Új Szó, 1969. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1969-04-20 / 16 . szám, Vasárnapi Új Szó

PAPOK EGYMÁS KÖZT — Igaz, hogy te is aláírtad a papok házasságáról szóló ki­áltványt? • — Igaz. — Miért? — Mert úgy akarok élni, mint a többi férfi. — 0, ó, hiszen tudjuk, hogy aram bocsá', szeretőt tartasz. — lói tudjátok. De azt aka­rom, hogy feleségem is legyen, mint a többi férfinak. ANYAKÖNYV­VEZETŐNÉL — Hatodik gyermek ugyanattól a férfitól I Kedves hölgyem, hát mért nem megy férjhez houá? -Ugyan kérem, anya­könyvvezető úri Ahhoz a részeges gazemberhez? Régi figurák — új viccek ARISZTID Arisztid a Duna-parton sétál jeleségével. Egyik ja alatt egy virgonc verebecske ráejti név­jegyét a grófnő bundájára. A grófnő, hogy eltávolíthassa a feltűnő pettyet, odafordul a férjéhez: — Ahisztid, van magánál pa­pihos? — Papihos az van, de nem tudok a vehéb után höpülni. PISTIKE A tanító megkérdi: — Mondjátok meg nekem, mi a gerincoszlop? Mire Pistike jelentkezik: — A gerincoszlop a hasüreg mögött elhelyezkedő oszlop, melynek egyik végén ül a fej, a másik végén ülünk mi. - Ottó, nem vagy a stadionban! <i i M mber? A MOZIBAN jólöltözött leány lép a jegy­pénztárhoz és így szól: — Tessék mondani, lehet még a mostani előadásra jegyet kap­ni? — Igen kérem, melyik sorba kéri? A leány egy ideig tanácstala­nul néz köriil, majd hirtelen felcsillan a szeme: — Ha lehet, oda a két katona közé, akik éppen most mentek be a terembei TIRANAI PÁRBESZÉD... — Te Mehmed, igaz, hogy kiléptünk a Varsói Szerződés tagállamai közül? — Ki bizony. — És mi lesz velünk, ha ma­gunkra maradunk? — Magunkra maradunk? A kínaiak meg mi hétszázegy és fél millióan vagyunk, meg­védjük egymást. — Éppen most jövök a kozme­tikaszalonból .:. — Látom, zárva volt... AZ ŐRMESTER A régi világban az őrmester a tűzoltókészülékről magyaráz az újoncoknak, és végül megkérdezi: — Mi történik, ha a csövön a csap berozsdásodik? Nagy hallgatás. Na, disznók, ha a csövön a csap megrozsdásodik, akkor olunn nnfnnt kantok, hOQu csillagot lát a szemetek. Mwf^í = — Azt hiszem, ezt a birót már nyugdíjazni kellene! FOGYÓKORÁN Szabóné fogyókúrán tengődik a szanatórium­ban. Egy nap nagy csokor virágot kapott ba­rátnőjétől, akinek a kö­vetkező rövid levéllel vá­laszolt: „Hálás köszönet a vi­rágokért. Nagyon Ízlet­tek I" SKÓT VICC Skót ül a körhintán. Fél óra. Egy óra. Két óra. Nem unja meg, mindig újra kezdi. Több járókelő megáll és csodálkozva nézik a skótot. Valaki végül is megkérdi: — Bocsásson meg uram, eny­nyire szórakoztatja ez önt? — Fenét szórakoztatI A kör­hintás adósom ötven fonttal, így hajtom be rajta. /\\dy tűnik nekem, hogy meredé­(§ m kebb lépcsőket építenek, mint azelőtt. Az emelkedők magasab­bak, több van belőlük, vagy mi ' a fene. Talán azért van ez így, mert manapság sokkal messzebb van a má­sodik emelet az elsőtől, de azt is észrevettem, hogy nehezebbé válik egyszerre két lépcsőfokra fellépnem. Mostanában már csak egyre vagyok képes. A másik dolog, amire felfigyeltem, az az apró nyomtatás, amit újabban használnak. Az újság egyre messzebb és messzebb távolodik, amikor tar­tom, és ugyancsak erőltethetem a szemem, hogy láthassam a betűket. A minap is félig ki kellett hátrálnom a telefonfülkéből, hogy le tudjam ol­vasni a tárcsaszámokat. Nyilvánvaló­an nevetséges azt ajánlani, hogy egy magamkorabeli embernek szemüvegre van szüksége, de az egyetlen más megoldás, ami következhet, az, hogy felolvasnak nekem, nem kielégítő, mert manapság az emberek olyan halkan beszélnek, hogy nem valami fól hallom őket. Minden messzebb van, mint