Új Szó, 1969. március (22. évfolyam, 51-76. szám)

1969-03-08 / 57. szám, szombat

Hviezdoslavra és Adyra emlékeztek... Hány és hány mondat hangzik el a népek egymáshozközeledéséről! Hány frázist hallunk naponta, hány szónoklatot! Amikor azonban gyakorlattá kellene váltani az elméletet, mindig közbejön valami; a legtöbb esetben a szónoki hév száll el. Egy kelet-szlovákiai községben Hviezdoslavemlékestet rendeztek a költő születésének százhuszadik évfordulója alkalmából. Teljesen természetes jelenség, hogy Szlovákia-szerte megr ünneplik a legnagyobb szlovák poéta születési jubileumát. De jóleső érzés tudni: a szinai emlékestet a község CSEMADOK-szervezete és ifjúsági klubja, a Kazinczy-klub szervezte. Magyarok szavalták és hallgatták Hviezdoslavot. Az eseményről cikket írunk, mert a Véres szonettek ma is hatnak, s mert különleges érzés magyarul és szlovákul pergő költeményeket hallani. Cikket írunk továbbá azért is, hogy megdicsérjük a lelkes szervezőket és szereplőket, köszönetet mondjunk a vendégeknek, akik Kassáról érkeztek, s a résztvevőknek, akik türelemmel ülték végig a háromórás rendezvényt. Ez a rendezvény méreteiben is túlnőtt a sablonon: Béres József szerkesztő vezető szavai, Rácz Olivér író szép előadása után a Véres szonetteket szavalták, fiatalok, szinaiak, három órán át; megtörtént, hogy meg-megakadt a szöveg ritmusa, elcsuklott a hang, de ez mit sem változtat az eredményen: egy község, ahol magyarok és szlovákok élnek együtt, példát mutatott másoknak. A visszhang azonban nem lehet országos méretű, mert sem a televízió, sem a film nem örökítette meg, s nem reprodukálta a műsort. Nem egyenes adásban történő közvetítésre gondolok, hanem arra, hogy a Filmhíradó vagy a Tévéhíradó közönsége, akár Besztercebányán vagy Martinban ís, örömmel vette volna: magyarul zengő Hviezdoslav-verseket hallgatni. Örömmel vette volna, mert büszke lett volna rá, hogy népének legnagyobb lirikusát a magyarok is tisztelik és szeretik. Ezért sajnálom nagyon, hogy a szinai példa nem lett országos tükörben fölmutatva, s ezért javaslom máris: hasonló nagyszabású rendezvényt ne mulasszanak el a filmesek és tévések. Hány és hány mondat hangzik el a népek egymáshozközeledéséről! Szinán nem szónokoltak, hanem tettek, és ezért ismételten elismerés és köszönet jár mindenkinek, aki közreműködött az emlékest létrehozatalán. Március harmadikán Szinán, negyedikén Kassán zengett a vers. Előző este Hviezdoslav, a BEREK KATALIN másik este Ady. Kettejük kapcsolatát és költészetét nem feladatom elemezni. Szólni kell viszont a CSEMADOK mellett működő Batsányikör újbóli kiváló műsoráról, és arról, hogy Ady perzselt és világított Kassán is. Mindezt Berek Katalin, Tallos Endre és Bús Katalin budapesti vendégművészek közreműködésével. Ritka élmény volt őket látni, és ritka élmény volt a több száz főnyi közönséget tapsolni hallani. Dr. Czine Mihály előadása a már megszokott és tőle joggal elvárt színvonalon mozgott: nem tudom, ünnepelték-e csehszlovákiai magyarok másutt jobb műsorral legnagyobb forradalmár költőjüket? Ismét a televízió és a film kerül tollhegyre. Sajnálatos, hogy ebben a nagyszerű élményben csak a közvetlen résztvevők részesültek, hogy Dunaszerdahelyre, Komáromba, Pozsonyba, Losoncra már csak a kommentáló szavak jutnak el. Itt és most érezni csak igazán, milyen szükséges lenne legalább heti négy-öt órai magyar tévéadás. Visszatérve azonban az Ady-estre: a résztvevők megindultan mentek hazafelé a műsor befejezte után, szívükben még perzseltek az Adysorok. A budapesti vendégművészek