Új Szó, 1969. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1969-04-20 / 16 . szám, Vasárnapi Új Szó

^zerkesztőm most már nem is tu& dom hányadszor sürgeti, hogy írjak itt-ott Párizs „jellegzetes negyedeiről" is. Látszólag egyszerű jeladat, mért nem kapok hát két kézzel utána? Miért nem akaródzik ez örök témáról írni? Első párizsi levelem mottójául egy Hemingway-szöveget választottam. Utolsó könyvének, a Vándorünnepnek befejező sorait idéztem az örök Párizsról, s azok emlékezetéről, akik valaha itt éltek, s ami, Hemingway szerint „más mint bárki másé". Megemlítettem azt is, hogy a nagy amerikai, Párizsnak e megszállott hódolója csupán élete végén mert hozzányúlni párizsi emlékeihez. Miért? Azért-e, mert Párizst nem lehet megírni? Azért-e mert Párizsról, annyi regény, annyi emlékirat, annyi tudósítás inspirálójáról már aligha lehet valami újat mondani? Azért-e, mert Párizst élni kelt, nem pedig megírni? Avagy talán azért, mert mindenkinek van egy belső Párizsa, s csak ha ezt a „benső tájat" felfedezi magában, akkor fogjon hozzá s ossza meg másokkal is élményét. Felfedeztem Párizst • „A világ tetején" • Színek tobzódása: a Montmartre • Ady nyomában • Hangyaboly az alma mater A Nolre Darne maga Van a dolognak aztán egyéb nehézsége is. Amikor legutóbbi ittjártam után odahaza próbáltam barátaimnak Párizsról szólni, s emlékeimet óhatatlanul össze kellett kapcsolnom a vároS helyszíneivel, rájöttem, hogy közülük még a tájékozottabbak sem tudják elképzelni e helyeket, s hogy beszámolóm így legfeljebb saját magamnak okoz élményt. Segítségképpen megpróbáltuk böngészni Párizs térképét. Elmagyaráztam, hogy a ma külvárosaival együtt kb. hétmillió lakost számláló Párizs magja a Szajna két ága közé ékelődött „Cité", s hogy a későbbi város e mag köré terebélyesedett többé- kevésbé szabályos rétegekben. A Cité máig a város központja maradt nemcsak fizikai, hanem szellemi értelemben is, hiszen itt áll az emberi alkotó képzelet egyik testet öltött csodája, a Notre Dame. Mit lehet még a Notre Dame-ről valami újat írni? Aki látta, aligha kíváncsi mások véleményére, aki meg nem látta, úgyse tudja beleélni magát senki élményébe. Amit Párizsról' mondottam, hogy mindenkinek megvan a külön Párizs-élménye az alighanem ugyanígy igaz a katedrálissal kapcsolatban is. Mindenkinek megvan a maga Notre Dame-élménye (majdnem azt mondottam: komplexuma). Jómagam hónapokig keringtem körülötte, mint egy fénytől megbűvölt lepke, s akkor kezdtem magamat igazán párizsinak érezni, amikor egy ízben, nagy rohanás közben eszembe sem jutott megállni előtte. íme, egy adalék ahhoz a bizonyos komplexumhoz! S ha felmászol a katedrális tetejére, előtted fekszik a város. Szép kilátás nyílik az Eiffel-toronyból, az Étoile-ről és a Montmartre-ról ls. A Notre Dame előnye: a központi fekvése. Kivételes pillanataiban úgy érzi az ember, hogy egyenest a világ tetején áll, s onnan szemléli e sírhaiom-völgyet, amit Földünknek hívnak. A Latin-negyed A legizgalmasabb látványt, természetesen, a bal part nyújtja. A Quartier Latin, a diáknegyed. Innen, a magasból szinte karnyújtásnyira érzed az impozáns látványt nyújtó Panthéont, a kissé szerényebb Sorbonne-tornyot vagy a Saint Sulpice-templomát. Jobbra viszont a Montmartre magaslatai azok, melyek először a szemedbe ötlenek. Közöttük is a leglátványosabb látvány: a Sacré-Coeur. Voltak, akik odahaze. egyetlen dolgot kértek eljöttömkor: egy képeslapot a