Új Szó, 1969. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1969-04-20 / 16 . szám, Vasárnapi Új Szó

Napi feladat... Az ideológiai és a kultürális munka feladata szerintünk most az, hogy küzdjön a szélsőség, a felületesség, a laza munkaerkölcs ellen, a tisztánlátásért, az elvhűségért, a szellemi és gazdasági élet normalizálásáért, kötelezettségeink határozott és következetes teljesítéséért. Eredményeinkhez nem fér kétség. Az új helyzet és a megnövekedett feladat azonban azt igényli, hogy az eddiginél jobban törődjünk a tömegtájékoztatási eszközökkel és a kultúra tömegalapjának célszerű felhasználásával. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy milyen mértékben érvényesül a pozitív előjelű eszmei offenzíva, az új munkaformák kialakítása, valamint a szocialista világszemlélet és életstílus széles körű elterjesztése és meghonosítása. Fontos, hogy a nevelés — jobban mint eddig — társadalmunk termelési és politikai céljának a szolgálatában álljon és a felvilágosító munka minden eszközével segítse a kibontakozást, az élet normalizálását, a nemes célkitűzések teljesítését. A nevelésnek és általában a kulturális életnek sok kárt okozott a demagógia, a dogmatizmus, a merevség, a valóságot gyakran figyelmen kívül hagyó elmélet és gyakorlat. De sok kárt okozott a liberalizmus, a helytelenül értelmezett demokrácia, a fegyelmezetlenség, a felelőtlenség, a kifejezetten jobboldali mentalitás. A jóvátennivaló mindkét vonatkozásban rengeteg. A hibák leküzdése bátor kiállást, a rossznak bizonyult módszerek szenvedélyes elutasítását követeli. Bírálni kell tehát a rosszat, a szélsőségest, a helytelent, ugyanakkor támogatni kell a jót, az ésszerűt, a helyest. Tényleges sikert ezen a vonalon is csak a kétfrontos küzdelem eredményezhet. Azzal, hogy alkotmány biztosítja jogainkat és további lehetőség nyílik az anyanyelvi művelődésre, valamint kultúrálls és tudományos életünk fejlesztésére, megnövekedett feladat hárul a tájékoztatás minden eszközére, nem utolsósorban a népmüvelésre. Gondoskodniuk kell arról, hogy új erők álljanak csatasorba, hogy javuljon az iskolánkívüll nevelés minő sége, tökéletesedjék a minden igényt kielégítő kulturális ellátottság, bővüljön a felnőttek és az ifjúság érdekköri tevékenysége és általában mindenütt Jobbá, eredményesebbé váljék a felvilágosító és a tudatformáló munka. Az új intézmények hálózatának kiépítése, a kiadványok és a rendezvények színvonalának emelése, nem utolsósorban kultúránk összes eszközének gazdagítása rengeteg erőfeszítést igényel minden vonalon. Ma is az a legfontosabb, hogy minél több ember végezze el a közép- és főiskolát, szerezzen általános műveltséget és megteremtődjenek az ehhez szükséges feltételek. A nagyobb tudás azért nélkülözhetetlen, és az ezt szóriiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii; galmazó nevelésre azért vár most nagy szerep, mert az alkotmányilag biztosított jogi norma is csak annyit ér, amennyit ésszel, tudással — társadalmunk és a magunk hasznára — megvalósítunk belőle a gyakorlatban. A reálpolitikára, a határozottságra és a józan észre most nagyobb szükség van, mint a múltban bármikor. Az állami- és pártszervek helyzetét és irányvonalát nem elég csupán tudomásul venni. A helyes törekvéseket támogatni kell, még abban az esetben ls, ha némelyik Intézkedés nem mindenben felel meg az egyéni érdeknek, vagy az egyéni elképzelésnek. Kívánjuk a szocialista demokrácia kiszélesítését, akarjuk és küzdünk érte, hogy mondjon véleményt mindenki, vitatkozzunk, cseréljük ki nézeteinket. De ha helyet kapnak olyan megnyilvánulások, amelyek távol állnak a szocialista eszmeiségtől, akkor sokkal nagyobb mértékben adjunk teret azoknak, akik pártos véleményt tolmácsolnak és a szocializmus ügye iránti töretlen