könnyeztek a fergeteges tapsot hallva, az őket ünneplőket látva. A krónikás pedig örömmel jegyzi föl befejező mondatként ismét: megindult egy bizonyos pezsgés Kelet-Szlovákia magyarságában is, s két nagyszerű rendezvény igazolja, hogy kellő erővel és szenvedéllyel lehet szép dolgokat csinálni. (bt) 'A fák legfrissebb hírét jelentem, zsilipek nyílnak a gyökerekben. A törzsek millió nedvcsatornája az újult éleť sodrását várjai Minden rügy, mintha lövedék lenne, robbanni kész egy rejtelmes jelre. PETRIK JÓZSEF: Tavaszi híradás •— Csak az égboltnak nincs még mélysége, beburkolózott köd-szennyesébe. Lengjetek, karcsú jegenyék, végre seperjétek fel az eget — kékre! Hogy kéken nyíljon, sárgán ragyogjon, fakadjanak friss rügyek a dombon. Duzzadó rügyek, bozontos barkák lágyítsák a gally kemény tollrajzát. S ha majd a pezsgés, zsongás melenget, szívünk is szökken s kedvünk felenged. így van, úgy lehetne S

zületésnap, évforduló, szilveszter, karácsony — ilyenkor rendszerint visszapillantunk a múltba és eltökéltük, hogy a Jövőre nézve „másak", „Jobbak" leszünk — egyénenként és közösségenként egyaránt. Ismét ünnep van: a nők napja. A legkedvesebb ünnepek egyike. Ilyenkor minden lány, asszony, mama, nagymama, kolléganő kap egy szál virágot, édességet, figyelmességet. Sőt, a férfiak ezen a napon átadják helyüket a villamosban és előre engednek bennünket az ajtónál. Kedvesek hozzánk és kedvesek igyekszünk lenni ml ts. Nem szép dolog az ünneprontás, nem is szándékom, sokkal szívesebben írnék lírai hasonlatokat, meleg köszönő szavakat vetnék papírra. Ám nem tehetem. Az Igazság megköveteli, hogy még ezen a napon is a valóságot említsem, a nők a mai — bátran mondhatom, nem könnyű — helyzetét. Mert ugyebár egy szál virág mosolyt varázsolhat arcunkra, de nem múlasztja el fáradságunkat és a bennünket ért sérelmeket. A nőmozgalom létrejöttekor megindult az emancipációs harc. Tény, hogy olyan eredményekkel dicsekedhetünk, amelyek büszkeséggel töltenek el bennünket. De van az éremnek egy másik oldala is: egyenjogúságunk nem teljes. Amíg iskolába járunk, társaink, tanáraink egyenrangú partnereknek tekintenek bennünket. Amint kiléptünk az életbe, azonnal megváltozik helyzetünk — más mércével mérik munkánkat, erkölcsünket, bátorságunkat, szókimondásunkat, mint a férfiakét. Pedig a számok ebben az esetben is a mi oldalunkra billentik a mérleget. Egy nő átlagosan 40 százalékkal dolgozik többet, mint a férfi, a házimunka 80 százaléka hárul rá és a gyerekekkel töltött idő 75 százaléka. Ha a köz javára dolgozik, teszi ezt többnyire ingyen, pihenéséről lemondva. Valahogy még mindig természetes, hogy mindezt bírnunk kell. Ha néhányan közülünk „modernek" és nem vikszelik reggeltől estig a parkettet, vagy netalán „csak" háziasszonyok — azokat a nőket nemegyszer „lusta" jelzővel illetik. Férjeink, amikor leülnek a tévéhez és feketéjüket szürcsölik, gyakran szemünkre vetik ápolatlanságunkat. Panaszkodjunk tovább? Dicsekedni szeretnénk! Kipihentek, nyugodtak, kedvesek és elégedettek vagyunk. Hetente kozmetikára és fodrászhoz járunk. Csak hat órát dolgozunk, de ezt rendesen megfizetik. Szívesen ténykedünk a köz tavára, mert megbecsülnek bennünket, fontos feladatokat bíznák ránk. Az üzemből a szükséges dolgokat telefonhívásra házhoz szállítják, ha pedig elfön a festés és a nagytakarítás ideje, szabadságot veszünk kl, de nem azért, hogy dolgozzunk, hanem azért, hogy elutazzunk pihenni és hogy majd csak tiszta lakásba térjünk vissza. Gyermekeinkre sincs különösebb gondunk, mert bölcsödébe, óvodába