Új Szó, 1969. március (22. évfolyam, 51-76. szám)

1969-03-26 / 72. szám, szerda

Poros szenzációk 250 éves újság <9 A cseh sajtó már kezdeti szakában politikai jellegű volt # Amikor Mohamed szultán kegyetlen katonái Pestet ostromolták . ., #„A mindenható Isten" jóvoltából Fülek felszabadult # A csintalan gyerekek elvesztésére is megjelent újság Q Már akkor is ismertek voltak a tiltó rendeletek és parancsok £ A császár kivégezteti az olomouci nyomdászt ># Igyekeztek megszabadulni a kényelmetlen „firkászoktól" £ Lecsapatták az újságíró kezét, pellengérre szegeszték a nyelvét, s utána felakasztották # A pozsonyi Magyar Hírmondó 1780-ban jelent meg 19B9. ni. 26. Ez ugyan már nagyon régóta nem újság, de bizony a tizenötödik században újság volt. Akkoriban ugyan inkább csak röplap volt, amin szálkás gót betűkkel közölték a rettenetes és Ijesztő hírt, sőt még színes képekkel is fokozták a hatást. Mindezt saját szemünkkel láthatjuk ezekben a napokban a prágai Nemzeti Múzeumban, ahol a könyvtár jóvoltából megrendezték a cseh sajtó kezdetét bemutató kiállítást. Ugyanis 1969 februárjában volt 250 éve annak, hogy megjelent az első cseh újság, a „Pražské poštovní noviny" František Karel Rosenmilller kiadásában. Ennek elődjei, a jelentősen régibb újság-röplapok rendszertelenül ugyan, de nagy példányszámban kerültek forgalomba. Így most ezekből a több mint négy évszázados röplapokból megtudhatjuk, hogy mi minden történt például, amikor Mohamed szultán kegyetlen katonái Pestet ostromolták: „A vár alatt a házak falai kettéhasadtak (leírják a lőpor alkalmazását az ütközetben j és mit az emberi kéz kövekből épített, összedőlt, hogy még rápillantani ts borzalmas volt. Az a por köveket hajigált, és a kövek átütötték a hidat, amely a vízbe omlott. A Duna másik oldalán, Pesten is találhatók ilyen hatalmas kövek és agyonvert törökök. Egy dunai hajót, amelyen 200 török volt, a Duna fenekére süllyesztettek." Fülekről azt olvashatjuk, hogy a „mindenható Isten jóvoltából a keresztények dicső felsőmagyarországi győzelme révén, ismét felszabadult." Láthatunk továbbá „újságokat" Fülekről, Kassáról, Pozsonyból, Komáromból és Bécsből (1589). A cseh lakosság tehát valóban részletesen értesült arról, mi történik a szomszédainál. Mindezt képekkel ilusztrálták, nemcsak a háborús híreket, hanem más eseményeket is. Így jelent meg pl. „Szomorú újság a múlt évi emlékezetes árvízről". A képen látható a Károly-híd, valamint az embereket sodró víz. Vagy: „Az üstökösről, amely 1618. november 21-én jelent meg az égbolton." Sőt még a csintalan gyermekek ijesztgetésére is megjelent újság. Ezek ugyanis kinevették az akasztottakat, a képen tehát az akasztottak lejönnek az akasztófáról, és maguk helyett a gúnyoló gyermekeket akasztják fel. jellemző a cseh sajtóra, hogy már kezdeti Időszakában is inkább politikai és nem hírközlő fellegü volt. S hogy politikai fegyverré vált, azt bizonyítják Ferdinánd császárnak a cseh nyomdászokat megrendszabályozó különféle tiltó rendeletei és parancsai. „Prága városában őfelségét gyalázó és érdekeit sértő különféle rágalmazó traktátumokat és dalokat nyomtatnak" — Írja Ferdinánd felháborodottan Prágába és röviddel ezután betiltja a nyomdákat, kivéve az általa engedélyezett műhelyeket. Ez a tilalom azonban nem ért semmit, mert a kiadók ötletesen megkerülik a tilalmakat, annyira, hogy a császár kivégezteti fan Oliveti olomouci nyomdászt. Természetesen nem Ferdinánd az egyedüli, aki Igyekszik megszabadulni a kényelmetlen „firkászoktól". Nem kivétel Isten földi helytartója, V. Piusz pápa sem, aki Rómában 1569-ben — tehát később mint •'erdinánd — kivégezteti Niccolo Franco „novellistát". Utódja pedig 1586-ban úgy állt „nagylelkű" bosszút egy újságírón, hogy előbb lecsapatta a kezét, majd pellengérre szegeztette a nyelvét és csak ezek után akaszttatta fel táblával a nyakán, melyen ez állott: Hazug és rágalmazó. A cenzúra több évszázados gaztettel után nézzük az