Új Szó, 1969. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1969-04-05 / 81 szám, szombat

A föderáció negyedéve Ezekben a napokban éppen három hónap telt el a csehszlovák föderációról szóló alkotmánytörvény érvénybe lépése óta. Teljességre való törekvés nélkül ez alkalom annak felmérésére, hogy egy negyedév leforgása alatt milyen pozitívumokkal járt a törvény gyakorlása és milyen kérdések maradtak nyitottak, megoldást követelőek. A föderáció első hónapjaiban gyakorlatilag létrehozták a szövetségi és a nemzeti szerveket. Már csak a szövetségi árbizottság, illetve a sajtóbizottság megalapozása késik, míg paritásos összetételben működik további öt szövetségi bizottság. Kidolgozták és jóváhagyták a szövetségi kormánynak, valamint a nemzeti kormányoknak nyilatkozatait, amelyek pontosan körvonalazzák célkitűzéseiket. Közismert továbbá, hogy megalakult az Államvédelmi Tanács és fokozatosan létrejönnek a nemzeti köztársaságok honvédelmi tanácsai is. A kizárólagos nemzeti hatáskörrel rendelkező minisztériumok, mint például az igazságügyi, az erdő- és vízgazdaságügyi, az építészeti, az egészségügyi, az iskolaügyi és a kulturálisügyi minisztériumok megegyeztek abban, hogy a két nemzeti miniszter vezető munkatársaikkal együtt, rendszeresen találkozni fog és megvitatja a közös eljárást és az egybehangolt megoldást igénylő kérdéseket. A külkereskedelem viszonylatában folyamatosan tisztázzák a szövetségi minisztérium viszonyát a két nemzeti minisztériumai, illetve az iparügyi és a kereskedelmi minisztériummal, amelyek ezekben a kérdésekben érdekeltek. Persze, ezzel kapcsolatban is kulcsfontosságú annak a törvénynek jóváhagyása, amely pontosan megszabja a szövetségi minisztériumoknak és bizottságoknak hatáskörét. A csehszlovák föderációról szóló alkotmánytörvény ugyanis csak az államszövetség hatáskörét szabályozza és nem foglalkozik részletesen egyes szerveinek kompetenciájával. Más szóval, az említett törvény fogja meghatározni, hogy az egyes szövetségi szervekre milyen ügykör hárul majd, s ez a törvény szabályozza a hatáskörrel járó alkotmányos felelősséget is. Ez a kérdés az első pillanatban egyszerűnek tűnik, de a valóságban ettől bonyolultabb. Erőteljesen , kidomborodik ugyanis egyes minisztériumok duplicitást kiváltó törekvése. Nagyobb hatáskört akarnak vállalni, mivel így igényük lenne a nagyobb apparátusra is ... így például nem egyezett meg eddig a szövetségi minisztérium a nemzeti minisztériumokkal a vasutak szervezeti felépítésének és irányításának kérdésében. Nem döntötték el, hogy vajon egy szövetségi és két nemzeti vasúti vállalat, vagy csak két nemzeti vasúti vállalat létezzék, amely az egyik javaslat szerint önként, a másik szerint pedig kötelezően integrálódna. A nemzeti miniszterek kifogásolják továbbá, hogy az építkezésügyi és műszaki szövetségi minisztérium az alkotmánytörvénnyel ellentmondásban nagyobb hatáskört követel magának. Vannak még nyílt kérdések a beruházási politika, a munkaügyi és népjóléti szervek viszonylatában is. Ezeket az ellentmondásokat kell a föderációról szóló alkotmánytörvénynek megfelelően rendeznie a hatásköri törvénynyel. Természetesen olyformán, nehogy gyengüljön a nemzeti szervek kompetenciája. Ezzel kapcsolatban említést érdemel, hogy bizonyos nehézségeket okoznak a csehszlovák föderációiról