Új Szó, 1969. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1969-04-09 / 83 szám, szerda

A vérbeli üzletembert az adott esetben Rumcsák Egonnak híviák, és emberemlékezet óta a főtéri csemeqeüzlet vezetője. Széles mosolya, kopasz leje búbja, másfélméteres derékbősége úgy odaillett a teák. csokoládék meg a cement keménységű kekszek közé, mint, teszem fel, vasúti kocsijainkhoz az átláthatatlan ablak vagy az új bérházakhoz az omladozó vakolat. A történet igazsága kedvéért meg kell mondanom, hogy nemcsak én tartottam Rumcsákot vérbeli üzletembernek. Ö is annak ismerte saját magát. Sokszor mondogatta is, ha két vevő között szakított egy-egy félórát egy kis trécselésre: „Tudja, Szekerce úr fez én volnék), milyen üzletet tudnék én csinálni ebből a kócerajból? Ha hagynák. Dehát mondja, kinek kell nálunk a Rumcsák Egon leleményessége, üzleti zsenialitása, kezdeményezése. Senkinek. Nálunk, kérem, gúzsba kötik a tehetséget. Ez az igazság. Nálunk könnyen a körmére koppantanak annak, aki többet akar tudni, mint a felettese. Ez az igazság, kérem tisztelettel. Igenis, tíz deka parizer ..." Megszoktuk Rumcsákot a pult mögött. Ha ő adta a tíz deka parizert és ártatlan kék szemmel ránk nézett, elnéztük neki, hogy a tíz dekából a hatalmas darab csomagolópapír kitesz három dekát. Üsse kő, majd több kenyeret eszünk a parízerhez. Egyre megy. Éppen ezért döbbentett meg mindannyiunkat, amikor tavaly, nyárutón máról holnapra eltűnt Rumcsák Egon a pult mögül. Helyette magas, fanyar képű, sovány ember állt a pult mögött. S pár nap alatt villámként terjedt, el a híre, hogy Rumcsák Egon nincs többé. Nem, nem halt meg. Disszidált. Bécsben van valami nagybátyja, nagykereskedő, állítólag ő vette pártfogásba. Valami üzletet adott a kezére. l\los, mondottam magambun, ' * most megmutathatja Rumcsák Egon, mit tud. Ott aztán kifejtheti zsenialitását, ahogy akarja. ' Biztos vagyok benne, hogy Rumcsák sokra viszi, még egyszer majd beállít valami csodálatos, nyolcméter hosszú autócsodán. Bámul majd a váras. Szóval így reagáltunk Rumcsák Egon távozására. Aztán megszoktuk a magas, fanyar képű sovány embert, már csak azért is, mert a parízerhez sohasem tette hozzá a szalámivéget,, és lehelet vékonyságú papírba csomagolta a tízdekát. De egy napon villámként érkezett a hír: Rumcsák Egon hazajött. Hatalmas autó helyett vonattal. Mi történhetett? Beszélni kellene vele, dehát mostanában annyi a dolgom, hogy nem tudom szerét ejteni a beszélgetésnek. Közben aztán innen, onnan értesültem arról, hogyan reformálta meg Rumcsák Egon a bécsi kereskedelmi életet. Tényleg igaz volt, hogy a nagykereskedő rokon rábízott egy kisüzletet, valahol a Stefansdom közelében. Rumcsák elégedetten járta be az elegáns kis üzletet, a raktárakat. Ez igen. Itt van árubőség. Nem úgy, mint otthon. Itt lehet dolgozni. A három elárusító úgy leste az új főnök parancsait, mint az igét. (Nem úgy, mint otthon az Ica, akit ha a raktárba küldött, visszafeleselt: „Hát persze, majd én cipelem a f él mázsás zsákokat, maga meg csak mosolyog a vevőkre." S ilyenkor saját magának kellett a raktárba mennie.] Dumcsák haladéktalanul munkához látott. Kioktatta az alkalmazottakat. Itt ő, Rumcsák Egon a főnök, mindenben egyedül ő dönt. Aztán árusítani kezdett. Egy hét múlva kíváncsi lett, vajon mennyit jövedelmezett az üzlet. Összehívta tehát az alkalmazottakat és bejelentette nekik, hogy leltározni fognak. — Igenis — hajlott meg a legidősebb elárusító. — Megengedi, hogy felhívjam a feleségemet, ma éjjel nem megyek haza? — Nem megy haza? — bámult Rumcsák. — S nekem ml közöm ehhez? —- Hát tetszett említeni, hogy leltározni fogunk. S a leltár egész éjjel tart. Jó, ha reggel ki tudunk nyitni — mondotta az alkalmazott, akit