Új Szó, 1969. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1969-04-20 / 16 . szám, Vasárnapi Új Szó

Bábi Tibor, lapunk munkatársa, a csehszlovákiai magyar irodalom ismert és jeles képviselője, az Ez a Te néped, a Hazám, hazám, a Vándormadár, a Tízezer év árnyékában, A forrás éneke és a Könny a mikroszkóp alatt című művek szerzője a közelmúltban válogatással jelentkezett. A Se elevenen se holtan című kötet, amelyet a Csehszlovák írók Szövetsége ez idén nemzetiségi díjjal tüntetett ki, a költő lírájának keresztmetszetét adja. Az alábbi verseket az új kötetből közöljük. Hogy fölujjongjak... Ki engem valaha nőni látott, látta ezernyi bús ferdeségem, de meglátni nem akarták soha célokra törő egyenességem. Hirtelen szó — bunkós ítéletek ököl gyanánt zúdoltak fejemre. A vad világba löktek, hogy menjek magam s népem baján keseregve.".. Csörtetni, törtetni azt nem tudtam, így lett, hogy cselédsorba álltam. Volt szép, jó eszem, s odatartottam, mint az öszvér, zsák alá a hátam. És utam egyre csak lefelé vitt, s a mélynél mélyebbre kellett szállnom, hogy ne maradjon egy rend jó ruhám, egy Ingem, jó ismerősöm, álmom. Hogy lássam, kl barát, ki ellenség, s szeretni, gyűlölni megtanuljak, hogy az életet becsülni tudjam, s népemmel szabadon fölujjongjak.. i Nem szolgál Nem szolgáló cselédnek jöttem én, aki lapul és jutalomra vár. Ember vagyok, értelmes, büszke lény, aki magát adja, de nem szolgál. Szabad, és szabad tettre, szóra int, fölmagasztalja őt a szenvedés, elég neki az étel, tiszta ing, mely zsoldnak, jutalomnak is kevés. Megterm) csöndeskén az álmokat, gyümölcse érett szó és gondolat, s igaz ügyért hevül, ha pártot áll. Gyűlöljék bár a cinkos törtetők, osztálya, népe, óvja, érti őt. Küzd és él, de nem szolgál. Nem szolgált. Elbődült Brennus A Forrás éneke ciklusból Elbődült Brennus: Vea victisl — s a könnyű serpenyőre lökte kardját. Én nem harcoltam, le se győztek: a kard igazsága nekem nem igazság. Nem voltam hős. Erős, bátor se voltam, de nem lehet engem eltiporni, legyőzni nem lehet se elevenen, se holtan; vagyok, mint a kapaszkodó füvek s a zsenge nád; benned lakozik erőm és minden bátorság, tebenned, népem: örök Forrást Volt egyszer A Könny a mikroszkóp alatt ciklusból Volt egyszer egy forradalom — vagy nem is volt talán? Kisiklott, mint a vakvágányra futtatott páncélvonat — egy másik meg túl korán, vagy későn robbant el, akár a rosszul időzített bombaszerkezet. Ki íartja számon, hány testvérünket ölte meg a két különös, jósolatlan katasztrófa? Talán a Mont Blanc, vagy egy piramis omlott rám, és összetörte minden fiatal csontomat. A lelkem háromszorosan annektált terület, lánctalpakkal felszántott táj; sorsom kikényszerített áldozat és furcsa jóvátétel, harc a föld alatt és harc a temetővel; Sztálingrádnál térdre kényszerült a germán hódító, de máig az antant légiólt űzöm. Ö, hogy összefogtak a demokrata condottierek és Horthy szédelgő tengerészkabátja. Csalás, szélhámos látszat volt minden ellentétük, máig hű szövetségben öldösnek mindent, ami gondolat. így lettünk mindannyian kalandorok zsákmánya, ágyútöltelék. Meg se születtem, s eldöntötték, mint éljek, haljak; veretlen állok bár, engem sújt mégis minden vereség, a háború s a béke egyaránt rajtam dúl, engem öl, tapos minden törpe zsarnok és minden felbőszített náció, önnön testvérem is csak rajtam üt. Hatalmak nyílt vagy titkos kötése köt és kényszerít, hogy tűrjem, amit ember el nem tűrhet: a rossz apák otromba bűneit hetedízíglen sújtó vád engem állított pellengérre, s az ősök megcsúfolt erénye fiukban jutalmát soha el nem nyerheti. Az ószövetség haragos istenét idézi fel vad erkölcsében korom, e furcsa század, mely önnön embertelensége ellen fonák és embertelen emberséggel lázad. A szakadék s a káosz fia vagyok. Nem a történelmet, magamat folytatom, nem kell a múlt, a jövő se kell: magamat akarom! Éhségem, szomjúságom, vágyam én csillapítom, én töltöm be; gondolataimat én gondolom — elvégzem, amit végeznem kell, s ha meghalok, hát én halok meg, magámat külön summaként a történelemhez hozzáadom. A permanens háború kellős közepén így vívom csendes forradalmam; a békét minden áldott nap a szív s az ész törvényeként cselekszem — az atavisztikus dühök ellen, és elsősorban magam ellen: a