Új Szó, 1969. március (22. évfolyam, 51-76. szám)

1969-03-05 / 54. szám, szerda

DOBOS LÁSZLÓ: Emlékeim H a arra gondolok, hogy a húsz év előtti időt kell érintenem, szédülés fog el. A mélység láttán érzett szédület érzése ez; húsz év idő-mélysége csábít, vonz és hív egyszerre. Visszafelé kell lépdelni, lefelé, kézzel-lábbal, körömmel is keresve a meredek „hág­csóit" és „fogódzóit". Élményt érint minden mozdulat, arcokat, hangokat, színeket, sok ezrek sorsát, talán mindnyájunkét. Melyik az indulás legkedvesebb élménye? Maga a kez­det; kuszáltságával, lelkesedésével, romantizmusával, tudatlanságával, és mégis tenniakarásával. A kezdet életösztöne, a kezdet naiv fanatizmusa: ez a közös nagy élmény. Azután kinek-kinek a megáé. Külsőségekben nem sokat különböztünk Déryné „társulatától". Szín­falat festettünk, egymást „sinkeltük", műsorfüzetet raj­zoltunk, magunk hordtuk szét a meghívókat, székeket „szereztünk", rendező, „dramaturgok" voltunk, egysze­mélyben táncosok, szóló- és karénekesek, nevettető vígjáték-figurák és halálosan komoly hős-szerelmesek. Ezt előbb otthon csináltuk, Helmecen. Aztán vándorolni kezdtünk, faluzni. Előbb Verner „bácsi" ment el, mo­torbiciklin, színpad és falunézőbe, ő volt a CSEMADOK titkára. Saját járműve volt és mindig sáros az utak la­tyakja lói. Ö „bácsi" volt, mi suhancok, de értettük, szerettük egymást. Gondolunk-e néha arra, hogy ezt a kultúrát „bácsik, nénik" és suhancok kezdték a falvakon újraéleszteni? Magyarországról „szülőlátogatóba" jött diáklány, Szabó Erzsi tanította velünk a legszebb nép­táncokat (szép lány volt, s szerelemre méltó, de már el­kötelezett). Görögkatolikus paptanár példája ösztökélt énekkar alakítására. Több, mint száz fiatallal hetekig „gyakoroltuk" a munka dalát. S várva várt ifjúsági kon­ferencián belesültünk. A szólamok összhangját csak' nagy jóakarattal lehetett kóruséneklésnek nevezni. De végigmondtuk, aztán „dolgavégezetten" levonultunk a színpadról. Szereposztáskor vőlegény és menyasszony szerepeket vártunk rosszul palástolt türelmetlenséggel. Szombates­ténként istentiszteleteken orgonáltam, utána lábbelit váltva néptáncot róttunk verejtékező homlokkal. A szín­darabpróbákon szerelmek, nagy szerelmek lobbantak. Jó •lenne tudni, hogy a tüzük ma is melegít-e? Ösztönösen is vígjátékok után kutattunk, Moliére-t találtunk és Go­golt, Dandin Györgyöt játszottunk és a Revizort. Szalaba Károly a „színpados" hetekig bizonygatta, hogy a francia nemesi udvar elképzelhetetlen galambdúc és élő galam­bok nélkül. Végül is „neki lett igaza." Picasso nélkül is galambok jelképezték a béke és nyugalom vágyunkat, Duda Gyuri gyámoltalan széptevésének színhelyén. Minden szó estére szóló élményt támaszt húsz év múl­tán is. Melyiket mondjam el? „Alulról" szerveztük a CSEMADOK-ot. Ösztönösen, életösztönünkkel, kultúra­szomjunkkal, életakarásunkkal. Ma a CSEMADOK alapító tagjairól beszélnek. Tulajdonképpen hányan alapították ezt a szövetséget? Meg tudnánk-e mindenkit nevezni? Ha lefelé tapogatózunk, a húsz év időhágcsóin ma is embereket tapintunk. Ismeretleneket és emlegetetteket. Holtakat és élőket. A háború után az ismeretlen