Új Szó, 1969. március (22. évfolyam, 51-76. szám)

1969-03-09 / 10. szám, Vasárnapi Új Szó

' • - •.• > *''' ' • • y Majdnem magánügy, amit-most elmondok: hogyan talolkoztom egy algériai partizánjánnyal Algírban és Budapesten. De. történelem is: e*ért mesélem el — úgy, ahogyan Jázmina nekém elmondta és ahogyan megéltem. O Először akkor láttam, amikor Algéria függetlenségének első születésnapját ünnepelte. Sose felejtem el azt a napot: Dar-el-Beidában, Algir Fehér Ház nevű hatalmas repülőterén egymilliós ujjo-ngó tömeg hallgatta az ünnepi beszédeket. A két kulcs-szó, amelyre mindig tapsvihar felelt, az al Isztiklal és az al-lstirákija volt: a függetlenség és a szocializmus. Leírhatatlan kavargásban, porfelhőben, a tűző nap alatt szinte bugyborékolt a tömeg katlana, amikor véget ért az ünnepség. Igyekeztem a dísztribün mögé vezető lépcső aljához furakodni, hogy lefényképezhessem az algériai vezetőket. A lépcsőn feltűnt nekem két összesimuló arc — feltűnt, mert azt hittem, összenőtt sziámi ikrek sodródnak lefelé az összetorlódott tömegben: de miért jönnek így, miért hajtja fejét egy szép, mosolygó, fiatal lány egy erőteljes nő arcához? A magyarázatot akkor találtam meg, amikor a százfejű, de testetlen tömeg a lépcső alján ismét emberekre, egyedekre bomlott. A mosolygó barna arc nem rásimult a másik arcra, hanem rátámaszkodott. A piros ruhájú fiatal lányt erőstermetű társnője magához szorította, kórjaiban vitte — emelte. Azért vitte a karjában, mert a mosolygó lánynak nem volt lába. © A tömeg messzi sodorta a piros ruhájú lányt és azt, akinek nyakába kapaszkodott. Kérdezősködni kezdtem utánuk kollégáimnál, de eleinte nem volt szerencsém. Algériában annyi volt a rokkant, csonka végtagú ember a háború utáh, hogy háromnapos valóságos nyomozás után sikerült csak megtudnom a mosolygó lány nevét és címét. „Piros ruhában volt a dísztribünön? Akkor csak a bombás lány lehet. Bomba tépte le mindkét lábát. Azt hiszem, Jázminának hívják — mondta a nőszövetségben egy ismerősöm. — A Hydra-városrészben lakik". f-elkerestem. Ugyanabban a piros ruhában volt, mosolyogva gördült elém kerekes tolószékén. Narancslevet kortyolgattunk, diskurálgattunk, sütkéreztünk egy kicsit a napfényes verandán, azután elővettem noteszomat. Jázmina elkomomolyodott: megkezdődöt élete első interjúja. Az életéről kérdeztem, arra kértem, mondja el a történetét. . © A „bombás lány" történetét megírtam akkoriban. Megírtam, hogyan lett Jázmina, egy algériai kis fűszeres lánya partizán. Apja még a szabadságharc kitörése előtt meghalt. Fivére, Mohamed, vasmunkás lett, csatlakozott az FLN-hez, a Nemzeti Felszabadító Fronthoz, s amikor a csendőrök keresték, elment a hegyekbe. Nővére, Zora, messzire ment férjhez. Jázmina anyjával élt. Mindketten fatmák lettek. A Fatma tulajdonképpen gyakori arab asszonynév. De a francia gyarmatosok így hívták az algériai cselédeket. Nem tanulták meg a különböző arab neveket, minden cselédlányt egyszerűbb volt fatmának szólítani. A kis fatma 18 éves korában lett az FLN össrekötője. Anyja eleinte csak tejtette, hogy az ellenállókat segíti, de amikor fia elesett, maga biztatta, hogy tegyen meg mindent a bosszúállók oldalán. A kis szolgálólány bevásárlókosarában üzeneteket, röpcédulákat, fegyveralkatrészeket szállított, A gyarmatosok félelmükben összeszedték a lakosságtól a vadászpuskákat, a tőröket, a fejszéket, a késeket, és a hentesbárdokat is. Az öszszekötők az elrejtett és szétszedett fegyvereket darabonként vitték a partizánokhoz, akik újra összerakták őket. Jázmina szerencsével járt, minden szállítmánya célba ért. De a rendőrség szimatot kaphatott, mert