való jutásuk automatikus. Szóval... ma még csak utópia. LJ ísszünk, hogy egyszer valóban egyenjofi gúak leszünk, hogy mindez valóra válik: mert nem robotgépek, hanem igazi, okos kolléganők, bájos feleségek és aranyos anyukák akárunk lenni. Már csak azért ts, hogy ne csak nőnapkor hanem máskor ts kapjunk virágot. .. OZORAI KATALIN • •••••••••• •*• ••••••••• ÚJ S I I M ••••••••••• A LEGSZEBB KOR ••••••••••• (cseh) Sokan dicsérik az Egy szöszi szerelmei, az Intim megvilágításban és a Tűz van, babám című filmeket. E három film közül kettői a ma már világhírű Miloš Formán, egyet pedig Ivan Passer rendezett. A két név mellé egy harmadik is idekívánkozik: Jaroslav Papoušeké. Ugyanis Formán, Passer és Papoušek együtt indultak. Munkatársak voltak a Fekete Péternél, a Konkurznál és az Egy szöszi szerelmeinél. Később Passer önálló alkotással is megpróbálkozott és első, egész estét betöltő filmje, az „Intim megvilágításban" máris komoly visszhangra talált. A művésztrió harmadik embere, Papoušek pedig most mutatkozott be A legszebb kor című első játékfilmjével. Mint ahogy Passer is bebizonyította, hogy a filmfelvevőgép mögött Formán nélkül is megállja a helyét, úgy most Papoušek adja egyéni látásmódjának és tehetségének tanújelét. Jaroslav Papoušek korábban mint képzőművész volt ismert. Főleg karikatúrái hívták fel alkotójukra a figyelmet. Mi sem természetesebb tehát, hogy Papoušek első játékfilmjét az általa legjobban ismert környezetben, képzőművészek között forgatta. Filmjének a képzőművészeti főiskola hallgatói és a modellek a hősei. Miről szól A legszebb kor? Azt hiszem, nehéz lenne ezzel a legközhelyszerűbb kérdéssel és az esetleges felelettel ezt meghatározni. Papoušek ugyanis éppen a közhelyszerű fogalmazást-ábráznlást kerüli a legAZ ALGÍRI CSATA jobban. Filmje annyira egyszerű és tiszta, hogy ha a felszínt szeretnénk megragadni, akkor csak annyit tudnánk meg, mint például amikor egy fáról azt mondjuk, hpgy fa. Papoušek tudja, hogy az emberek a legváratlanabb és sokszor a „legártatlanabb", legszürkébb helyzetekben leplezik le magukat, olyankor, amikor látszólag semmi szükségük nincs arra, hogy mást mutassanak, mint akik valójában — és persze éppen ilyenkor jutnak paradox helyzetekbe ős sokkal többet mutatnak, mint amit a felszín első pillantásra elárul. Ilyen Papoušek filmje ls. Az érdektelennek tűnő felszín alatt mély vallomás, látás, ismeret, szeretet és fájdalom érződik az ember és társadalmunk iránt. Tévedés, ha valaki ebből arra következtet, hogy a film unalmas lehet. Nem. Annyira élvezzük a szerző igazmondását, hogy minduntalan nevetünk, mosolygunk és kacagunk a helyzeteken, mert — régi igazság! — a legtöbb humor az igazmondásban rejlik. Semmi sem követeli meg úgy az őszinteséget, mint a humor, és semmi sem leplezi le úgy a hazugságot, mint a „humor", ami, persze, ha nem igaz, már nem is lehet humor. Ha a nyugdíjas modeíljelöltek „kétségbeesett" ter«feréjét vagy a három szenesember kíváncsiságát látjuk (akik ki akarták lesni a meztelenül modellt álló fiatal hölgyet), szorongó érzéssel kell mosolyognunk — mert a „meztelen igazságot" látjuk meg — saját magunkról is! (olasz) Most az egyszer hasznára vált a filmnek, hogy forgalmazásunk „jóvoltából" később jutott a mozikba. Ugyanis, ha az Algíri csatát — mondjuk — már egy évvel ezelőtt látjuk, akkor minden bizonnyal nem lett volna olyan erős filmélményünk, mint most. Gillo Pontecorvo a szabadságról készített kitűnő filmet. Nincs a költészetnek és az irodalomnak talán még egy olyan sokszor feldolgozott