első rendszeresen megjelenő cseh újságot. Szálkás gót betűvel nyomtatták, és az első oldalán egy kép látható: lovaspostás keménykalappal és trombitával. Az újság hat krajcárba került. Egyévi előfizetési díja nyolc arany volt. Drága mulatság volt ez, és nem is rotációs gép nyomta, hanem eredetileg szőlőprésként használt sajtó. A Prágai Postaújság elődje az 1495-ben megjelent Jindfichohradecký Újság volt, mely 14 hírt tartalmazott, és a hercegi uradalmat tájékoztatta. Azonban nem a mai értelemben vett nagy olvasótáborral rendelkező újság volt, ez Rosenmüllerrel kezdődött. Így értünk el Václav Matéj Kramérius cs. k. főnyomdászig, aki a máig is megjelenő Cseh Múzeumi Folyóiratot nyomtatta. Mi volt a helyzet Szlovákiában? Arról a kiállítás már nem tájékoztat, csak a cseh sajtó történetével foglalkozik, éspedig 1848-ig. De a szlovákiai sajtóra is hatást gyakoroltak a cseh és a szlovák nemzetébresztők. Ebben a korban a cseh és a szlovák népet egy nemzetnek tartották és cseh újságokat önkéntes szlovákiai levelezők tudósították (PalkoviC, Tabllc és mások). Az első szlovák újság a Prešpurské noviny 1783. július elsején jelent meg. Ezt megelőzőleg 1764-től jelent meg a Pressburger Zeitung, amely 165 évi fennállás után 1929-ben Neue Pressburger Zeitung név alatt került az olvasókhoz. Az első magyar nyelvű lap, a Magyar Hírmondó 1780. január 1-én jelent meg Pozsonyban, viszont Budapest lett a későbbi szlovák újságok bölcsője. Ilyen volt például a Nová doba. Ez a folyóirat az osztályöntudat ébresztésére és a nemzetiségi kérdések helyes értelmezésére törekedett, lelke František Tupý cseh muzsikus volt. A Szlovák Munkás Újságban (Slovenské robotnícké noviny) Jelent meg első ízben, a cseh Edmund Borke fordításában a Kommunista kiáltvány. Tehát akárhová nézel, láthatod, hogy a közép-európai kis nemzetek életét, a politikai harcok és a torzsalkodások ellenére is, a kulturális kapcsolat tartotta fenn. Ezt segítette a sajtó is, a közvélemény tolmácsolója és azoknak a államférfiaknak a segítője, akik idejekorán értékelni tudták a sajtó befolyását. A korszerűség parancsa Vita a színházról és a színházi problémákról Connállása óta színházunk * vezetőit állandóan bírálat éri műsorpolítikájuk miatt. Legutóbb Fónod Zoltán szögezte le sokoldalú és ösztönző vitaindító cikkében ismételten, hogy ellenkezik a korszerű színház igényével, „ha menekül a maiság elől — s az anyagi ösztönzőket előbbre helyezve — csak az ún. kasszadarabok után nyúl." A követelmények mérlegelésénél nem térhetünk napirendre a hibák főforrása felett, nem vehetjük egyszerűen tudomásul, hogy a gazdasági terv teljesítése a döntő faktor, és minden más, így a művészi igényesség, a műsor színvonala másodrendű kérdés. Volt idő, amikor a színház büszke volt a bevételi terv, a látogatottsági mutatószám túlteljesítésére, és hiába hangoztattuk, hogy nagy hiba. ha ez a színház korszerű jellegének, művelődéspolitikai feladatainak terhére történik. Később, annak ellenére, hogy a színház a zenés, könnyű műfaj erőltetésével eleget próbált tenni a közönség óhajának, a látogatottság csökkent, és ez nem írható csak a televízió térhódításának számlájára. Nem elég azonban csak megállapítani az érdektelenség tényét, meg kell keresnünk okait is. Nem vonom kétségbe a színháznak azt a törekvését, hogy — a gazdasági szempontok mérlegelése mellett is — jó és korszerű darabokat akar bemutatni, és ezzel elébe vágni az érdektelenségnek. A múlt év őszén tűzte műsorra Arthur Miller A szálemi boszorkányok című darabját. Az előadás, a színészek játéka, a rendező kedvező kritikát kapott, mindenképpen helyes volt a ma élő, haladó szellemű amerikai szerzők egyik legjobbjának darabját bemutatni, a látogatottság — értesülésem szerint — kielégítő, de a közönség egy része félreérti vagy érdektelenül nézi a tizenhetedik század puritán erkölcsű Amerikájának boszorkányperét. Az érdektelenség ez esetben azért kirívó, mert a színház nem hibáztatható: a rendezés kellően kihangsúlyozza ennek a történeti dokumentumokra támaszkodó nagy emberi drámának korszerűségét. a régmúlt per tükrében jól mutat rá napjaink maccarthyzmusának tragikus túlkapásaira. ítéljük el a közönségnek ezt a rétegét azért, hogy a súlyos gondolati töltésű drámát nem fogadta kellő megértéssel? Járatlanságából vonjuk le azt a következtetést, hogy „könnyebb kosztot" kelt kapnia, szállítsuk lejjebb a mércét? Azt hiszem, ez hiba volna, viszont a dramaturgiának okulnia kell ebből a talán csak falvainkban megnyilvánuló érdektelenségből, és körültekintőbb munkával, mélyebbre hatoló elemzéssel elébe vághatna egy hasonló sikertelenségnek. Nem lemondani Millerről,akinek Pillantás a hídról című drámája már szerepelt a színház műsorán és emlékezetem szerint jó fogadtatásra talált —, ám én ezúttal boszorkánypere helyett a Közn ' w *r> * ( mim Of ÉVSZAK KÜSZÖBÉN (P. Scheiner felo.) játék Vychyben című közérthetőbb színművet választottam volna, vagy G. B. Shaw Szent fohanná-júl, ha már egy boszorkányper aktualitásáról akarta a színház közönségét meggyőzni. Shaw drámai szatírája korunk egyik legremekebb színpadi műve, s a színháznak akadt volna Thirring Viola személyében vonzó Johannája. Háy Gyula Isten, császár, paraszt-ja is az igényesség és korszerűség parancsára kerül áprilisban bemutatásra. Merész, dicséretes vállalkozás ez, újabb teherpróbája a színháznak, a nézőnek is, akinek alkalma lesz a múlt köntösében örök és teljesen mai gondolatokat felismernie: a lelkiismereti szabadság melletti szenvedélyes kiállást, a császár, Husz és követőinek összeütközéséből eredő nagy tanulságot, hogy a forradalmi igazságok kiharcolása áldozattal jár, de ilyen áldozatok nélkül az emberi haladás elképzelhetetlen. A korszerűség parancsa természetesen nemcsak a színház ügye, hanem az íróké is. Közbevetőleg szabadjon itt egy teljesen személyes tény közlésével ezt a kérdést érintenem. A színház még tavaly eldöntötte, hogy hetvenedik születésnapomat Ének a romok felett című színjátékom felújításával szándékozik megünnepelni, ilyen elhatározást a szerző csak hálával nyugtázhat. Az ankét figyelői közt azonban bizonyára lesznek néhányan, akik joggal feltehetik a kérdést, miért nem került ez alkalommal egy mai tárgyú drámám bemutatásra? Talán ilyen mű hiányában nyúlt a MATESZ az Énekhez? El kell mondanom, hogy van egy szerintem teljesen színpadérett játékom, amely — a vitaindító cikk szavaival élve — őszintén mer beszélni a ma kérdéseiről és hangvételében a mai ember izgalmát és ritmusát fejezi ki. Nyilván az én hibám, hogy nem erre a drámára esett a színház választása. Abban a hitben éltem, hogy túl sok a szereplője, technikailag túlságosan nagv követelményeket támaszt, és végül: a színház nem rendelkezik olyan színművésszel, aki a nagy fizikai megerőltetést is igénylő főszerep eljátszására — közel három órát kell a színpadon állnia és szüntelenül részt venni a játékban — alkalmas volna. Közben meggyőződhettem, hogy a technikai nehézségek áthidalhatók, van elegendő színpadunk, ahol a darab előadható, és volna kitűnő rendezője, főszereplője is. (Vajon igazam van-e, vagy tévedek, ezt egyszer talán a lövő eldönti.) Azt hiszem, prőzaírőink és költőink közt többen vannak, akiknek van darabterve, és megfelelő ösztönzéssel vállalkoznának a játék megírására. Nem osztom azt a nézetet, hogy a kísérletet még bukás árán is vállalni kell. Inkább bízom a sikerben, a közönség legteljesebb megértésében, hiszen ezekben a darabokban róla, az ö legégetőbb napi és örök problémáiról, legszemélyesebb ügyeiről és egyúttal a legmaibb társadalmi és politikai kérdésekről szólna a szerző a színpad szószékéről minden áttétel, romantikus köntös nélkül. Az év elején illetékes helyeken szóvá tettem, hogy pályázat kiírásával kellene a hazai magyar drámaírás ügyét mostani állóvizéből kimozdítani. Előttem ismeretlen okokból ez a helyesléssel találkozott terv még nem került a megvalósulás