Sacré-Coeurrel. Kétségtelen, ez is impozáns látvány. Maga az épület is, méginkább a fekvése. A város legmagasabb fekvésű pontján áll (majdnem azt mondtam: uralkodik). Kár, hogy neoromán emlékeket idéző stílusa csupán a múlt században ké(A NOTRE DAME ESTI KIVILÁGÍTÁSBAN) szült. Sokan vannak, akik nem szeretik emiatt. A Montmartre persze külön világ. Azt még majd közelebbről is szemügyre kell vennünk, nemcsak innen, a Notre Dame fenséges magaslatairól, mert hiszen mit is látnánk innen például a Pigalle színes forgatagából, különösképpen nappal. Egyelőre pillantsunk előbbre, s figyeljük a bulvárokat, melyek ugyancsak szabályos rétegekben veszik körül — hagymarétegek módjára — a központi magot, a Citét. Itt, ^közvetlenül a szomszédságunkban a véletlen hoszzú Rue de Rivoli húzódik, a Bastille-tói egész a Concorde-ig. Ez az üzletek útja. Akik legalább egy Balzac-regényt elolvastak, Ismerősek e tájon. Nyugat felé haladva legelőbb a Louvre látható, mögötte a Concorde tér meg a Champs Elysées, végpontján a Diadalívvel. Attól egy kissé délre az Eiffel-torony. Ne is soroljam tovább, szálljunk le inkább a magasból, s próbáljunk elkeveredni a bulvárok rengetegében, testközelből figyelve a világvárosi forgatagot. S hogy -messze se kelljen nagyon menni, kezdjük mindjárt a Saint Michellel. Itt lakolt Ady Endre A Szent Mihály útja. Ady óta nekünk, magyaroknak szent hely. De tulajdonképpen, talán épp ezért, a legtöbb hazainak teljes téves fogalma van róla. Az Ady-vers ugyanis komor őszt hangulatot sugall, halállal, Szent Mihály lovával kapcsolatos borzongásokat ébreszt, ugyanakkor a Saint Michel a világnak egyik legvidámabb s legforgalmasabb bulvárja. Torkolatától a Luxemburg-kertig tapossa szinte egymást a rengeteg járókelő. Miért érzi hát mégis olyan nagyszerűen magát az ember a Saint Michelen, ha egy kis szabad ideje van miért épp ide jön csellengeni, nyugtatni az idegeit? íme, egy újabb adalék a komplexumunkhoz! Tény és való, a Szent Mihály útjának forgatagában megnyugszanak az ember idegei. Azért-e, mert a Notre Dame tetejéhez hasonlatosan, itt is úgy érzi, hogy a világ közepének köveit [ma már májusban felszedett kövek után aszfaltját) tapossa? Azért-e mert a tarka tömeg látszólagos zűrzavara ellenére olyan nemtörődöm magabiztonsággal rója a köreit, hogy hullámai átcsapnak másokra "is? Rejtély. • Az első keresztút, amely átszeli a Saint Michelet, a Szajnával párhuzamos Boulevard Saint Germain. A gazdag balpartiak negyede. Legforgalmasabb része az Bglise Pré-Saint-Germain környéke, szemben -az egyik legsokszínűbb párizsi magazinnal s a Café Flórával, Sartre s a háború utáni egzisztencialista aranyifjúság egykori tanyájával. S el ne feledjük a két nevezetes bulvár sarkában meghúzódó Cluny kávéházat, Ady egykori törzshelyét, s az ugyancsak nem messze eső szállodát az Odeon mellett, amelynek homlokzatán emléktábla hirdeti, hogy gyakori párizsi tartózkodásai idején itt töltöte napjait a nagy magyar költő, Ady Endre. Adyt egyébként, ha már megint hozzá kanyarodtunk, valójában csak most kezdi megismerni a francia közvélemény. Két éve jelent meg ugyanis a Seghers kiadó „Mai költők" sorozatában egy Adyválogatás, s legutóbb, születésének kilencvenedik évfordulóján bensőséges ünnepségekkel emlékeztek meg róla a magyar irodalomnak olyan neves francia méltányoló!, mint Rogers Caillois, vagy fean Rousselot. Lázadás a Sorbonne-on S ha a Saint Michelen folytatjuk tovább utunkat, hamarosan a központhoz