azelőtt. Otthonról az állomásig most kétsze­res a távolság, s ráadásul odakerült egy jókora domb is, amiről azelőtt nem is tudtam. A vonatok is hama­rabb indulnak. Leszoktam arról, hogy futva próbáljak felugorni rájuk, mert mostanában sebesebben indulnak. Többé a menetrendben sem bízhat az ember, s annak sincs értelme, hogy megkérdezz egy kalauzt. Számtalan-' szór érdeklődöm minden egyes út al­kalmával, hogy a következő állomá­son kell-e kiszállnom, mindig azt je­leli, hogy nem. Hogy bízhatsz meg ilyen jegykezelőkben? Rendszerint ve­szem a cókmókomat, a kalapom, a kabátom, és a folyosón állok már né­hány megállóval az úticélom előtt, hogy meggyőződjek arról, nem hala­dok-e túl rajta? Néha már egy előb­bi állomáson is kiszállok, hogy két­szeresen is biztos legyek a dolgom­ban. Valahogy az időjárás is változik. A tél hidegebb, a nyarak meg forróbbak, mint azelőtt. Elmennék innen, ha nem kellene messzire. A hóhányás is nehezebb, és valahányszor kimegyek, sárcipőt kell felvennem, mert mosta­nában az eső is nedvesebb. A száraz­ság is sokkal kínzóbb. Minden bi­zonnyal a mai ablakok miatt. Az emberek is változnak. Sokkal fiatalabbnak tűnnek, mint ifjúkorom­COREY FORD: BEZZEG AZ EN IDŐMBEN! ban. Nemrégiben egy diáktalálkozón vettem részt a volt főiskolámon, ahol 1943-tól végeztem tanulmányaimat, azaz 1933-tól, akarom mondani 1923­tól, s egészen megdöbbentem, látva, hogy a mai diákok még jóformán pá­lyások. Ügy tűnt, hogy udvariasab­bak, mint az én időmben, néhány egyetemista „uram"-nak szólított, és egyikük megkérdezte, átsegítsem-e az utca másik oldalára. Ami. a velem egykorúakat illeti, ők sokkal Idősebbek, mint én. Felismer­tem, hogy az én nemzedékem közele­dik a középkorúsághoz jszerintem durván meghatározva ez, 21 és 110 Sv között van), és osztálytársaim sza­mára semmilyen mentség nincs test lelki elgyöngülésüket illetően. Volt szobatársammal akadtam össze egy bárban, s annyira megváltozott, hogy nem ismertem meg. „Kicsit meghíztál, György", mond­tam. , „Ezek a mai ételek", felelte. „Ügy tűnik jobban hizlalnák". „Nem innánk meg egy martinit?", kérdeztem. „Észrevetted már, hogy a martini gyengébb, mint valaha?" „Minden más", helyeselt ő. „Még az étel is. Jobban hizlal". „Mikor is láttalak utoljára, György?" kérdeztem. „Bizonyára van egynéhány éve." „Azt hiszem, a választások után", mondta ő. „Mikor vvlt az?" György gondolkodott egy pillana­tig. „1921-ben." Rendeltem még két martinit. „Ész­revetted, hogy a martini gyengébb, mint valaha volt?", kérdeztem. „Hol vannak már a régi szép időki", mondta. „Emlékszel, beültünk egy kiskocsmába, brandyt rendeltünk, és felcsíptünk néhány könnyű nőcs­két. Barátom, ők aztán tudtak ölelni! Az igen!" „Mondd eljárnád még néha a Black Blossom táncot?" „A, nagyon is meghíztam", mondta György. Ügy tűnik, ezek a mai ételek túlságosan hizlalnak." ' ,iTudom", válaszoltam, „épp az imént említetted". „Mondtam vaina?" „Nem innánk még egy martinit?" kérdeztem. „Észrevetted már, hogy nem olyan erős, mint valaha?" „Igen", mondta György, „ezt már kétszer is hallottam tőled." „0. 