témája, mint az emberi szabadság. S bár Pontecorvo filmjében egyetlen kocka sem „mutatja" a szabadságot, sőt mindvégig az algíri nép rabságának és harcának vagyunk szemtanúi, a konkretizált szabadságvágy és a néző konkrét szabadságélményei annyira újszerűvé, soha nem látottá avatják az elkoptatottnak vélt témát, hogy gyomoridegességünk és roszszullétünk igazolja, mennyire átéljük az emberi ötudatosodásnak ezt a lételemi vágyát, szükségletét A KISKATONA Pontecorvo filmje — szakmai szempontból is — nagyon magas színvonalú. Az algíri szabadságharc utolsó óráját látjuk a megszállók és a szabadságharcosok szemszögéből. A rendezés tisztaságát és objektivitását dicséri, hogy „megértjük" a megszállókat is és az eseményeket átélve, nem is tudjuk elképzelni, milyen értelme van a kiképzett, felfegyverzett túlerővel szembeni improvizált, „abszurd" ellenállásnak? A feleletet persze a történelem adta meg: az algíri nép vakon és fanatikusan hitt szabadságában. Nem vette figyelembe a kifolyt vért, csak a függetlenségre gondolt. A jól szervezett megszálló katonaság bár elfogja vezéreit, kilátástalanná teszi próbálkozását — de a szent vágy eredménye szinte érthetetlenül (?) ennek ellenére sem marad el: az algíri nép szabad lesz! GÁLÁN GÉZA (francia) Azt hiszem, két évvel ezelőtt vetítették mozijainkban JeanLuc Godard Kifulladásig című filmjét. Ez volt az első Godard-film, s ennek alapján mondták, hogy új üstökös jelent meg a francia film egén. Persze, ennek immár tíz éve, ugyanis a Kifulladásig nyolc évi késéssel jutott el hozzánk. Valóban üstökös volt-e, lett-e Godard? Csodálói azt tartják: igen, viszont nagyon sokan csak azt mondják: van egy-két sikerültebb filmje, van egy-két technikai újítása, de semmi több. A maga módján valószínűleg mindkét félnek igaza van. Godardot lehet csodálni is, de lehet közömbösen, szinte unottan szemlélni is. Jobbára a modern filmnyelv iránti viszony kérdése ez. A Kifulladásig után nagy volt a várakozás. És jött A kiskatona. Az algériai háborúra vonatkozó nyilvánvaló utalásai miatt a cenzúra egy időre betiltotta, de akik látták, nem csalódtak. A téma kényesebb, a mondanivaló súlyosabb, mint az előzőben, de a rendezésben valahogy kevesebb az ötlet, a szín és a bátorság. Bruno, a kiskatona egy fiatal francia katonaszökevény. Genfben él, és alkalomszerű fényképezéssel keresi kenyerét. Szeretne útlevélhez Jutni, s ezért olyasmire vállalkozik, ami ellenkezik eddigi életfelfogásával. De a szorult helyzetben nem lát más lehetőséget. Egy francia terrorista szervezettől vállal megbízatást, azonban feladatát nem sikerül végrehajtania. Ezzel elveszti uralmát saját maga felett, a politikai alvilág játékszerévé válik. A kényszer ránehezedik életére, s hiába minden szabadságvágy, minden egyéni elképzelés, mint ember elsüllyed, elveszik a hatalmi harc förgetegében. Bruno tragédiáját Godard azzal ls hangsúlyozza, hogy társául egy olyan lányt szegődtet, aki maga is hasonló helyzetben van, csakhogy a másik félen, az ellentáborban. (Ennek a lánynak a szerepét Anna Karina Játssza, akit Godard ebben a filmben léptetett először közönség elé.) A cselekmény alapján azt hihetnénk, hogy egy különös helyzet különös hőséről van szó. A látszat valóban ez, de amire Godard felhívja figyelmünket, az mindannyiunkat érint: ha az ember keresi, miért nem találhatja meg helyét az életben, ha szabadságra vágyik, miért nem lehet szabad, s egyáltalában, miért nem élhet úgy, ahogy akar. Nem azt akarja mondani, hogy az ember minderre képtelen, csak azt, hogy még túl sok az akadály. (szó)