katoná­nak állítanak szobrot. Ügy érzem, hogy a megszámlál­hatatlan ismeretlen nagy tiszteletet érdemel. Csak ezek­kel egyidőben vagy ezek mellett, ez ismeretlenek után erősödhettek nevek és tehetségek személyiségekké. Szá­momra a kezdet és folytatás legnagyobb élménye ez: az Ismeretlenből való teremtés, teremtődés. — Bárcsak so­hasem fáradnánk el... FELLEGI ISTVÁN: I gen, ott voltam, úgymond a bölcsőjénél. Ott, a Du­na-parti épület nagyter­mében, immár 20 éve, ahol összejöttek az „újarcú magya­rok", hogy életre hívják a CSE­MADOK-ot. Nem úgy öltötték magukra ezt az új arcukat, mint ahogy az ünnepi viselőt szokás, jelentős alkalomra, hogy utána megint levetkőzzék. Régóta viselt és megviselt ar­cukat őrizték meg makacsul olyannak, amilyennek megmin­tázta a két háború közötti ki­sebbségi sors­ban, majd a tornyosuló fa­siszta viharfel­hők láttán mind harsá­nyabban zengő emberségidéző szózat, a „vox humana". Az alárendelt ki­sebbségben is humánus külde­tést vállaló, új­keletű magyar etnikum erköl­csi tőkéjét he­lyezte zálogba, útravalóul a CSEMADOK-nak az új életbe, a régi „újarcú ma­gyarok" élcsapata. Az újszülöt­teknek nincs múltjuk. Mégis úgy éreztem — és ma még in­kább érzem —, hogy akkor, ott, már gazdag múlttal, mint­egy idősebben a saját kereszt­levelénél jött világra a CSEMA­DOK, hogy első lépésével újra csatasorba álljon a Február utáni megújhodás, az embersé­gesebb demokrácia szolgálatá­ban. Tapasztalatok és élmények? Voltak jók és rosszak is. Az utóbbiak nyugodjanak béké­ben, ami pedig a jókat illeti, talán furcsa, hogy ezek éppen az Ínségben gazdag első időket juttatják eszembe, ma is me­lengetően. Előbb két kopár he­lyiség egy Duna-parti romos házban, amit azóta rég lebon­tottak. Honnan irodabútor, mi­kor se pénz se posztó? Pincé­ben, kapualjakban front óta kallódó, gazdátlan darabokat hozott rendbe az elvtársi segí­teni akarás. írógépet egy neves tollforgatónk mentett hozzánk kölcsönképpen, ami aztán ránk ragadt, mint szamárra a fül. (Bevallom, ludas voltam ben­ne, j Majd az első, sokoldalúan ügyes munkatárs, aki megkoc­káztatta, hogy a CSEMADOK­hoz kösse szekerét, holott még se jelene, s az akkori kételyek szerint, jövője is alig. Majd a második, a „főmunkatárs", csu­pa szív és lélek; a harmadik, negyedik ... Különféle környe­zetből, ellenkező nézetekkel, akik sose láttuk addig egy­mást, mégis, a kölcsönös meg­becsülés bizalmával, nyíltsággal hamar szót értettünk, mert egyet akartunk. Jó volt „haza­jönni" ebbe a légkörbe hétfő reggel, egyenest az állomásról, a szombat-vasárnapi meg ün­nepnapi csatangolások után a falvakon, ahol ilyenkor alakul­tak gombamód a helyi csopor­tok. (A „pót-szabadnapot" még nem találták fel, de a heteket akkortájt valahogy szűkre szab­ták, meg kellett mindig tolda­ni egy rőffel, vagyishogy vég­gel, a „hétvéggel"). Rs hogy miből éltünk, ha egyszer „se pénz se posztó"? Bizony a tagságból, a tagdíjak­ból. Előre utalták át a csopor­tok a bélyegrendeléssel együtt. Igen nézegettük hónap vége felé a csekkszámlánk gyarapo­dását, jut-e vajon elsején min­denkinek fizetés? [Nem min­dig jutott.). Ezek inkább tapasztalatok voltak, de