Új Szó, 1969. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1969-04-13 / 15 . szám, Vasárnapi Új Szó

Már Bonn-nak is van „ErósZcentruma" • Az NSZK ban egyre nagyobb méreteket ölt a legalizált prostitúció • Bürokrácia a szere-^ lem szolgálatában • A legjö< vedelmezobb üzlet' < M Wmjí VéYiViV^ w< w M A HAMBURGI ST. PAULI NEGYED REEPERBAHN SUGAROTJARÖL. Karel Císar bonni D

ecember óta Bonn igazi nagyváros lett. Nemcsak azért számít nagyvárosnak, mert az NSZK fővárosa, bár csak 150 ezer lakosú, egyetemi város is és most épül földalattija, hanem azért, mert az új „Erószcentrum" kiépülésével Bonn szabályos nagyváros lett. A szerelem antik istenének bonni központja nem valamilyen hatalmas alkotás, fővárosi, de mégis csak kisvárosi létesítmény, ám ahogy mondani szokás: kicsi, de saját. Az „Erósz-centrum" a világ egyik legősibb „ipara" bonni központjának a hangzatos fedőneve. A prostitúció modernebb változata. Egy éjjeli lokál váltakozó szellemű tulajdonosa rendezte be. Két bérházat vásárolt, s ezeket 53 szobás hotellé alakította át. A „szerelmi ügylet" lebonyolítása céljából befedték és infravörös fűtéssel látták el az udvarhelyiséget. A kliensre váró hölgyek kissé könnyed öltözékben jelenhetnek meg, természetesen nem „munkaruhában", az üzletfelek eléggé válogathatnak, elvégre nem vesznek zsákbamacskát, s alkudozáskor egyik fél sem fagyoskodik, ázik. (Bundesbildstelle felv.) Kockaiat oí of/ef Az „Erósz-centrum" megnyitása előtt ls eléggé elterjedt volt a prostitúció Bonnban, ám ennek a mesterségnek az űzői kénytelenek voltak a nyilvánosság előtt szerepelni, ami természetesen megbotránkozást okozott. A városi politikusok majdnem politikai eseménynek tartják a könnyű nők összpontosítását, aminek viszont a rendőrség felette örül. Végre egy tető alatt van és kartávolságnyira elérhető a bűnös világ. A városatyák meg annak örülnek, hogy a város megszabdulhat az utcai prostitúciótól. A bonni „Erósz-centrum" megnyitása — mint várható volt — nem történhetett meg kisebb botrány nélkül. Egy ismeretlen élcelődő nagy felfordulást okozott. Valaki ugyanis az „Erósz-centrum" tízszeri díjtalan látogatására feljogosító ingyenjegyeket nyomtatott ki, s ezeket többnyire állami tisztviselőknek és képviselőknek küldte el. Jó viccnek tartották mindaddig, amíg a városatyák fel nem fedezték, hogy a „szerelmi előfizetési lapokon" a város domború pecsétje díszeleg. Ez pedig már visszaélés a hivatalos címeres pecséttel. A tettes végül csak azért úszta meg szárazon a rossz viccet, mert a városatyák arra a belátásra jutottak: a városi címer hamisítványa annyira feltűnő, hogy mindenki láthatta, az ingyenjegyek felkínálása nem történhetett komoly szándékkal. Mindenesetre jó reklámnak bizonyult, mert az itteni lapok előszeretettel cikkeztek róla. A bonni „Erósz-centrum" igen nagy feltűnést keltett pedig az igazi nagyvárosok, például Hamburg vagy MajnaFrankfurt hasonló intézményei mellett ártatlan játéknak tűnik. Ott nem egyes házak, hanem egész háztömbök, utcák, sőt negyedek vannak, melyeknek lakói a szerelem árusításából s mindabból élnek, ami ezzel a foglalkozással összefügg. Ki ne ismerné a hamburgi St. Pauli negyedet meg a Reeperbahn főutcát, melyet általában „a világ legbűnösebb négyzetmérföldjének" neveznek. Hírneve az óceánon túlra is eljutott, ami tengeri kikötő esetében nem is meglepő. Mielőtt a több mint kétezer főnyi személyzetű Wasp amerikai repülőgépanyahajó Hamburgban lehorgonyzott volna, a legénységnek kiosztották a fedélzeti újság különkiadását, amely figyelmeztette a matrózokat: „A lányok nem téged akarnak gyönyörködtetni, hanem a pénzedet akarják". Mintha ezt az amerikai haditengerészek nem tudták volna. Valahányszor hadihajók érkeznek a hamburgi kikötőbe, törvényszerűen nő a „bűnös negyed" forgalma, s természetesen az árak is emelkednek. Az