házkutatást tartott Jázmináéknál. A kislány éppen nem volt otthon — és a rossz hírre már haza se ment többé. Az FLN gondoskodott róla — idegen családok befogadták, kézről kézre adták. Jázminát elrejtette, táplálta a nép. Az ügyes bátor lány egyre fontosabb feladatot kapott. Eleinte élelmet gyűjtött az ellenállóknak, később fidajin lett, önkéntes, aki egyedül megy az ellenség közé és életét se sajnálja. Bombákat, aknákat is vitt. Utolsó megbízatását Foddában kapta. Bombát kellett elhelyeznie a csendőrség épületében. lították, szétrázódhatott benne valami. Tíz perccel hamarább Jázmina kezében robbant. Fájdalmat nem érzett, csak amikor felébredt a kórházban, az ágyhoz kötözve. Karjait gipszbe tették; lába sajgott — de csak így érezte. Jázmina mindkét lábát tőből levágták. Egy hétig feküdt eszméletlenül. Amikor magához tért, gyalázták, átkozták. Az ápolónők, az orvosok is. Bicot-nak mondták: „Rühes szamár vagy, nem virágnevet érdemelsz!" Csak így szólították: „Sala race" — te piszkos fajzat! Ha kínjában kiáltozott, rácsukták az ajtót. Nem ápolták. Füle hallatára kérdezték egymástól: ,,Ez a kis piszok mikor pusztul már el?" © © Megkérdeztem Jázminát, félt-e? „Semmi félelem nem volt bennem, csak a szivem dobogott gyorsabban — felelte csendesen. — Tudtam, hol van a csendőrség, de sose jártam az épületben. Ellenálló testvéreim lerajzolták a helyszínt. Megjelölték, hová kell tenni a kis bőröndöt. A táska nem volt feltűnő, mert abban az időben mentem, amikor az aszszonyok ilyen táskákkal indulnak a mór fürdőbe. A bomba a datolyadobozban ketyegett. 1958. október 15-e volt. Amikor az úttest túlsó oldalán megláttam a csendőrség feliratát, elöntött az öröm: itt a cél! De ekkor ütést éreztem — a bomba túl hamar robbant fel . . ." Valószínűleg az időzített szerkezet romlott el. Nagy utat tett meg a pokolgép Jázmina táskájáig, öszvéren is szálNem pusztult el. Fél évig szenvedett, teljesen elkülönítve. Szüntelenül zokogott. Sebeiből folyt a genny. Azután kijött a vizsgálóbíró. Közölte, hogy már alkalmas a börtönre. Újabb másfél évet raboskodott egy régi erődbörtön pincezárkájában. A szalma férges, rothadt volt alatta. Patkányok szaladgáltak magatehetetlen testén. Rabtársnői gondozták, ahogyan tudták. Azután megrendezték a pert. Tízévi kényszermunkára ítélték Jázminát, akinek nem volt lóba. „Tulajdonképpen ezzel az ítélettel megmenekültem. Halálos ítéletet vártam" — mondta csendesen, mosolyogva Jázmina, az algériai ház verandáján, és kicsit gördítette tolókocsiját, hogy még süsse a lenanyatló nap. Mentőautón a katonai bfafntara vitték, hordágyat lerakták a hadbíró emelvénye elé, a padlóra. Onnan a magasból lenézett rá egy colonel. Letegezte; megkérdezte, miért tette, amit tett. Azl válaszolta: hogy elősegítse hazája függetlenségét. Az ezredes dühbe jött, egészen elkékült, úgy sértegette. ,,Én a hordágyon feküdtem a földön, a colonel egeszen fölém magasodott, éreztem, hogy milyen kicsi vagyok. Talán ezert mondtam: „Elnök úr, ne feledje, bármilyen kicsi vagyok is, ön előtt Algéria egy harcosa fekszik". A hadbíró csendesebb lett. Azt kezdte mondogatni, hogy a lány nem ért el semmit, de elvesztette a lábát. Ekkor hallotta meg Jázmina az arabul elsuttogott bátorító szavakat. Észre se vette, hogy a tárgyalóterembe beengedték a közönséget. Azt hitte, hogy egyedül van a bírósággal szemben. Nem tudott megmozdulni, de hallotta a hangokat: „Bátorság, húgunk! Ne félj! Ettől fogva tudta, hogy nincs egyedül. Csak később tudta meg, hogy két lányt letartóztattak a tárgyalóteremben, mert hangosan helyeseltek neki. A hivatalból kirendelt védő azt mondta, hogy Jázmina az FLN által