hogy egy jóízű él­Hittel, optimizmussal dolgoztunk... zottságának elnöksége nagy gondot fordít az új Központi Bizottság összeállítására, és olyan demokratikus elveket ér­vényesít, amelyek biztosítékot nyújtanak arra, hogy az új Központi Bizottság megfeleljen azoknak a feladatoknak, melye­ket a rendkívüli X. országos közgyűlés tűz majd ki. A Köz­ponti Bizottság elnöksége mel­lett a járási funkcionáriusok bevonásával munkacsoport dol­gozott, mely — figyelembe vé­ve minden kritériumot — a leg­jobb és a legaktívabb CSEMA­DOK tagokat javasolta az új Központi Bizottságba. A de­mokratizmus egyik jellemzője a többi között az is, hogy a CSEMADOK történetében a kül­döttek először választják meg titkos szavazással az új Köz­ponti Bizottság tagjait. Nagy feladat áll a CSEMA­DOK előtt, hiszen felelősséget vállal magára a magyar szel­lemi élet kialakításáért, a cseh­szlovákiai magyarok kultúrájá­nak ápolásáért, felvirágzásáért. A feladat nagyságának tükré­ben azonban látnunk kell azt is, hogy van mire építenünk. Építhetünk száz és száz aktív funkcionáriusra, a CSEMADOK 50 000 tagjára. Építhetünk a műkedvelő együttesek széles há­lózatára, nem utolsósorban azokra az eredményekre és gazdag tapasztalatokra, melyet az elmúlt évben elértünk. A sikeres munka eredménye­képpen szervezetünknek ma már súlya és tekintélye van. Az elismerést a CSEMADOK a szé­les alapokra helyezett társa­dalmi aktivitással vívta kl mind a magyar dolgozók, mind a párt és az állami szervek ré­széről. És itt szükséges hang­súlyozni, hogy a CSEMADOK-ot az elmúlt húsz év alatt az tet­te jelentőssé, hogy funkcioná­riusai fáradságot nem ismerve járták a falut, emberekkel és emberekhez beszéltek s ha kel­lett, amennyiben módjukban ál­lott, elintézték az emberek ügyes-bajos dolgait. A minden­napi apró munka volt az alapja annak, hogy a CSEMADOK nem élt át a demokratizációs folya­matban olyan belső válságot, mint a többi társadalmi szerve­zet, melyeknél a bizonytalanság hangulata éppen azért mélyült el, mert elszakadtak a tagság­tól, deklarációkból és nagy sza­vakból éltek minden konkrét, a^ emberek között végzendő szJpvező munka nélkül. A lelkes munkáért elismerés illeti mind a titkárságok, mind a helyi szervezetek funkcioná­riusait, akik szívvel, lélekkel, a szocializmushoz való törhetet­len hűséggel dolgoztak. A tör­ténelemben nem egy esettel ta­lálkozunk, amikor az emberek lelkesedése csodákat művel. Ogy gondolom, ha valámit ma­gunkkal vihetünk az elmúlt tíz évből az eljövendő évekbe, ak­kor magunkkal kell vinnünk azt a lelkesedést, akaratot, fá­radságot nem ismerő céltuda­tos munkát, mely az elmúlt húsz esztendőben túlnyomó többségében jellemző volt a CSEMADOK fizetett és önkén­tes funkcionáriusaira. A CSE­MADOK funkcionáriusait nem­egyszer mindenrekész Jánosok­nak nevezték, ám ezeknek a „jánosoknak" a lelkesedése sokszor kiegyenlítette a mű­veltségben mutatkozó hiányo­kat. Ha megtartjuk azt a lel­kesedést, ha ugyanolyan szív­vel és akarattal fogunk hozzá­látni a munkához, ahogy azt az elmúlt húsz évben tették, és ha ezt az akaratot nagyobb tu­dással, és magasabb szintű ve­zetéssel, valamint a társada­lom jelenlegi