szóló alkotmánytörvénynek egyes általános, sőt ködös megfogalmazásai. Továbbá egyelőre megoldatlan probléma, hogy törvény szabályozza a szövetségi állami költségvetés aktíváinak elosztását. Az alkotmánytörvény egyértelműen rögzíti, hogy a szövetségi állami költségvetésből fedezik a többi között a honvédelmi kiadásokat, a szövetségi szervek tevékenységének költségeit, ebből pénzelik a szövetségi anyagi tartalékok megalapozását, a föderatív szervezeteknek juttatott dotációkat, illetve az olyan akciókat, amelyeknek országos Jelentőségük van. Végül a szövetségi állam költségvetéséből kell fedezni a Cseh és a Szlovák Szocialista Köztársaság közti gazdasági különbségek kiegyenlítésének költségeit. Ezzel kapcsolatban előfordul az a nyilvánvalóan helytelen törekvés, hogy a szövetségi költségvetésből csak a honvédelem, a nemzetközi kapcsolatok kiadásait, illetve a szövetségi szervek kizárólagos hatáskörébe tartozó tevékenységet fedezzék, s minden másnak pénzellátásáról gondoskodjanak saját költségvetéseikből a nemzeti kormányok. így azután aligha maradna eszköz a két köztársaság gazdasági kiegyenlítődésének fedezésére. Szlovákiában ugyanis jelenleg olyan a helyzet, hogy több ágazatban alig van fináltermelés, országos fontosságú üzemek működnek ugyan itt, de ezek közgazdasági szempontból nem nagyon előnyösek, s ugyanakkor — tekintettel a munkaerő nagy tartalékaira — új, országos jelentőségű üzemeket kell itt építeni. Nem számolhatunk tehát azzal, hogy mindezt kizárólag Szlovákia forrásaiból fedezhetjük. Éppen ezért a szövetségi költségvetésnek szerepet kell vinnie a rendelkezésre álló eszközök újrafelosztásában is, hogy elérhessük a csehszlovák föderációról szóló alkotmánytörvényben kitűzött célokat. Ismeretes továbbá, hogy szövetségi és nemzeti szinten kormányszervként létrejöttek az ún. legiszlatív tanácsok. A szövetségi kormány és a nemzeti kormányok programnyilatkozataira támaszkodva kidolgozták a törvényhozói tevékenység igényes ütemterveit. Szövetségi szinten ez az ütemterv talán túlságosan is igényes. Még 1969 első felében elkészül a bíróságokról és ügyészségről, a hivatásos katonák szolgálati viszonyairól, a társulási és gyülekezési jogról, a polgári szabadságjogok védelméről, az utazási okmányokról, a bíróságon kívüli rehabilitációról, a pénzügy szervezeti felépítéséről, a vállalatokról, a vállalkozói tevékenységről, a szocialista kisvállalkozásról szóló szövetségi törvényeknek javaslata. Ugyanakkor kidolgozzák a választási törvénynek, a devizatörvénynek, a CSTK-ről, a rádióról és a televízióról szóló törvénynek javaslatát is. Felmerül a kérdés: nem túl sok ez? Nem fenyeget az a veszély, hogy a múltból nem okulva, ismét elsietjük a dolgokat? Ezek az eredményei és a problémái a csehszlovák föderációnak, amely kétségtelenül szorgos munkában eltelt negyedévre tekinthet vissza. MEZŐ JÁNOS LEVÉLSZEMLE GAJDOS ANDRÁS olvasónk érdekes adatokat közöl a pelsőci elmegyógyintézetben kezelt alkoholistákról. Mint írja, az említett intézet a kisebbek közé tartozik, de így is látható, milyen jelentős összegekbe kerül az alkoholisták gyógyítása. Nyugtalanító Jelenség, hogy a közbiztonsági közegek egyre több alkoholistát állítanak elő. 19SB ban például a kijózanító állo másra 216 részeget vittek be. Ezekből nyolcan nők voltak, kilenc személy