egyébként Johannak hívtak. — Éjjel leltározni? Elment a józan esze?! — Rumcsáknak szinte tátva maradt a szája a meglepetéstől. — Maguk éjjel szoktak leltározni? — Természetesen — mondották az alkalmazottak. Rumcsáknak nagyszerű ötlete támadt. Igen, ez nagyszerű alkalom arra, hogy megmutassa, nálunk, szóval ott, ahonnan A VERBELI ÜZLETEMBER eljött, valóban a legfőbb érték az ember. Majd ő megmutatja, hogy azért a szocialista kereskedelem sem kutya, már amt a dolgozókkal szembeni emberséget illeti. — Vegyék tudomásul, kérem, hogy én húsz éve vezetek üzletet, s nagyobbat, mint ez, de én még éjjel soha nem leltároztam. — Nem leltároznak éjjel? — csodálkoztak az elárusítónők. — Hát akkor mikor? — Természetesen nappál! — húzta ki magát Rumcsák. Kitesszük az üzlet ajtajára a táblát: „LELTÁR", és akkor már mindenki tudja, miről van szó. — S ilyenkor a vevők nem mennek más üzletbe? — csodálkoztak az alkalmazottak. — Hova mennének? Másutt is leltár van. S mi az a háromnégy nap, míg a leltár tart. l\/em részletezem. Rumcsük ' * kitette a táblát az üzlnt ajtajára, és három napon át leltároztak. Persze, a vevők jöttek, kopogtak, de Rumcsák nem hagyta magát zavartatni. Aki szemtelenebb volt, annak megmondta a magáét. Micsoda vevők, dohogta, egyáltalán nincsenek tekintettel az üzletre. No, de majd ő megmutatja. Majd ő átneveli őket. Olyanok lesznek, mint a kezesbárányok. Negyednapra Rumcsák kinyitott. Elégedett volt, mert egy hét alatt annyit keresett, mint otthon sokkal hosszabb idő alatt sem. Egyszóval remekül ment az üzlet. Olyannyira, hogy egy hét múlva Rumcsák árut rendelt. Mikor elhozták az árut, csináltatott Johannal egy csinos táblát, amelyen ékes németséggel az állott, hogy: „ÁRUÁTVETEL". A dolog két nap eltartott, mert ezek a nyamvadt nyugati üzletemberek könnyen átrázzák az embert. Dehát Rumcsákot átverni, az bizony nehéz dolog még Bécsben is. Mindent pontosan ellenőrzött hát. Harmadnapra kinyitott. Ügy tűnt, hogy kicsit megcsappant a vevők száma. Az első héten mintha sokkal többen jöttek oolna vásárolni. Csak nincs valami baj? Pár hétig tépelődött, aztán úgy döntött, hogy csinál egy ellenőrző leltárt. A szükséges táblát Johann írta meg, ékes németséggel, és ő is akasztotta ki az üzlet ajtajára. Három napig leltároztak. Ez alatt nem történt semmi érdemleges, csupán az, hogy egy idős aszszonyság jött vásárolni. Határozottan kopogott az ajtón. Rumcsák ingerülten kiszólt: — Talán vak? Nem látja a táblát, hogy leltározunk? — Nem láttam, kérem. S nekem sürgősen kéne ... — Nem adhatunk! Szokják meg, kérem, hogy ha leltár van, akkor nem lehet árusítani. S most ne zavarjon! A leltár sokkal kevesebb jövedelmet mutatott, mint kezdetben volt. Rumcsák gondolkozni kezdett. Hol lehet a hiba... Talán csak nem lopnak az alkalmazottak ...? Hm ... ]ó lesz a körmükre nézni. Ezek a nagyvárosiak ... A túlzsúfolt üzleti élet, meg " a hazaihoz képest csaknem ehetetlen bécsi koszt megártott Rumcsáknak. Meg valami bizsergést is érzett a szíve táján. Különösen, ha valami hazai dologgal került kapcsolatba. Egy nap úgy érezte, hogy nem bír bemenni az üzletbe. Taxival bevitette magát, Johannal csináltatott egy táblát, amelyre ékese németséggel felíratta: „BETEGSÉG MIATT ZÁRVA". A kósza pletyka aztán már csak annyit közölt Rumcsák bécsi pályafutásáról, hogy az üzlet pár hónap alatt tönkrement, a nagybátyja megvonta tőle önzetlen támogatását és felajánlotta neki, hogy valamelyik üzletében mint elárusítót alkalmazza. Az ajánlat vérig sértette Rumcsák üzletvezetői mivoltát, nagybátyjának kezet sem nyújtva, egy csepergős reggelen vonatra ült és meg sem állt — hazáig. Még annyit meg kell mondani, hogy a bizsergés a szíve táján a határ tálépése után azonnal megszűnt. Itt már