szükségleteinek megfelelő munkamódszerekkel párosítjuk, akkor az elkövetke­ző években a CSEMADOK újabb nagy sikerek forrása lesz. ménnyel se maradjak adós, el­mondok egyet. Sor került az első, szerény közgyűlés összehí­vására. Az útiköltségeket vál­lalták ugyan a helyi csopor­tok, vagy maguk a küldöttek, de miből fogjuk fedezni a töb­bi kiadást, azt még nem tud­tuk. „Vakra" játszottunk, mint a ferbliben — és bejött a „kunszt". A közgyűlés reggelén hozza ám a postás váratlanul a ládikót. Megjöttek a zománco­zott szép jelvények! Azon me­legiben vittük a közgyűlés szín­helyére és a küldöttek kész­pénzért, egy tetemes részét mindjárt vitték is haza. Volt már pénz költségekre, még a számlára is tellett a jelvények­ért. De azért így is már dolgoz­tak az első járási titkárok. Be­csületükre legyen mondva, hogy bizony jórészt nagyobb kerese­tüket hagyták ott, a szerény fi­zetéssel járó jó ügyért. Lettek ls aztán bajok, mert a rohamos növekedés éppoly rohamos tá­madásokat váltott ki „hivata­los" oldalról, de a Párt erélye­sen belenyúlt és így megoldód­tak végül az anyagiak is. Persze fnegszaporodott köz­ben az indulók jól összehangolt kis csapata is. Már a Január óta gyakran bírált „ötvenes évek" nyomasztó torzulásai és praktikái kezdték éreztetni ha­tásukat általában, és ma ter­mészetesnek látom, hogy ezen a hullámon a CSEMADOK sem vádolhatott át száraz lábbal. A lényeges ebben csak az, hogy zátonyok és szirtek között ha­jótörés nélkül lavírozott át a tavalyi Januárig, a márciusi ál­lásfoglalásáig, a hazai magyar­ság augusztusi helytállásáig, a nemzetiségi jogok alkotmányos és intézményes biztosításáig, a X. közgyűlésig, amelyen majd jogos elégültséggel elmondhat­juk, hogy azoknak, akik rosz­szabb időkben is emberek ma­radtak az embertelenségben, az „újarcú magyaroknak" józan emberségét, amit húsz éve zá­logba adtunk, mára búsásan megtérítette a letéteményes: mindannyiunk Pártja, amely épp azért, mert egy tudományo­san és történelmileg igazolt eszményt szolgál, minden más párt közül egyedül képes arra, hogy saját erejéből megújhod­jon, lerázza a kislelkű nagyra­vágyók és szolgalelkű ostobák kölöncét. Mert csak őt illeti a vezetés joga. Mit várok a CSEMADOKTOL a jövőben? Hogy amit az előbb mond­tam, vigye be széltében a ha­zai magyarság tudatába. Ha, mint az egyetlen magyar szer­vezet „szükség törvényt bont" alapon, tavaly mint társadalom­politikai tényező lépett is fel, a továbbiakban is maradjon meg saját keretei között, me­lyet a X. közgyűlés fog kije­lölni. Hozzáértéssel mélyítse el kulturális küldetését, az el­múlt húsz évben általában mos­tohán kezelt értelmiség bevo­násával; találja meg szintúgy magában az erőt a megújhodás­hoz, ne hagyja, hogy ez a fo­lyamat hovatovább lemorzsolód­jék, eliszaposodjék. Csak így maradhat hagyományokban, ta­pasztalatokban önmagánál idő­sebb — és mégis mindig fiatal. FEHÉR DÓRA: Küzdelemben is részünk vnlt Húsz év nagy idő, ha előre­tekintünk. Visszanézve úgy tű­nik, mintha most lett volna 1949 márciusa, amikor megala­kult a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete. Ott voltam a születésénél. Sőt a fo­gantatásánál. Azt