stádiumába, közel három hőnapot késik a pályázat kiírása. Ha senki sincs ellene, sőt, míndnnkl helyesli: miért ez a késés? A pályázat azzal az előnynyel is járna, hogy elállnánk egy sikeres regény vagy novella dramatizálásának gondolatától, noha abban igaza van Fónod vitaindító cikkének, hogy a felszabadulás után ,.jÓ néhány kiváló novella s jó színvonalú regény jelent meg, melynek dramatizálása mindmáig elszalasztott lehetőség, van tehát miből meríteni." A példák tucatjait Idézhetném, hogy a dramatizálás nem pótolhatja a drámát, s nekünk ilyen igazi, eredeti darabokra volna szükségünk, amelyek maivá, izgalmassá tennék színházunkat ^^ yakran halljuk — az an^^ két során Is felmerült a gondolat —, hogy egyetlen színház képtelen megbirkóznia számára túlméretezett feladatkörrel: játszani klasszikusokat, mai drámát, hazai szerzőket, számolni a zenés, könnyű műfaj iránti érdeklődéssel — és Pozsonytól Királyhelmecig eljárni minden helyre, évente többször is. Kelet-Szlovákia magyar lakosságának színházigénye mindenképpen indokolt, a MATESZ a nagy távolságok, technikai nehézségek miatt képtelen ezt a jogos igényt kielégíteni, nem tudja az előadások számát lényegesen megnövelni. Esztendőkkel ezelőtt már felmerült a gondolat, hogy egy nagyobb csoportnak rozsnyói székhelylyel kelllene működnie, de az akkori politikai helyzetben erről az igénvről le kellett mondanunk. A CSEMADOK rendkívüli országos közgyűlésének vitáján több felszólaló szemvedélyesen szállt síkra egy Kassán megnyíló színház ügye mellett, s a nagy visszhang m igény fokozott aktualitását jelzi. Konrád József az ankét során annak az aggályának adott kifejezést, hogy egy másik színház létrehozása az utánpótlás kérdésének radikális megoldása nélkül elképzelhetetlen. Helyes a megjegyzés, de hozzá kell tennem, hogy az utánpótlás lehetősége örvendetesen körvonalazódik. Március folyamán a MATESZ tehetségkutató versenyt rendezett, melynek eredménye felülmúlta a vizsgáztatók legmerészebb elképzeléseit. A 120 jelentkező között, értesülésem szerint, tizenhat tehetség akadt, akiknek színpadon a helye, és kellő rendezői irányítással a magját tudná adni egy fejlődőképes új gárdának. Ne felejtsük el, hogy tizenhat esztendővel ezelőtt ilyen tehetséges fiatalokkal, és néhánv kipróbált, kitűnő, ügyesebb műkedvelővel kezdte meg működését a MATESZ és Urbán Ernő TűzpróbáJának bemutatásával nem vallott szégyent. Az akkori „kezdők" ma a színház legjobbjai, egész gárdájának erősségei. Természetesen képzett rendezők és jó felkészültségű dramaturg ls kell, hogy ez az űj csoport betölthesse hivatását. Hat további bemutatót jelentene ez az új magyar színpad, s ez a hazai drámaírás ügyét is előbbre vinné. A technikai feltételek Kassán adva vannak, és nem hinném, hogy az anyagiak különösebb megterhelést jelentenének az illetékes reszortnak. A két színháznak versenyezni kellene egymással, ugyanakkor azonban kl is kelle egészíteniük egymást. A MATESZ hőskorában ^ szemináriumot rendezett tagjai számára az Írók és kritikusok bevonásával. Nem ártana idén hasonló, vitákkal egybekötött előadássorozatot rendezni, Író és színház közelebb kerülne egymáshoz, a hazai drámaírás ügyében döntő lépések történhetnének. A kritikusi utánpótlásnak is hasznára válna egy vitával fűszerezett szeminárium. Talán megszüntetné a sok zavart és félreértést, amit azzal okoznak, hogy a tudásban, ismeretekben mutatkozó erős hézagokat megalapozatlan értékítéletekkel próbálják kiküszöbölni. (Megfellebezhetetlen ítéletet rendszerint az mond, aki nincs tisztában azzal, mit ítél el.) Sem színész, sem rendező, legkevésbé a szerző nem kívánja, hogy kritikusa elnéző legyen, viszont megköveteli tőle a tárgyilagosságot, a tudást, a tájékozottságot, ami minden elemzés alfája és ómegája. Remélem, hogy a vita további hozzászólói új szempontjaikkal egy lépéssel közelebb hoznak bennünket a felvetett kérdések tisztázásához és a feladatok megoldásához. EGRI VIKTOR