árúba bocsátott szerelem nyújtotta gyönyör s mindaz, ami az erotikával és a szexualitással összefügg, óriási vállalkozás lett, amelyet nem szabad lebecsülni. Hamburg mulatónegyedében — becslések szerint — legalább százmillió márka évi forgalmat bonyolítanak le a kocsmák, vendéglők, bárok, vagyis csupán a vendéglátóipari üzemek. A szerelmi szolgálatokból eredő pénzforgalom ebben nincs benne, mert becsléssel is nagyon nehéz megállapítani. St. Pauli szórakozóhelyeinek évente mintegy 300 ezer vendége van, s körülbelül 480 vendéglátóipari üzem áll rendelkezésükre (hamburgi viszonylatban minden nyolcadik vendéglátóipari üzem a St. Pauli negyedben van). Mintegy ötven üzemnek ún. kabaré-koncessziója is van, vagyis engedély alapján vetkőző számokat és más „művészi erotikus" látványosságokat rendezhet. Ugyancsak becslések szerint ebben a hamburgi negyedben mintegy háromezer prostituált „működik", de az egészségvédelmi hivatalok nyilvántartásában ezeknek csak valamivel több mint a fele szerepel. Különben egy sztriptíztáncosnö négy esti és éjszakai fellépéséért 100—150 márkát, a különös varázserefü „sztárok" 200 márkát kapnak. Hamburgnak is vannak „Erósz-centrumai", szerelmi palotái és több száz IPAR szobás nagyszállói. Építőik tiszteletre, méltó hamburgi vállalkozók, akik természetesen előkelő negyedekben laknak, amit minden nehézség nélkül meg. engedhetnek maguknak, hisz a „szere, lem-szállók" lakója napi 40—50 márkát fizet egy szobáért. A miniszter is eleszól Egy vállalkozó szellemű személyiség St. Pauli látogatói számára útikalauzként különlapot indított, mely időközben elérte a havi 25 ezres példányszámot. A helyi viszonyokban jártas útikalauz ilyen negyedben mindennél fontosabb, mert nem sokan ismerik ki magukat a negyed rejtélyeiben, és sok vállalkozó irgalmatlanul megkopasztja az alkalmi vendégeket. Nyugat-Németországban a legrégibb foglalkozásnak, a prostitúciónak és modarnebb kellékének, a sztriptíznek megvan a maga bürokratikus ügyvitele is. Ezzel kapcsolatban anekdotaként ható, de lényegében igaz történetek keltek szárnyra. Tény, hogy az illetékes adóhivatalok jövedelmi adót hajtanak be a prostituáltakon, s állandó nehézségeik vannak ügyfeleik bevételének a megállapításával, elvégre az államot nem lehet csak úgy egyszerűen megrövidíteni. A hölgyek ugyanis nem w zetnek könyvvitelt, nem adnak nyugtákat, s ha néha mégis áttekintést készítenek ügyfeleikről, ebből nemigen származik haszon az adószedőknek, annál inkább politikai botrány. A sztriptíz-táncosnők nemrég kérték az illetékes pénzügyminisztériumot, csökkentse adóalapjukat a ruházkodási rezsiköltségekkel. Egy meg nem nevezett tartományi pénzügyminiszter áttanulmányoztatta az erre vonatkozó paragrafusokat, aztán a bonni pénzügyminisztériumhoz intézett levelében viszszautasította ezt a követelést. Azt írta, hogy „a nők sok pénzt kereshetnek azzal, hogy levetkőznek, aztán megint pénzt adnak ki, hogy felöltözzenek ... A sztriptíztáncosnők esetében különleges reklámátalány bevezetését nem tartom fónak... Például az apácákkal szemben, akik jellegzetes munkaruhát hordanak, a sztriptíztáncosnők esetében nem beszélhetünk valamilyen jellegzetes munkaruháról." Szóval mindennek megvan a maga rendje, szabálya, márpedig rendnek kell lennie, s van is rend. Megnyugtat, hogy itt, Bonnban nemcsak „Erószceutrum", hanem olyan központ is van, amelyben megvizsgálják, nem veszélyeztetik-e az ifjúság erkölcsét bizonyos sajtótermékek. E központ fennállása óta több ezer „objektum" terjesztését tiltotta be, és nyilvántartja a bíróságok által erkölcsteleneknek minősített „objektumokat". Néha indexre kerül kissé szabadabb felfogású, de valójában művészi alkotás is, viszont többnyire betiltják az északi országokból származó pornográf dolgokat. Különösen a dániaiakra vadásznak, mert Dániában mintegy 150 vállalat specializálta magát a bonni államba irányított pornográf dolgok exportálására. Nagyon jövedelmező üzlet, s a nyugatnémet vállalkozók nem hagyják parlagon heverni ezt az üzletteret. Vannak dolgok, amiket maguk gyártanak, aztán külföldről visszaküldenek. • A