hűségről tesznek bizonyságot. Ismerjük a célt, megvan a programunk, tudjuk miért küzdünk. De vajon a türelmetlenkedőknek (az egyéni érvéken kívül) van-e határozott céljuk, van-e tudományosan megalapozott ideológiájuk, tudják-e, hogy hová és merre vezet a legjobb út? Vagy csak tagadnak mindent és megelégszenek a nihilista negáciőval? Gyakran az a helyzet, hogy igen. Ez pedig hiba. Tagadni valamit anélkül, hogy helyébe jobbat, igazabbat adnánk, vagy megmutatnánk a nehézségekből kivezető utat — nagyon kevés... A marxizmus tisztaságáért nemzetközi méretekben folyó küzdelem igen bonyolulttá tette a napi politikában is az eligazodást. Nem könnyű tájékozódni, különösen akkor, ha „a fától nem látjuk az erdőt". S ma gyakran anélkül, hogy összefüggéseiben vizsgálnánk az eseményeket, kiragadott jelenségeken lovagolunk. De akárhogy ls közelítjük meg a dolgokat, ahhoz nem kell sem különösebb előképzettség, sem különösebb érzés — csupán nyitott szem és tárgyilagos szemlélet —, hogy lássuk: kettős veszély fenyeget. Egyik oldalon a viszszahúzó erőt képviselő dogmatizmus (a szektásság, a tunyaság, a merevség, a vaskalaposság, az egy helyben topogás). A másik oldalon a liberalizmus, a jobboldali opportunizmus (a polgári, kispolgári befolyás, a fegyelmezetlenség, az antiszocialista és a szovjetellenes erők megnyilatkozása). A két „irány" — egymást erősítve — gyakran közös platformon áll. S ha így van (és nyitott szemmel járva bárki meggyőződhet róla, hogy így van),, akkor azoknak, akik az alkotó marxizmust tekintik iránytűnek és őszintén kívánják a jót, az igazat, az" egészséges kibontakozást, két fronton kell küzdeniök: egyfelől a szektás baloldalt, másfelől a jobboldalt, az opportunizmust, a demagógiát kell elítélni és harcképtelenné tenni. A feladat nehéz. A nemes ügyért azonban érdemes küzdeni. Küzdjünk érte mi is határozottan, naponta. BALÁZS BÉLA A mi vidékünkön, Beczkón született. Bécsben balt meg, ötven éve. Életművét, mint nagy magányosét tartja számon a művészettörténet. Néhány évig Münchenben tsnult, aztán megkezdte csaknem élete végéig szakadatlanul tartó bolyongásait. Évekig Olaszországban dolgozott, bejárta Európa nagy részét, negyven évig tartó vándorlása alatt mérhetetlen tömegét festette a kisebb-nagyobb képeknek. Munkássága alig tagozódik korszakokra. A rajzos modortól elszabadulva Munkácsy rövid ideig tartó hatása után előbb ködös, színtelen képeket festett, később palettája megszinesedett. Különc, bizonytalanul szétfolyó egyéniségnek mutatkozott, akit a természettel szoros kapcsolat avatott művésszé. Nem keresett soha tárgyat elképzeléseihez vagy vízióihoz, hanem kiült a természet elé, s hagyta, hogy annak színei, formál változó esetlegességei hassanak rá s így művészetét részben az alaktalan, megfoghatatlan, soha meg nem szilárduló ködszerű vagy folyékony hangulatképek jellemzik. Évtizedes csavargásai alatt a természettel való mély kapcsolata révén óriási formaemlékezet fejlődött ki benne. Tájképelt, melyeken rajta reszket az első benyomás friss harmata, bármily hihetetlenül hangzik is, egytől egyig műteremben festette. A Kárpátok hegycsúcsait, vízeséseit, az Alföld mocsaras tájalt, nagyvárosi kültelkeket ábrázol legtöbbször ködös, párás hangulatban. A század vége felé érdeklődése az alakos ábrázolások felé fordult, a külvárosok elesettjeit, ágrólszakadt szegény embereket, a nyomorúság reménytelen áldozatait, örökítette meg. Nagyszámú háborús képén a megrázó emberi tragikum festője. Figurális képei sokszor látnoki erejűek, emberábrázolása olykor rembranti mélységű. Öriásl életműve nagyrészt még ma ls feldolgozatlan. Szerencsés pillanataiban egy-egy szegényember, csavargó vagy ez első világháborúban szenvedő katona víziószerű megjelenítésében oly magasságokba emelkedett, amelyek