6" A ma reggeli borotválkozás közben ts szegény öreg Györgyre gondoltam, majd egy pillanatra abbahagyva, sa­ját tükörképemre tekintettem. Ügy látszik, manapság másfajta tük­röket készítenek, mint az én időm ben. Ford: ZALABAI ZSIGMOND ár régóta Izgat a probléma: J mikor jöt rá az embersza­bású majom arra, hogy ő már nem majom, hanem Mikor mondta ki ezt a fenséges szót, hogy ember? Mikor és milyen körülmények között jött rá a 920 köbcentis fejévei, hogy ő ember? Őstörténeti kutatásaim során sikerült választ kapnom erre a fontos kérdésre. Az úgy volt, hogy még a pliocén-korszakban, közvetlenül az eljegesedés előtt éK egy völgykatlanban néhány emberszabású majom. Ezek már két lábon jártak, tüzet gerjesztet­tek, kezdetleges munkaeszközeik is voltak, csak még azt nem tud­ták, hogy ők már nem majmok, hanem emberek, ha előemberek is, de emberek. Volt közöttük egy lusta, tolvaj, semmirekelő, nő­csábász emberszabású majom, akit Gogőnak szólítottak a társai, ha egyáltalában szóba álltak vele. Gogo sohasem ment vadászni, in­kább a fák tetején napozott: nem készített kezdetleges munkaeszkö­zöket, inkább ellopta a többiek­től; nem gerjesztett tüzet, meg­várta, míg ezt a munkát mások elvégzik helyette, de aztán ő volt az első, aki leült a tűzhöz mele­Kis ember, de nem ügyetlen ... SZAJNA-PARTON Üreg párocska üldögél a Szajna partján. A nénike ides­tova nyolcvanesztendős, a bá­csika nyolcvanöt. Egyszer csak megszólal reszketeg hangján a bácsika: — Kerek hatvan esztendeje élünk egyiitt, drágám... Azt hiszem, ideje lenne megháza­sodni. A nénike gyöngéden megsi­mogatja a bácsit és fejcsóválva mondja: — Ugyan, ugyan, édes öre­gem ... Kinek kellenénk már mi ketten. gedni. Gogo elcsábította a fér­fiak legszebb asszonyait, ellopta a télire elrakott mammuthúst, és hazudozásra tanította a törzs gyermekeit. Egy napon a Vének Tanácsa maga elé idézte Gogót, és a fejé­re olvasta a vádakat. Gogo szíve­sen elszökött volna, fel a hegy tetejére, ahol számtalan barlang kínált búvóhelyet vagy a másik völgybe, ahonnan a nap kél reg­gelenként de nem tudott elszök­ni, mert marcona férfiak őrizték, balról Is, jobbról ls, kezükben husánggal. Szemét lesütve, kezé­vel a talpét vakarva, Illedelmesen állt a Vének Tanácsa előtt, és láthatóan zavarban volt: még nem tudta, mit fog felhozni a mentsé­gére. Miután minden vádat fel­soroltak, a legvénebb emberszabá­sú majom a Vének Tanácsából, feltette a kérdést: — Mit tudsz felhozni a védel­medre? S ekkor Gogo felemelte a fejét, kiegyenesedett, mellét kidüllesz­tette, arcán mosoly virult, é* fennhangon, hogy mindenki hall­ja, így szólt: — Igazatok van, ó, vének, min­denben igazatok van. Valóban lusta, dologkerülő szoknyabolond, tolvaj, csibész vagyok, de EMBE­REK VAGYUNKI Mindnyájan kö­vethetünk el hibákat, mindnyájan tévedhetünk, én is, te ls, ő ls —i EMBEREK VAGYUNKI Nem va­gyunk se szentek, se angyalok, nem vagyunk se kőből, se fából, EMBEREK VAGYUNK, teli szenve­déllyekkel, érzelmekkel. Indula­tokkal. A szívünk érez, Idegeink' behálózzák esendő testünket, sze­münkkel látunk, fülünkkel hal­lunk, orrunkkal meg tudjuk kü­lönböztetni a szagokat, nyelvünk­kel az ízeket, két lábon járunk, tüzet csiholunk, munkaeszközöket fabrikálunk... EMBEREK VA­GYUNKI Nem emberszabású maj­mok, se Istenek, se gépek, hanem gyarló EMBEREKI Hát nem látjá­tok? Nem érzitek? A Vének Tanácsa kórusban kiál­totta: — Igazad van, Gogol Emberek vagyunk! De jó, hogy szóltál! De miért nem mondtad meg előbb? — Most volt itt az ideje — fe­lelte Gogo vigyorogva, boldogan, hogy sikerült kivágnia magát. — Én már rég tudtam — le­gyintett egy vén —, csak nem akartam mondani. Ne szólj szám, nem fáj fejem, tartja a régi köz­mondás. — És ez biztos? — gyanakodott az egyik emberszabású majom. — Ez már fix? — Emberek vagyunkl — rikol­tották a törzs férfiai, és az asz­szonyok velük kiáltoztak örven­dezve A tűz és a munkaeszközök fel­fedezése óta ez volt a legnagyobb felfedezés. Azóta van mire hivat­koznunk szükség esetén, hogy aszongya: — Emberek vagyunk, kérem szépen ... MIKES GYÖRGY

Next

/
Thumbnails
Contents