esetében pedig kis koráakról volt szó. A levélíró kimutatása szerint az idült alkoholisták kezelése jelentős kiadásokat igényel. Egy kimutatás szerint ez — ha a munkából való kiesésből eredő károkat is figyelembe vesszük — több mint 17 ezer koronát tesz kl. Gajdos András azt javasolja, hogy az elvonókúra alatt dolgoztatni kellene a „betegeket", hogy a kár egy része legalább llymódon visszatérüljön. MÁSZALI BERTALAN Sclény község fejlesztéséről küldött be rövid tudósítást. Arról ír, hogy a helyi nemzeti bizottság titkára és a lakosság között milyen-szoros egyiittmtíküdés alakult ki. Ennek eredményeképpen a kis község utcáit a „Z" akció keretében portalanílották. A falu lakossága eddig több mint 2000 órát dolgozott le a köz javára. Azaz hogy maguk javára, mert az utóbbi években — éppen szorgalmuknak köszönhetően — egyre kulturáltabb körülmények között élnek. A TALLÖSI CSEMADOK szervezet tagjai arra panaszkodnak, hogy a helyi húsüzletben nincs kifüggesztve az árjegyzék. Továbbá azt is hiányolják, hogy az üzlet vezetője nem szakképzett elárusító, igy munkáját sem tudja a szükségletnek megfelelően elvégezni. A levélírók véleménye szerint minderről a galántai jednota tehet — az nem gondoskodik megfelelő üzletvezetőről. Reméljük, hogy ax illetékesek a problémát rövidesen orvosolják. (t) Sártenger a mellékutcákban Gúláról nemrég még azt állították, hogy az ország legnagyobb faluja. Tudjuk azonban, hogy egy ideje ez a jelző nem érvényes, hiszen Gúta város lett. Városnak pedig egyáltalán semmiben sem leg... Se nem legkisebb, se nem legnagyobb. Még csak nem is legfiatalabb, hiszen azóta újabb községeket emeltek városi rangra. Egy dologban azonban mégis megilleti ezt a várost a melléknév legfelsőbb foka: Gúta az ország legsárosabb városa. Mellékutcáin esőzés után járművel közlekedni úgyszólván lehetetlenség. Ha valaki mégis megkísérli, az úgy jár, mint mi: elsüllyed. Még szerencse, hogy a Jánošík utcában rendkívül készségesek a gyerekek, s segítettek Volgánkat kihúzni a sártengerből. A helyi lakosok már tudják, hogy a mellékutcákba nem ajánlatos kocsival betérni. Az egyik Jánošík utcabeli lakos például napokon át az utca végében parkol Moszkvicsával; haza nem viheti a sár miatt. Ezért nem is csodálkozunk bosszankodásán, hogy adót ugyan a mellékutcák lakóinak is kell fizetniök, de jó karban levő útjaik nincsenek. Nem, nem akarjuk a gútaiakat megsérteni, hiszen a város valóban rohamosan épül. Azt is tudjuk, hogy Gútán minő károkat okozott az árvíz. Ennek ellenére úgy gondoljuk, hogy a mellékutcák útjainak rendbe hozására nagyobb gondot kellene fordítania a város vezetőségének. Ha egyelőre többre nem is futja erejükből, legalább tegyék járhatóvá őket. —/ü— Molnár Erik: A marxizmus szövetségi politikája 1848A KÖZELMÚLTBAN ELHUNYT kiváló magyar marxista történész utolsó, immár befejezetlenül maradt alkotása bizonyos értelemben teljessé teszi azon műveinek sorát, melyekben közvetlenül a marxizmus nagy kérdéseinek tisztázását tűzte ki célul: a politikai gazdaságtan és a filozófiai után itt a marxizmus politikai (történeti) elmélete felé fordult. Egész munkásságára olyannyira jellemzően ezzel a művével is napjaink égető kérdéseire keresett feleletet. Molnár Erik a klasszikusok állásfoglalásait mindenekelőtt változásukban, fejlődésükben, a