelenszőke, erősen gyomrosodó Buddha a hívei felett. Szavai égi nyilatkozatnak számítottak. (Még égibb nyilatkozatnak csak neje őnagysága szavai számítottak, lévén a családi vagyon és a nemesi származás a nej oldalán, aki viigazságom tudatában. — Gondolj csak a szinte újjáépült falvakra, városokra, a szövetkezeti dolgozók udvarán álló ^^^^^^^^^ autókra meg a többi dologra, amit el sem lehetne választani az elmúlt két évtizedtől, még ha sok volt benne a buktató ls. — Látod, ez az! — csapott le a barátom. — Újjáépült falvak, városok, autók meg ezek. Mindig csak ezek. Pedig szerintem nem ezek a legmeggyőzőbb bizonyítékok. Mert ezekből másutt talán még több van. Legalább is sok helyen van több belőle. Éppen ezért nem a legerősebb bizonyíték. Mert szerintem, megbocsáss, ezek elhomályosítják a legfőbbet, az embert. Azt, hogy mennyiben változott meg az ember. Erről kellene több bizonyíték. Körömszakadtáig védtem a magam igazát. Hogy ezek a dolgok szorosan összefüggnek az emberrel, az ember felemelkedésével. Hiszen aki jobban, emberségesebben él, az már bizonyos mértékig fel is emelkedett; végeredményben az anyagi jólét a szocializmus egyik célja. — S különben is, ha egyszer úgy adódna, hogy bizonyítékokat kellene felhoznod az Igazságod mellett mihez tudnál nyúlni? — próbáltam kiugratni a nyulat a bokorból, remélve, hogy erre a kérdésre barátom még válaszolni sem tud. — Persze, hogy tudnék. Én például megírnám azt, hogyan találkoztam húszegynéhány év múlva valakivel, akivel negyvenöt előtt elég gyakran találkoztam, természetesen a maitól merőben eltérő körülmények között. S szerintem ez az eset sok mindent bizonyítana ... BIZONYÍTÉK mány állásfoglalásáról az uniópárt dönt, függetlenül attól, hogy a külügyminiszter szociáldemokrata. A nyugatnémet alkotmány értelmében a szövetségi kancellár határozza meg Bonn és az európai értekezlet a kormány politikai irányvonalát, a kancellár pedig kereszténydemokrata. A szociáldemokraták nyilván összehasonlították a Varsói Szerződés tagállamainak mostani budapesti nyilatkozatát az 1966-os bukaresti nyilatkozattal, amely sokkal élesebb hangnemű volt. A bukaresti nyilatkozat megállapította, hogy az Egyesült Államok agresszív körei igyekszenek mindinkább elmélyíteni Európa kettészakítottságát, fokozzák a fegyverkezést, élezik a nemzetközi feszültséget, gátolják a nyugatés kelet-európai népek normális kapcsolatait. A bukaresti nyilatkozat értelmében a nyugatnémet militaristák és a revansista erők még veszélyesebb európai politikára ösztönzik az Egyesült Államokat. Ezzé szemben a budapesti nyilatkozat kerüli az éles kifejezéseket és vádakat, s a konstruktív lépésekre és intézkedésekre irányítja a figyelmet. Brandt nyilván a Varsói Szerződés tagállamai jóakaratának megnyilvánulását látja a nyilatkozatban, mely szerint meg kell oldani az Európára nehezedő problémákat. A kereszténydemokraták viszont a budapesti nyilatkozatnak arra a fejezetére figyeltek fel, amelyben az európai biztonsági szavatolásának feltételeiről van szó. E részben utalás van a jelenlegi európai határok — köztük az Odera—Neisse határvonal ' sérthetetlenségére, az NDK és az NSZK létezése tényének elismerésére, annak fontosságára, hogy az NSZK mondjon le az egész német nép képviseletének Jogáról, az atomfegyvernek bárminő formában történő birtoklásáról. A budapesti nyilatkozat azt is megállapítja, hogy Nyugat-Berlin különleges statútummal rendelkezik, s nem tartozik Nyugat-Németországhoz. Az uniópárt vezetői riadót