börtönök, bitófák árnyékából így növök ki, így ágaskodom a nap felé: virágtalan virágzóm, s hervadatlan hervadok: eleven, furcsa, gyásznövény a sírokon. Thomas Munro: Irodalom, próza, vers, költészet (Folytatás a 8. oldalról) és gyakorlati magatartásokéra. A legmodernebbek valamennyi hosszabb irodalmi műben előnyben részesttik; a Pegazus lemarad, ha rövid lírai szárnyaláson túl akarják sarkallni és a küzdelem, hogy a teljesen kitejtett epikus vagy drámai költeményben végig szárnyaljon, a legtöbb író tehetségét ma és mindig kimeríti. Az irodalmat először Webster definiálta széles nyelvészeti értelemben: „egy nyelvhez vagy néphez tartozó valamennyi megőrzött írásmű", azután művészetként: „az a része, amely az irodalmi kifejezés formája szempontjából jelentős, különbözve egyrészt a zsurnaliszta, másrészt más rövidéletű irodalmi műtől; belletrisztika". A. J. Morleytől való idézet az utóbbi jelentést illusztrálja erősen értékelő módon: „Az irodalmat képezik midazok a könyvek... amelyek bizonyos nagyvonalúsággal, józansággal és vonzó-formával fejeznek ki morális igazságot és emberi szenvedélyt." Noha szélesnek tűnik, mégis mindkét értelmezés túlságosan szűk ahhoz, hogy a lenagyobb hasznát vehessük az esztétikában és a művelődéstörténetben. Először is mindkettő az írásra korlátozódik. Etimológiai szempontból ez ésszerűnek tűnik, mivel a „literatúra" latinul „írást" jelent. A modern tudomány azonban felismeri az íratlan Irodalom hatalmas tömegének jelentőségét, amely szájhagyomány útján öröklődött a történelemelőtti és a primitív kultúrákban, magában foglalva az olyat is, mint az amerikai indiánoké. Nem fogalmi ellentmondás „szóbeli irodalomról" beszélni, csak a fogalom eredeti, etimológiai jelentésén túlmenő hasznos kiterjesztése. Az irodalmi formák fejlődése sokkal tovább tartott az írott nyelv segítsége nélkül, mint azt a régi tudósok gondolták. Az irodalom kezdetének tekintett ókori írott művek ma későinek és mérsékeltnek tűnnek azokkal az íratlan forrásokkal összehasonlítva, amelyből erednek. A modern művek feljegyezhetők hanglemezre vagy filmre. Ezért most módosítanunk kell az irodalom fogalmán, hogy valamennyi verbális kompozíciót magába foglalja, akár írottak, akár szóbeliek; vagy pedig új elnevezést kell adnunk e nagyobb művészet számára. Az előbbi a könnyebb és elterjedtebb. A második értelmezés, ahogy Morley használja, értékelő; ezért az esztétikában a fentebb említett okok miatt kerülendő. Hogy a művészetek tudományos vizsgálata az emberi kultúrában a leghasznosabb legyen, irodalom-fogalmunknak magában kell foglalnia mind a jó, mind a rossz verseket, színdarabokat és regényeket; valamint a zsurnaliszta és más írásművek jó részét is, amelyek valószínűleg nem halhatatlanok. A mi általános művészet-meghatározásunkkal összhangban nemcsak a jó és a szép műveket kell tartalmaznia, hanem az összes többi szóbeli kompozíciót is, amelyet esztétikai értékkel szándékoznak felruházni, és az elfogadott típusok összes példáit, mint amilyenek a regények, szonettek és eposzok, amiket esztétikai célzattal alkotnak meg. Semmi sem akadályoz meg bennünket abban, hogy egy bizonyos regényt rossznak nevezzünk, pusztán azért, mert regényként irodalmi művek közé soroltuk. Először is, ha elfogadjuk a „művészet" esztétikai meghatározását, akkor ez elég ahhoz, hogy továbbmenjünk és „a szavak használatának művészeteként" határozzuk meg az irodalmat; vagy hosszabban, „az írott vagy beszélt szavak és jelentéseik összeállításának és elrendezésének művészeteként". Ha a „művészetnek" ezt az alapvető fogalmát szükséges megismételni, akkor hozzáteheti az ember, hogy „olyan módszerekkel, amelyek általában esztétikai hatást keltenek vagy szándékoznak kelteni". (Az „esztétikai" szót természetesen külön meg kell határozni.) A közeg természete — írott vagy kimondott szavak és jelentéseik — önmagában is elegendőképpen megkülönbözteti az irodalmat az összes többi művészetektől, kivéve az olyan művészeteket, mint az éneklés és a kalligráfia, amelyek a szavakat más alkotóelemekkel kapcsolják össze. Az egyik mód, amiben ez a közeg a többi művészetétől különbözik, az a különböző faji és nemzeti csoportokkal összekapcsolódott gyökeresen különböző nyelvekre való felosztás. Egyetlen más