z amerikai bűnözők mind gyakrabban panaszkodnak, hogy a gengszterélet már nem olyan, mint régen volt. Ha a helyzet így fog tovább rosszabbodni — panaszkodik John S. ismert bűnöző, akinek valódi nevét érthető okokból elhallgatjuk, — nemigen fizetődik ki az embernek, hogy sokat fenegyerekeskedjék pisztolyával". John szerint a bűnözők társadalmának nagy problémát okoz, hogy „apadnak a források". „Az első pálinkamérést valaki három perccel előttem rabolta ki. A másodikban éppen a pisztolyomhoz nyúltam, amikor betoppant a rendőrség és letartóztatta a tulajdonost, mert lóversenyfogadásokat vett fel", — meséli John. A harmadik helyen tett látogatás csak 5,79 dollárt eredményezett Johnnak, ennyi volt ugyanis három üveg bor utáni bevétel. „A tulajdonos szabadkozott, hogy nincs több pénze, mert a többit báromnegyed órával előttem három fiatalember vette magához — lereszelt csövű sörétes puskát fogtak a tulajdonosra". Az elmúlt években annyian adták fejüket bűnözésre, hogy viszonylag hiány van áldozatokban. „Azok voltak az aranyidők, — sóhajtozik John —, amikor az ember sötétedés után „munkához láthatott", megtámadhatott valamilyen patikába tartó vénasszonyt Ma sötétedés után olyan csend van, mint a kriptában. Persze van ennél is roszszabb... Az egyik haverom éjjel kiment az utcára kiszel lőztetnl a fejét. Egyszer csak észreveszi, hogy egy idős hölgy közeledik feléje. A haver a kalapjához nyúl és szép jó estét kíván, mire a hölgy háromszor is átlőtte a szívét. .. Uram, én előbb lövök, és csak aztán kérdezek". Mint sok más bűnöző, John is arra panaszkodik, hogy az áldozatok otthonuk védelmében egyre leleményesebbekké válnak. A múlt hónapban például irtózatosan felsUlt egy betörés során, amikor embert akart rabolni. NEHÉZ egy unozo ÉLETE Az ajtón a következő felírás: „Vigyázat, hamadryas!" — idézi fel emlékezetében John. 0 persze ügyet sem vetett rá, a sötétben botorkált, míg bevetődött a hálószobába. Azt hitte, kezében a feltételezett zsákmány, de megdöbbenve vette észre, hogy egy feldühödött óriáskígyót szorongat. „Honnan tudjam, hogy a hamadryas az a királykobra?! — teszi fel a kérdést. — „Ha olyan művelt lennék, magam la áldozatni esnék, mert akkor nem lennék bűnöző. Ha viszont áldozat lennék, lefogadom, hogy sohasem tolnék ki oly piszkosul a szegény betörővel, aki arca verejtékével szerzi meg a betevő falatot." John zsörtölődik, hogy a rablás Is túlzsúfolt foglalkozás lett. „Mindig arról álmodoztam, hogy egyszer bankrabló leszek —, mondja. — Ma azonban olyan nagy a tülekedés ezen a pályán, hogy az Ilyesmi kimondott időveszteség. Hisz nemrég tartóztattak fel saját bankomban, amikor el akartam helyezni a zsákmányt, amelyet előző nap egy nagy önkiszolgáló üzlet kifosztásával szereztem." John úgy véli, hogy jó lenne, ha a kormány konceszsziókat adna új bankoknak, hogy ösztönözzék a bankrablás iránt vonzódó ifjúságot. John meggyőződése: ha a kormány a probléma velejéig akar batolni, vagy biztosítson alkalmilag több áldozatot, vagy létesítsen valami olyasmit, mint a fölösleges farmok programjai, melynek keretében a „fölösleges" bűnözőket a szövetségi kormány támogatásban részesítené azért, hogy ne lopjanak. John mint bivatásos bűnöző nem szívesen ad tanácsot esélyes áldozatoknak arra vonatkozóan, hogyan bújjanak ki kötelességük alél. „Tudom ennek egy módját, éspedig költözzenek Európába". John rámosolygot az őt meginterjúvoló újságíróra. „Ez minden, amit tudni akar?" — kérdezte. Amikor igenlő választ kapott, búcsúzásul megjegyezte: „No látja, ez is támlás volt!" RUSSELL BAKER ••••••