fújnak, s azt hangoztatják, hogy az európai értekezleten az NSZK tulajdonképpen a vádlottak padján ülne. A bonni kormány azzal a kezdeményezéssel állott elő, hogy a NATO tagállamai foglaljanak el egységes álláspontot a budapesti nyilatkozattal kapcsolatban. A Varsói Szerződés tagállamai világosan kijelentették, hogy az összeurópai értekezlet előkészítésének és összehívásának módjára vonatkozó bármilyen javaslatot készek megvitatni. A nyugatnémet részről elhangzott ellenvetések és fenntartások ellenére tehát még mindig van bizonyos remény, hogy ügyes diplomatáknak sikerül valamennyi európai állam számára elfogadható megfogalmazást találniuk, ami lehetővé teszi ezeknek az államoknak részvételét az értekezleten. JAN BLANSKÝ szont igencsak a sor végén álldogállhatott, amikor a jóisten a női bájakat osztogatta.) Mondom, a tekintetes főnök magasan felettünk trónolt. De még magasabban trónolt a falusi felek feje fölött, akiket ő nemes közvetlenséggel parasztoknak nevezett. Aztán jött negyvenöt és a tekintetes urat elfújta az idők szele. Jómagam is befejeztem jegyzői pályafutásomat. Abban a faluban azóta alig egyszerkétszer jártam. Megfakultak az emlékek, az emberek arca elmosódott bennem, itt-ott felvillantak még emlékezetemben a nevek, az adatok, de már csak úgy személytelenül, összefüggéstelenül. A közelmúltban aztán ismét elkerültem abba a faluba. Egykori működésem szinterére, a községházára is. Ma is ugyanolyan szürke kívülről, ablakairól most is pattogzik a festék, mint akkor. De a jegyző helyett a titkár várja a feleket, akik közül igen sokan az én ügyfeleim is voltak negyedszázaddal ezelőtt. A hivatalos időnek már régen vége volt. A titkárral beszélgettem, amikor sarkig tárult az iroda ajtaja és kopogtatás nélkül belépett rajta a fél. Valami köszönésfélét mormogott. Otthonosan mozgott az irodában. Kalapját az asztal sarkára dobta s belesüppedt a legközelebbi székbe. Cigarettát kotorászott elő, minket is megkínált és nagy nyugalommal rápöfékelt. Csak azután szólalt meg. — Imre, sertésvágási engedély kell — vetette oda a titkárnak csak úgy foghegyről, nagy füstfellegeket fújva. — Mikor öl? —• kérdezte a titkár. — Holnapután — hangzott a válasz, majd figyelmeztetően emelte fel az ujját. — De holnap nem érek rá eljönni. — Pedig láthatja, jános bácsi, hogy most vendégem van, meg amúgy is vége a hivatalos időnek — méltatlankodik a titkár. — Majd eljön holnap az engedélyért a felesége. Az öreg felfortyant. — Az egész dolog tíz percig sem tart, és addig a vendég úr is várhat. Csak nem gondolod, hogy ilyen vacak papírért kétszer szaladunk a községházára. Nem érek rá itt üldögélni, nekem etetnem kell. Mit lehet ilyen esetben csinálni? Ismét kinyitni a fiókokat és megcsinálni a kért papírt. A titkár is ezt tette. Közben még az öreg elmondott egy verset azokról a lelkiismeretlen tisztviselőkről, akik csak úgy rángatják a dolgozó embereket, mintha dróton függenének. Pedif hát van az embereknek más dolguk is, mint holmi községházákra futkosni, vacak papírokért, amit csak a szegény emberek bosszantására gondoltak ki. Kezdetben mulattatoft a dolog. S aztán — ahogy az öreg beszélt — egyre erősebb lett bennem az érzés, hogy én Ismerem ezt az embert. Jobban mondva, ismertem valamikor. Nekem is volt felem annak Idején. A neve ugyan már nem mondott semmit számomra, de magas, kissé görnyedt alakja, széles, lapos arca, mélyen ülő, ravasz szemei ott éltek emlékeim mélyén. Csakhogy akkor sokkal fiatalabb volt, úgy a negyven