be is fejezhetném Rumcsák Egon nyugati pályafutásának ecsetelését. Már csak azért is, mert a kósza hírekből úgy sem tudtam meg többet. Én azonban pontos ember vagyok. Szerettem volna a dolgokat, a hallottakat a legilletékesebbnél — magánál Rumcsáknál ellenőrizni. Annyit tudtam, hogy ismét átvette régi üzletét, a magas, fanyar képű, sovány ember ismeretlen helyre távozott, a tíz deka parízerhez ismét odakerült a hatalmas ív csomagolópapír meg a szalámivég. Egy reggelen felkerestem hát az üzletet. Az ajtó zárva, az üveg mögött fehér cédula: „GYŰLÉSEN VAGYUNK". Nem baj, majd pár nap múlva ismét bejövök. Be is mentem volna. Az ajtó ismét zárva volt, ott volt a fehér cédula is, de most más szöveggel: „ELLENŐRZŐ LELTÁR". Hm... Ügy látszik, pechem van. Aztán jónéhány napig megint nem mehettem. S amikor végre ismét útba ejtettem az üzletet, az ajtó megint zárva volt, igen, nem tetszenek tévedni, a fehér cédula megint ott virított az üveg mögött, ezzel a szöveggel: „ÁRUÁTVÉTEL". A ztán már mindössze vagy tízszer jártam ebben az ügyben Rumcsák üzletében. Minden táblára meg cédulára nem emlékszem, de ilyesmiket lehetett rajtuk olvasni: „A BANKBA MENTEM", „ÁTALAKÍTÁS MIATT ZÁRVA", „BETEGSÉG MIATT ZÁRVA", meg hasonló elmés mondások. Igy hát kozultáció nélkül adtam közre Rumcsák Egon történetét. Ha egyes részletek nem azonosak a valósággal, vállalom a felelősséget. De ennek végeredményben nem én vagyok az oka! AGÖCS VILMOS Ismét keresztút A MÚLTBAN HANGOZTATTAK, ma hangsúlyozzák, s reméljük a jövőben is azt fogják állítani: az ember gondolkodó lény. Amikor fontos döntés előtt áll, amikor több lehetséges cél között kell választania, el kell hogy gondolkodjék: Ml az, ami számomra a legjobb, leghasznosabb, hogy életcéljaim beteljesülését különösebb akadályok nélkül érhessem el? Amikor a különösebb akadályokat említem, olyan korlátozásokra gondolok, melyek gúzsba kötik nemcsak az egyén, hanem a társadalom kesét is; csak. egy begyökeresedett életrend szabályai között mozoghat, s ha, isten ne adja, egy fellépéssel jobbra vagy balra lépne, már a hatóságokkal gyűlne meg a baja. Ismerjük ezt az életmódot. Gyakori eset volt, hogy nem is kellett sem jobbra, sem balra lépni, az emberre egyszerűen hamis vád alapján ráfogták, hogy az ellenség táborába tartozik, s máris jött a kidobás, félreállítás, börtön és bitófa. Voltak, akik ezt „végigcsinálták", szentül meg voltak győződve, hogy igazságtalanság az, amit végre kell hajtaniok, s mégsem ellenkeztek, mert így szólt a fentről jövő, a szent és sérthetetlen, tévedhetetlen emberek utasítása — s az utasításnak eleget tettek, nehogy kegyvesztettek legyenek, s ők is arra a sorsra jussanak, mint akikre parancsszóra jogtalanul kezet emeltek. Nem említeném ezt, ha nem tudnám, hogy most is akadnának szép számban olyan egyének, akik ha ismét hatalomhoz jutnának, újra visszaállítanák a régi életrendet, amikor mukkanás nélkül folyt az élet, minden szép és gyönyörű volt, minden „úgy ment, mint a karikacsapás", csak később, utólag jöttek rá sokan, hogy másképp is élhetnének, mint addig éltek. S ezt a végső felismerést január adta az embernek, egész társadalmunknak. És most úgy tűnik, hogy tragédiával határos a nyolcadik hónap. Az első időszak: január—augusztus. És augusztus óta ismét a nyolcadik hónapot éljük, az újabb súlyos válságok időszakát, amely odataszíthat bennünket, ahol augusztus végén voltunk. Hogy mi volt akkor, tudjuk, mindnyájan, nem szeretnénk újra átélni. Mert ha bekövetkezne, további fejlődésünk útja már nem az lenne,- mint ami az augusztusi eseményeket követte. Mást nem szűrhetünk le pártunk első titkárának szavaiból, aki a napokban azzal fordult az ország népéhez: „vigyázzunk arra, hogy ne kerülhessen sor