konkrét történeti folyamatokkal, a munkásmozgalom helyzetével való összefüggésében elemzi. A korábbi munkákban kialakult, sok tekintetben leegyszerűsített, statikus képet igen sok eredeti gondolattal, új öszszefüggések feltárásával teszi árnyaltabbá vagy helyenként kérdésessé. Nagy érdeme, hogy nem egy úgynevezett „kényes kérdésre" hívja fel a figyelmet, amelyek megoldását sokáig meg sem kísérelték. A szerző némely megállapítása (pl. a Párizsi Kommün jellegének meghatározása J e kérdések ismerőseit minden bizonnyal vitákra serkentik majd, egész műve pedig újszerű, gondolatébresztő kérdésfeltevései további kutatásokra, melyek során az általa adott kép egyes pontokban módosulhat. A Kommün tagjainak többsége — nem a diktatúra kérdésében kialakult „többség", hanem egyáltalában a tagok többsége — valóban a munkásosztály szocialista törekvéseit képviselte, a Kommünben a vezető szerepet a kommunista blanquisták játszották, s hogy a Kommün elsősorban a munkásosztályra támaszkodott. Az április 16-1 pótválasztásokon a kispolgárság jelentős része már tartózkodott a szavazástól. Az utolsó napokban pedig csak néhány ezer, főleg szocialista munkás harcolt a barikádokon. A Kommün közvetlen célja, mint ezt a francia néphez intézett nyilatkozatából is kitűnik, a demokratikus köztársaság megvédése és a községi szabadságok kivívása, egy meghatározott politikai forma biztosítása volt. A nagyüzemek kisajátítására irányuló javaslatot a Kommün elvetette. DEMOKRATIKUS KÖZTÁRSASÁG és községi szabadság, egyelőre szocializmus nélkül: ez a demokratikus forradalmat jelenti — írja a szerző —, mint átmeneti szakaszt a szocialista forradalom felé. Ennek megfelelően a Kommünt úgy lehet felfogni, mint a munkásosztály és a kispolgárság átmeneti szövetségét a demokratikus forradalom megvalósítására. Ezt a szövetséget a munkásosztály vezette, amely a forradalom fő ereje volt, közelebbről pedig a blanquisták, akik elismerték a proletárdiktatúrát. Az utóbbiak egyenesen hivatottak voltak erre, mert — mint a permanens forradalom hívei — elkülönítették egymástól a demokratikus politikai forradalom és a szocialista gazdasági forradalom szakaszát. A Kommün tehát valóban munkáskormány volt, mely célja megvalósításában nem jutott el a proletárdiktatúráig, nem jutott tovább a demokratikus forradalomnál, s ezért a Kommün konkrétabb meghatározása: a munkásosztály és a kispolgárság demokratikus diktatúrája a munkásosztály vezetésével. Ismeretes, hogy Marx „A polgárháború Franciaországban" című munkában fejtette ki véleményét a Kommünről, Marx 1871. május 30-án, két nappal a Kommün bukása után olvasta fel a Főtanács előtt. Természetes, hogy az adott körülmények a május 30-án befejezett munka nem alapulhatott a Kommün történelmének részletes és pontos ismeretén. A Kommünnek ez a demokratikus tartalma tette lehetővé, hogy egyes burzsoá csoportok közvetítsenek a reakciós nemzetgyűlés és a Kommün közölt. Ha a forradalom győzött volna, bekövetkezett volna az, amit Marx is előre látott: a forradalom szocialista szakaszában a kispolgárság, vagy annak egy része — nem is beszélve az egész francia polgárságról —, szembefordult volna a munkásosztállyal. „A polgárháború Franciaországban" 1891-es kiadásához írt előszavában Engels a Párizsi Kommünt proletárdiktatúrának nevezte. (Marx—Engels: Válogatott Művek I., 428. old.) Ezt a meghatározást Lenin is átvette. Ez ellentétben áll Marx felfogásával, aki a „Polgárháborúban" a Kommün „munkáskormányáról" beszél, és sehol sem mondja a Kommünt proletárdiktatúrának. A munkáskormány nem azonos a proletárdiktatúrával, állapítja meg a szerző. Marx egyik 1871 őszén megtartott beszédében, amely éppen a Kommünnel foglalkozott, a proletárdiktatúrára fogalmát összekapcsolta a munkaeszközök kollektív tulajdonával. A Kommün nem kollektivizálta a munkaeszközöket, sőt kifejezetten elutasította, tehát Marx szerint nem is volt prolatófdi.ktatúra. A SZOROSAN VETT szövetségi politikán túl n szerző úttörő munkát végezve végig kíséri Marx, Engels és Lenin forradalomelméletének alakulását, a munkásmozgalom stratégiájáról és taktikájáról, a nemzeti kérdésről, a háborúkról, a munkáspárt jellegéről kapcsolatos állásfoglalásaik változásait, fejlődéseit, és áttekintést ad úgyszólván az egész szocialista mozgalom elméleti és politikai történetéről. Munkájában hü maradt a marxizmus alkotó szelleméhez, ahhoz az igazsághoz, melynek érvényre juttatását Molnár Erik egész munkásságával szolgálta, s melyet már pályája kezdetén így fogalmazott meg: „A marxizmus tudományosságát nem haladja meg az Idő, mert a marxizmus az önmagának megtartása mellett folyamatos meghaladása az időben, a marxizmus nem lehet dogmatikus, mert legfőbb dogmája a dogmák elvetése, nem merevedhet meg, mert szelleme maga a hajlékonyság". A szerző a marxizmus szövetségi politikájának fejlődését elsősorban Marx, Engels, Lenin műveinek elemzése alapján az 1848-as forradalomtól Lenin életművének lezárulásáig kívánta követni. A munkát két kötetre tervezte, a választóvonalat a II. Internacionálé megalakulásával húzva meg. A mű második kötetén dolgozott, mikor munkáját félbeszakította a halál. A második kötetből még az első fejezet sem készülhetett el teljes egészében: a II. Internacionálé megalakulásától az első orosz forradalomig terjedő időszakot ölelte volna fel — a lenini művek elemzése azonban 1902 végével megszakadt. A marxizmus szövetségi politikájának alapelveit közvetlenül az 1848-as európai forradalom küszöbén, az akkori történeti viszonyoknak megfelelően „A Kommunista Párt kiáltványa" fejtette ki. A „Kiáltvány", mint ismeretes, a Kommunisták Szövetségének programját tartalmazta, amely valóságos, szervezett, bár illegálisan működő párt volt. Az osztályharc folyamán gyakran előfordul, hogy meghatározott osztályok vagy osztályfrakciók közös osztályellenséggel kerülnek szembe. Ilyenkor a szóban forgó osztályok között szövetség jöhet létre, amely abban áll, hogy együtt harcolnak a közös ellenség ellen. Ehhez az sem szükséges, hogy a pártok, amelyek a szövetkező osztályokat képviselik, külön megegyezést kössenek az együttműködésre. Az ilyen megegyezés megszilárdíthatja ugyan az együttműködést, de nem feltétele a szövetségnek. A marxizmus az osztályszövetséget kezdettől fogva és mind a mai napig is így értelmezi. MOLNÁR ERIK előző munkáit, ezt a művét is az eredeti gondolatok gazdasága, a tévedések kockázatát is vállaló alkotás bátorsága jellemzi, s azokhoz hasonlóan minden bizonnyal nemcsak önmagában, hanem további kutatásokra és vitákra serkentő hatSsa révén is előrelendíti a marxista társadalomtudomány fejlődését. HAMAR KÁROLY 1969.