érkezünk, a Sorbonne-hoz. A Piacé de Sorbonne-t Párizsban Place de le Bataille-nak (Csatatérnek) hívják. Amit ugyancsak kiérdemelt a történelen folyamán, meg épp napjainkban is, hiszen gondoljuk csak el, hányszor mérkőztek már meg e pár négyzetméternyi helyen a világ oly különböző erői. S a csata amint tudjuk, ma sem szünetel, sőt. Egyik ismerősöm panaszolja, hogy a Sorbonne környékén dolgozik, s hogy munkába menet, munkából jövet sosem érzi magát biztonságban, nem tudván, melyik pillanatban lángol fel körülötte a csata. Tény és való: a tér gyakran van körülvéve rendőrkordonnal, s a két oldalról a nagy fekete rendőrautók ugrásra készen állnak szinte éjjel-nappal. S bizony egyre kevésbé vicc, hogy az éppen arra haladó kíváncsi (főleg, ha idegen) egyik percről a másikra irgalmatlan csata kellős közepében találja magát, s esetleg, ő ls kap emlékképpen egynéhány gumibotot a fejére. Igaz, a rendőrök zavaros helyzetben mindenkit ellátnak jótanáccsal, hogy ezentúl a saját felelősségére tartózkodik a közelben, dehát istenem, a történelmi élmény kedvéért ki ne kockáztatná meg esetleg egy-két könnyfakasztó bomba elviselését is? Egyszóval pezseg az élet a Sorbonne ősi falai között, kapui előtt, de még inkább pezseg az új egyetemi központokban. Nevezetesen példának okáért a Censierben, amelynek immár második esztendeje magam is hallgatója vagyok. Az első évfolyamot még 65— 66-ban végeztem itt, ez a mostani második évem. S micsoda különbség a két dátum között! Hatvanhatban csendes kis sarok volt még a vadonatúj, tulajdonképpen akkor épülőfélben lévő Censier-központ. Ma nyüzsgő hangyaboly. Nincs egy negyedmilliméternyi hely a falain, ami ne lenne kiplakátolva, összefirkálva,, szétmázolva, s vécétől kezdve az előadótermek vadonatúj asztaláig ne lehetne olvasni a legkülönbözőbb szentenciákat a legkülönbözőbb politikai, egyéniségekről s eseményekről egyaránt. A folyosók pedig éjjel-nappal nyüzsgő hangyabolyként állnak az ember útjában. A legkisebb mértéken sem kecsegtetem magamat azzal, hogy azt a hangulatot, amely ma uralja a párizsi egyetemi központokat a legcsekélyebb mértékben is vissza tudom adni. Egy bizonyos: kimondhatatlanul izgalmas dolog párizsi diáknak lenni. Valószínűleg az volt mindig is, ma különösképpen az. Aki ezt nem próbálta, aligha tudja megérteni, hogy miért. Akinek része volt benne, életének talán legnagyobb élménye marad mindhalálig. Ami a beszámulébá! kimaradt íme az ábra: még ha a nagy városnak csak egyetlenegy részét akarnám is megírni, mire jutok? Hiszen még az elején- sem vagyok a témának, s megszabott oldalszámaimnak immár a végén járok. Pedig mi minden érdekesről nem esett szó magán Quartier-en belül! Hiszen, hogy mást ne mondjak, a Place de la Sorbonne után következik csak a Rue Soufflot, Párizs egyik legszebb utcája, a Pantheonnal. A másik oldalon meg a Luxembourg-kert, a szabadban, zöldben olyannyira szűkölködő város egyik tenyérnyi „természete". S személy szerint legkedvesebb helyem, a Saint Germain meg a Szajna között elterülő rövid kis utcák sokasága, a Rue de la Seine, Rue Jacob, Place Fürstenberg, a Saint Michel s végül a Montparnasse. Dehát hogy ls képzelheti bárki is, hogy rövid pár oldalban visszaadható a „világ közepének" akár egy tenyérnyi részlete. Mielőtt tovább folytatnánk utunkat más nevezetes negyedekben, elégedjünk hát meg ennyivel, bízva abban, hogy visszatérhetünk még a Quartierbe is! Gselényi Lász/ót párizsi levele S 1 S 14