a magyar festészet legjobb szintjét jelentik. Halála 50. évfordulója alkalmából gazdag életművéből matatunk be két képet. SZERBIÁBAN (1852—1919) KALAPOS FÉRFI. (Tanulmányfej) Én. te, ő és a többi Nyelvünkben ritkábban van szükség a személyes névmásra, mint más európai nyelvekben. A magyar igeragozás rendszere lehetővé teszi, hogy az ige mellől elhagyjuk, és csak bizonyos esetekben tegyük ki. Tudjuk, hogy a magyar nem így beszél: „én megyek", „te mész", hanem „megyek", „mész" stb. Természetesen ha hangsúlyozni akarom, hogy „én megyek", nem pedig valaki más, akkor a személyes névmásra szükség van. Tudjuk ezt, s mégsem ritka, hogy megfeledkezünk róla. Főleg fordításokban találkozhatunk eléggé gyakran a személyes névmás fölösleges használatával. Nyilvánvaló tehát, hogy ez a hiba idegen hatásra terjed. Az alábbiakban ls magyarosabb mondatszerkezetet kapunk a személyes névmás elhagyásával: „Én nagyon szeretem a virágokat, különösen a rózsákat." Jobb tehát így: „Nagyon szeretem. . ." Nem tekinthető szerencsésnek használata ebben sem: „Szerencsére én Jómagam eddig még nem hódoltam be ennek a sportnak.. " Az én itt fölösleges, különben is a két hangsúlyos névmás egymás mellett nehézkéssé teszi a mondatot. A szövegkörnyezet ebben sem Indokolja a személyes névmás használatát: „Nekem te ne beszél] rőlal — csattant fel BrovalszklJ piros arccal." Arról van ugyanis szó, hogy egyáltalán nem akar róla hallani; nem pedig arról, hogy épp neki nincs joga beszélni róla. A mutató névmás — mint tudjuk — kettős alakban használatos. A mély hangrendűvel távolra, a magassal közelre mutatunk. A mondatban ugyanígy használjuk, ha az előzményre utalunk vele vissza. Felcserélésük ugyan komolyabb értelmi zavart nem okoz, de a mondatot Idegenszerűvé teszi. Például: „Pardubicén a kladnóiak szoros emberfogással igyekeztek megvédeni kapujukat a gólóktól, az azonban csupán 12 percen át sikerült." Itt az ez használata lenne helyénvalóbb. Az előbbi esetnek a fordítottjával találkozunk ebben a mondatban: „És most első ízben ébredt fel benne a kétely: vajon ez a szüntelen törekvés, hogy észre nem véve, elhaladjon az események mellett és ne kerüljön érintkezésbe mindazzal, ami árthat lelki egészségének. .." Ebben sem „erre a (közeli) kételyre" mutat az ez, hanem „arra a (távolabbi) törekvésre". Jobb tehát így: „.. .vajon az a szüntelen törekvés..." Az e mutató névmásnak nincs megfelelő mély hangrendű párja, mivel ez összetéveszthető lenne a hangsúlytalan a névelővel. Különösen hangzik tehát az ilyen mondat: „Fontos a balesetek lehetőségét csökkentő munkamódszerek bevezetése. A célt szolgáló a fárasztó munka egyre fokozottabb gépesítése..." A félreértés elkerülése végett ebben az e-t kellett volna használni, vagy az újabb ezt a-t. A mutató névmás és a határozott névelő találkozása meglehetősen nehézkés szerkezetet eredményez. Ha valamelyikük az értelem kára nélkül elhagyható, jobb elhagyni. „A kelet-szlovákiai Sninában működő Vihorlat üzem több termékével képviselteti magát az ez idei brnói vásáron." A mondat egyértelmű marad a névmás nélkül is: „... képviselteti magát az idei brnói nemzetközi vásáron." Olykor azonban a névmás mellőzése értelmi zavart, kétértelműséget okozhat: „Leszögezi, hogy a szocialista Románia mindig a vietnami nép oldalán fog állni és szilárdan bízik végső győzelmében." A szerző bizonyára ezt akarja mondani: és szilárdan bízik annak végső győzelmében." Néhány névmásunk használatában bántó idegenszerűség mutatkozik: „A műszer ultrahangot bocsát ki magából." Kétségtelen, hogy ez idegen hatás szüleménye. Magyarosabb a visszaható névmás nélkül: „... ultrahangot bocsát ki." Ebből a névmásainkkal kapcsolatos néhány megjegyzésből talán hasznosítható valami a mindennapi gyakorlatban. MORVAY GÁBOR