művészeti közeg sem különbözteti meg annyira az egyik kulturális csoportot a másiktól. A különböző nyelvek sok jelentésbeli párhuzama ellenére a hangtani és nyelvtani különbségeik sok ezzel kapcsolatos különbséget hoznak létre a különböző nyelvi csoportok között az irodalmi formában. Semmiféle az irodalomra jellemző speciális módszer vagy technika nem ismeretes, kivéve azokat, amelyek a különféle alkotástípusokon alapulnak. Beszélünk „drámatechnikáról", „verselésről", vagy a „novellaírás mesterségéről". Ezek azonban puszta elnevezések a dráma-, vers- vagy novellaírás általános mesterségére; ezek nem utalnak semmilyen sajátos technikára, a szobrászat vésésének vagy öntésének analógiájára. A fő alkotástípusok azonban segíthetik az irodalomnak más művészetektől és a szavak nem művészi használatától való megkülönböztetését. Megvilágítják az irodalom fogalmát, utalva terjedelmére és fő részeire. A két fő alkotástípus a költészet és a próza. Ezek mindegyike tovább osztható, ezt azonban Jobb ha magára a költészet és a próza meghatározására hagyjuk. A nem költői vers és a költői próza határeset, az irodalom közbülső része. így az irodalmat úgy definiálhatjuk, mint a leírt vagy beszélt szavak és Jelentéseik oly módon való összekapcsolását és elrendezését, amely esztétikai hatást kelt vagy szándékszik kelteni. Mint nyelvi közeg angol irodalomra, latin irodalomra stb. oszlik. Mint alkotási forma költészetre, versre és prózára oszlik, amelyek egymást fedő kategóriák. A költőt próza és a nem költői vers közvetítenek köztük. A költészet rendszerint sorokban vagy versszakokban elrendezett irodalmi műfaj, amely a szóhangok elrendezésében bizonyos (mértékes vagy egyéb) szabályosságot mutat, ezenfelül érzelmi képek révén viszonylag koncentrált érzelmi ösztönzéssel és a vágy, érzelem és képzelőerő kifejezése révén lelki felszabadításra való hajlammal rendelkezik. Gyakran kétértelmű analógiákat sugall metaforák és szimbólumok révén, és költői dikciónak nevezett jellegzetesen megfelelő nyelvi és mondatszerkezet-típusokban jut kifejezésre. Az az irodalom, amelyik rendelkezik mindezekkel a jellemvonásokkal, az költészet a szó legteljesebb értelmében és legtipikusabb formájában, amelyik csak ezek némelyikével, de nem mindegyikével rendelkezik, az kevésbé tipikus és a költői és a nem költői vers, vagy a költészet és a próza határvonalán áll. A költészet művészetének egyszerű, teljes alkotása vagy példája a költemény. A költészet olyan mű részeként ls előfordulhat, amelyik máshol nem költői; például lírai részlet, egy színműben vagy regényben. Egy költemény egyes részei a nem költői vers vagy próza felé is eltérhetnek. A költészet vagy költemény fő hagyományos típusai között foglal helyet az epika, a líra és a költői dráma; szóbeli mintákon is nyugszanak típusok, például a szonett. A próza olyan formában elrendezett irodalom, amely a mindennapi beszédre emlékeztet abban, hogy hiányzik belőle a mérték, a sorokra és versszakokra való bontás, vagy a szóhangok szembekötő szabályossága. Rendszerint folyamatos szakaszokban van megírva. Érzelmi ösztönzése, ha egyáltalán rendelkezik vele, hajlik a terjengősségre, és inkább fokozatos, mint koncentrált. Gyakran szenvedélytelen, gyakorlatias és összhangban van a mindennapi gondolkodás és beszéd gyakorlati és logikai konvencióival; azonban nem szükségszerűen ilyen és gyakran éppen az ellenkező végletbe csap át. Rendkívül hajlékony és egyaránt alkalmazkodik a képzelethez vagy a tudatos realizmushoz és racionalizmushoz. A prózairodalom fő típusai között foglal helyet a regény, a novella, dráma, az esszé és a tanulmány. A költői próza vagy prózai költészet prózai formában (és nem versben) írt irodalmi műfaj, amely a prózában szokatlanul nagymértékben tartalmaz a következő tulajdonságok közül egyet vagy többet: a) versmérték vagy szóhang minták; b) költői dikció; c) költői érzés és képe. A vers különálló versszakaszokban vagy sorokban írt költői műfa], amely a szóhangok bizonyos szabályosságával rendelkezik, mint amilyen a mérték, a rím, az alliteráció vagy más szempontok. Magában foglalja a legtöbb költeményt, amely rendelkezik a fentebb említett járulékos tulajdonságokkal, valamint a nem költői verset is, amely nem rendelkezik ezekkel.