semmire, ami súlyosan ártana országunknak és jövőnknek". A szélsőséges erők tevékenysége miatt odajutottunk, hogy már a lehetőséget kell megőriznünk a CSKP KB január utáni politikájának folytatására. Utolsó figyelmeztetésként hatott annak az embernek az értelemhez szóló szava, akinek nevéhez egész társadalmi életünk megújhodása fűződik. Szomorú megállapítás az, hogy a lehetőséget kell megőriznünk ... Hogy ne döntsenek helyettünk mások, hogy magunk szabhassuk meg sorsunk további alakulását. Az ember gondolkodó lény, heg kell értenie: nem lehet a maga ellensége, amikor kényszerítő körülmények miatt eljutott a sorsdöntő keresztúthoz. Ha valóban gondolkodó lény, a több lehetséges cél között a számára leghasznosabbat választja, s aszerint igazodik minden cselekedetében. A leghasznosabb cél számunkra — legalábbis a többség számára — nem le-het más, minthogy megőrizzük a CSKP januári politikája folytatásánali lehetőségét. Ez életünk mostani realizmusa. NEM KEVÉS a lehetőséget, a reményt menteni? Ha valamiben bízhat, remélhet az ember, ez a legszebb az életében, mert cselekvésre, céltudatos munkára készteti. Minden korban, minden időszakban a remény, a lehetőség volt az, ami arra vezérelte az embert, hogy megtalálja, elérje a boldoguláshoz vezető utat. S mi abban a kiváltságos helyzetben vagyunk, hogy ezt az utat már ismerjük, csak a további feltételeket kell megteremtenünk ahhoz, hogy előre is haladhassunk. Hogy biztosítsuk hazánkban a válságok nélküli életet. Ez a mi munkánk, kötelességünk, jövőnk záloga. PETRÖCI BÁLINT JohannSebastíanBach: Máté-passió A bratislavai hangversenyközönség a húsvét előtti bérleti esten ünnepélyes zenei esemény tanúja volt. A Máté-passió nagypénteki jellege [a hangverseny épp ezen az estén hangzott el) még jobban kiemelte az est ünnepi hangulatát. Bachnak, a muzsika legérzőbb szívű költőjének és egyben tudósának zenéjét valami csodálatos belső egység, „egyetemes érzés" hatja át, és bizonyára ezzel magyarázható, hogy a szenvedés történetének megrázó, szenvedélyes ábrázolása mellett a mű egésze fölött szóval kimondhatatlan szelíd, békülékeny jóság lebeg, a humánum, a mindent átfogó, megértő és megbocsátó szeretet hangja. A bachi művészet átfog múltat és jövőt. Ladislav Slovák Filharmóniánk és Énekkarunk élén hatalmas feladatra vállalkozott. Dicséretére kell megállapítaNEHÉZ ÜGY. (Tóthpál felv.) nunk, hogy minden túlkomplikált értelmezés helyett szabadon „beszéltette" a bachi zenét, mert a Máté-passió zenei csodája nem kívánja, sőt talán nem is tűri, hogy légkört „teremtsenek", a muzsika rendkívüli intenzitással megteremti a maga légkörét, és ha az előadás többé-kevésbé hűen tükrözi a bachi légkört, az már egymagában is óriási művészi teljesítmény. A zenekar kitűnő összjátékkal állt a nagy alkotás szolgálatába, az énekkar is külsőbelső felkészültséggel tett eleget nehéz feladatának. Ezúttal a szólisták összeállítása is szerencsés volt. Az evangélista René Hofer tenorján szólalt meg őszinte hévvel, a drámai történés minden fázisának mélyére hatolva. Hans Christian méltósággal formált Jézus-alakja közvetlen erővel hatott. A Máté-passióban Bach Jézus beszédét következetesen, ezüstösen tiszta hangú vonósnégyessel kísérteti, és ezzel — Albert Schweitzer megállapítását idézve — „zenei dicsfénnyel övezi Jézus szavait". Gerhard Werwinski (basszbariton) és Fritz Peter (tenor) hitelesen tolmácsolták a rájuk bízott szólamot. A női szólisták, a japán Shige Yano és a bécsi Hilde Rössel-Majdan, aki főleg az est második felében talált magára, finom művészi átéléssel illeszkedtek feladatuk belső követelményeihez. A csodálatosan szép zárókorái után a közönség lelkes tapssal jutalmazta a művészi munka e nagy próbakövét. HAVAS MARTA