félrevezetett éretlen fiatal. A lány az utolsó szó jogán helyreigazította védőjét. Vállalta tettét. Akkoriban már érlelődött a változás. Amikor kihirdették az akkor szokatlanul enyhe ítéletet, egy lányhang most már nem suttogta, hanem kiáltotta: „Ne félj, Jázmina, nem fog tíz évig tartani I" (D Jázminát a Maison-Carrée, majd a Barbarousse börtönbe szállítoták. Onnan került a párizsi Fresnes fegyházba, összesen több mint három évig volt börtönben — tényleg nem tartott tíz évig. Amikor megalakult az ideiglenes algériai kormány, francia hadifoglyokkal kicserélték, még a felszabadító harcnak véget vető tűzszünet előtt, öt fogoly francia katonát adtak érte. Még tartott a háború, amikor hamis marokkói útlevéllel Amerikába küldték Jázmint. Egy olyan intézetben kezelték, ahol gyermekbénulásban szenvedő betegeket gyógyítottak. Az amerikai orvosok még két bombaszilánkot kivettek belőle, amit Algírban benne felejtettek. Jázmina megmutatta a két rozsdás repeszdarabot, amit kioperáltak belőle Amerikában. Eltette őket em lékül. Miattuk nem tudtak akkor műlábát csinálni neki. Tornásztatták, mert karizmai is elsatnyultak. Megtanult csak karral úszni. Üszóővvel a tengerbe is bemerészkedett. Amikor hazatért, Algéria már független volt. Akkor látott először szabadon lobogó algériai zöld-fehér zászlót. Rokkantsági kegydíjat kapott, de ő inkább tanulni akart. Gépírást, könyvelést, gazdaságtant. Megtanult gitározni is. Amikor ezt említette, kocsijával odább gördült, levette a falra akasztott gitárt és pengetni kezdte. Néztem a kedves arcocskót, a húrokon táncoló ujjakat: A Flamenco hangjai mintha elvarázsolták volna egy pillanatra Jázminát — önfeledten, szinte boldogan mosolygott. Megkérdeztem azután, mit szeret olvasni? Jázmina letette a gitárt, éjjeliszekrényéről elhozott, s átnyújtott egy kötetet: „Csodálatos könyv. Egy pilótáról szól, aki elveszti lábát a háborúban és újra megtanul repülni." A könyv, Polevoj regénye, egy igaz emberről szólt. Megírtam mindezt, ós hozzátettem: ha Jázmina ellátogatna hozzánk, szívesen fogadnák. Epilógusként elmondom, hogyan találkoztam azóta újra Jázminával. Az írásnak, amely történetét felvázolta, nagy visszhangja támadt. Sokan írtak neki, s meghívta Magyarországra a Nőszövetség és a Partizánszövetség is. Amikor a hivatalos meghívás kiért Algírba, Jázmina újmn úton volt.: műlábát csináltak neki. De lábcsonkja olyan kicsi maradt, hogy nem tudott járni vele. A meghívást elfogadta és eljött hozzánk; a Traumatológiai Intézet egyik híres főorvosa kezelte. A legképtelenebb helyzeteket az élet hozza létre, az élet a legszínesebb fantáziájú színjátékok felülmúlhatatlan rendezője. És az életet nem lehet banális, giccses, szentimentális szerzőnek bélyegezni. Ezért merem leírni, hogyan találkoztam legutóbb Jázminával Budapesten. Megbénult a lábam, engem toltak tolókocsin a kórház folyosóján. Jázmina vörös szegfűcsokrot hozott nekem, lassan emelgette lábát — talán fájt minden lépése, de mosolygott. Ugyanolyan virágot hozott nekem, akinek történetét elmesélte, mint amilyennel én csengettem be hozzá az algíri Hydra-negyedbe, öt esztendővel ezelőtt. Elmondta, hogy szép, fontos munkája van: az FLN nemzetközi osztályának munkatársa, örömmel mesélte, milyen szeretettel fogadták nálunk mindenütt. Iskolákba, üzemekbe látc-otott. Az Alsóerdősori Iskola úttörőcsapata az ő nevét vette fel: a Jázmina Belkacem őrs állandóan levelezni fog veie. Járt az Operában, múzeumokban, műtermekben, divatbemutatót is megnézett Jázmina mosolygott és megígérte, hogy ha meggyógyulok és újra meglátogatom Algériában, eljátssza nekem gitárján azt a Flamencot. RUDNYANSZKY ISTVÁN