körül járhatott. Igen, 6 az, az egykori ügyfelem. Ö akkor is eljárt hozzánk a jegyzőségre. Csakhogy akkor nem így jött be az irodába. Sem ő, sem a többiek a faluból meg a környékről. Mindazok, akiket egykori tekintetes főnököm nemes közvetlenséggel parasztoknak titulált. Abban az időben a jegyzői irodába való belépés a következőképpen zajlott le: Az ügyfél kint az utcán, az iroda előtt, leverte a port meztelen lábáról, cigarettáját gondosan eloltotta, és a csikket a zsebébe rakta. A folyosón egyszer-kétszer megköszörülte a torkát, a tekintetes úr ajtaja előtt levette a kalapját, amelyről hosszú cafatokban lógott a napégette szalag. Megnyálazta tenyerét és gondos mozdulatokkal igyekezett lesimítani szerteágazó haját, sörteszerű bajszát. Idegesen topogott egyik lábáról a másikra. Megnézegette az ajtón levő zománcozott táblát, reménykedve felpillantott az égre, hogy hátha nem kell bemennie a tekintetes úrhoz, valami csoda megmenti. Csodák persze már akkor sem voltak. így hát az ügyfél nagy sóhajtás után begörbítette Jobb keze középső ujját, és a bütykével lassan, óvatosan, de nem túl hangosan egyszer megkoccintotta a tekintetes úr ajtaját. Aztán várt, kissé előrehajolva, fülét az ajtó felé irányítva, lélegzetét visszafojtva. A tekintetes úrnál nem volt bent senki. De soha senkinek sem mondta elsőre, hogy szabad. Azt mondogatta, hogy parasztot meg kell egy kissé várakoztatni. Az ügyfél tehát várt. Mivel nem jött válasz, meg aztán lehet, hogy a kopogtatás is halk volt, Ismét megkoccantotta bütykével a szürke deszkát. Míg a válaszra várt, idegesen mozgatta két hatalmas, előremeredő lábujját, amelyek mintha külön éltek volna lábain. Végre felhangzott az „igen". Az ügyfél úgy nyitotta ki az ajtót, mintha sötét éjjel, idegen lakásba, páncélszekrény kirablása céljából tört volna be. Alázatosan hajlongva köszönt, és megállt az egyik sarokban, le nem véve tekintetét a tekintetes úr kezében percegő tollról. A jegyző úr nagy sokára felpillantott. Ha józan volt, akkor kedvetlenül, unatkozva. Ha ittas volt (többnyire), akkor ingerülten, nyersen szólt az ügyfélhez. — Maga dörömbölt azon az ajtón? — Igenis, tekintetes jegyző úr... vagyis hát, nem dörömböltem ... — Ne dadogjon itt összeviszsza. Azt mondtam: dörömbölt, akkor dörömbölt is. Megértette?! — Iegnis, tekintetes úr . .. — Ne szellemeskedjen. S máskor úgy jöjjön be egy irodába, ahogy emberhez illik. Most pedig nyögje ki, mi baja... A fél kinyögte. Szó szerint, kinyögte, mert ilyen fogadtatás után csak nyögni lehetett. No meg fizetni a tekintetes úrnak. Minden szóért, minden tollvonásért. Azért is, hogy egyáltalán szóba állt valakivel. Szóval így ment be huszonöt évvel ezelőtt a jegyző úrhoz az az ember, akivel a minap egy helyi nemzeti bizottság irodájában találkoztam. Egykori ügyfelem. így mentek be a többiek is, akiknek ügyes-bajos dolguk akadt a falu hatalmas uránál. Ennyi a bizonyíték, amelylyel barátom bizonyítani akarja, hogy a változás, amely az elmúlt két évtizeddel együtt Jár, nem mérhető le az autók, a lakások, a tévékészülékek számában. Az igazi bizonyíték az, ahogyan manapság megy be a községházára az egykori fél. Jobban mondva az igazi bizonyíték az a különbség, ahogyan egykor járult a tekintetes úr elé a falu embere és ahoqyan ma nuitla be a helyi nemzeti bizottság irodájának ajtaját. S mivel barátom nem tollforgató ember, beleegyezésével én írtam meg helyette ezt a dolgot — de remélem, hogy a bizonyíték így sem veszített súlyából. AGÚCS VILMOS