hiszem, nyu­godtan használhatom ezt a kt fejezést, mert bizony, több mint kilenc hónap telt el a CSKP KB-nak a CSEMADOK megala­kítására vonatkozó határozató tói, a CSEMADOK megalakulá­sáig. Az előkészítő bizottság ban már 1948 nyarán megkezd­tük a munkát. Nagy ügyszere­tettel, reményteljesen, buzga­lommal dolgoztunk. December­ben már meg volt az Oj Szó. Örültünk a lapnak, de a kultú­rára szomjas magyaroknak több kellett. Tervezgettünk, tárgyaltunk, készülődtünk. Szép munka volt, de egyben nehéz ts. Mondhat­nám, hogy a szervezet a sem­miből jött létre. Nem volt he­lyiségünk, de pénzünk sem. Papiros, ha kellett, az Oj Szó szerkesztősége adott. Helye azonban a szerkesztőségnek is alig volt. Mégis ideiglenesen a szerkesztőségben „helyezked­tünk" el. Ám Itt sem volt író­asztal, de még egy üres szék sem. Szerencsénkre a szerkesz­tőség helyiségeinek az ablak­párkánya jó mély volt, ott az­után állva mégiscsak lehetett írni. Sokáig dolgoztunk ilyen körülmények között. A volt „Csáky palotát" csak nagyon sok utánjárással kaptuk meg. Székházunk már volt, de be­rendezésünk még nem. fellegi István, az akkori főtitkár lele­ményességén múlott, hogy má­sutt kiselejtezett Irodai búto­rokkal mi is berendezkedhet­tünk. Hogy a főtitkár és helyette­se — abból állt ugyanis akkor az egész apparátus — több, mint fél évig fizetést sem ka­pott, azt is kevesen tudták. A munkánk ennek ellenére nem lankadt. Sőt, beutaztuk az or­szág magyarlakta területét Ko­máromtól Kassán, Leleszen, Ki­rályhelmecen keresztül Nagy­kaposig. Az útiköltséget a sa­játunkból „előlegeztük". Helyt csoportokat kellett szervezni, tehetséges embereket felkutat­ni. Egyik nagy célunk a tagto­borzás volt. Jöttek is tömege­sen a rendes, becsületes, ma­gyar kultúrára szomjas dolgo­zók. Többen viszont azért let­tek a CSEMADOK tagjai, mert úgy gondolták, hogy ellenzéki szervezet leszünk. Am a CSE­MADOK központi vezetősége nem tűrte a sovinizmus meg­nyilvánulásait. Tagokat veszí­tettünk el, de kitartottunk a nemzetköziség, a népek barát­ságának elve mellett. Ogy vé lem, hogy ennek a nevelésnek is az eredménye, hogy a cseh­szlovákiai magyarok a legvál­ságosabb napokban is becsület­tel helyt álltak és hazafiasság­ból jelesre vizsgáztak. Sok-sok élmény, szép ered­mények, sikeres kulturális meg­mozdulások jutnak még eszem­be, de ezek mindegyikéről le­hetetlen egy rövid beszámoló keretében beszélni. Csak a szép­re szeretek emlékezni, de nem hallgathattam el, hogy sok küzdelemben is részünk volt, amíg eljutottunk az alkotmány­ban biztosított nagyobb egyen­jogúsághoz. Remélem, hogy most már kö­vetkezetesen megvalósul a CSEMADOK Központi Bizottsá­gának a népművelésre, a peda­gógiai propagandára, a felnőt­tek továbbképzésére, a szakem­ber-utánpótlás nevelésére, az elméleti és tudományos munka megindítására és az értelmiségt találkozók rendezésére vonat kozó szép elképzelése. A magam részéről azt várom, hogy olyan értelmiségi gárdá­val rendelkezzünk, amely az al­kotmányban biztosított jogain­kat képes lesz a gyakorlatban minden vonalon érvényesíteni. Az anyagot beszerezte és összeállította: BALÁZS BÉLA

Next

/
Thumbnails
Contents