Új Szó, 1969. március (22. évfolyam, 51-76. szám)
1969-03-23 / 12. szám, Vasárnapi Új Szó
A X-én kedves barátom, régi jó ismerősöm, Kárpáthy Abellino megházasodott, elvette régi kedvesét, o szép Ninát. Es azt bizony okosan tette; ha tíz esztendeig ő gondoskodott a szép Nináról mór most gondoskodjék az őróla. Ebből a szempontból véve azt lehet mondani, hogy igen jó partit csinált. Tíz esztendő alatt apródonkint nekiajándékozgatta kastélyát, jószágát, hintaját, lovait, míg utoljára magának semmije sem maradt; most azután egyszerre egy coup d'état-val visszaszerzett mindent, s ismét otthon van. Hanem persze, hogy a magas körökben rettenetes lárma támadt erre, nem akarták elhinni, nem akarták lehetőnek találni; ah! ól hah! c'est incroyable!* Később, midőn csakugyan átlátták, hogy ez fait accompli, akkor abban konveniáltak, hogy Kárpáthy Abellino nevét többé elegáns hölgyek társaságában kimondani nem szabad, éppen úgy mint egy időben ezt a szót „revolver" s ha valaki olyan ügyetlen volt (tán holmi vidékről jött Landpomerancsen), hogy vaktában kérdezősködni talált Kárpáthy Abellino felől, annak egyszerűen azt felelték: „meghalt" - „II n'existe pas"** - Kitörte a nyakát." Abellino az első sturm ideje alatt jónak látta a felesége falusi kastélyába retirálni (hajdan az ő kastélya volt, most ismét mind a kettőjüké), s ott paszirozni a mézes heteket. Ott el lehet temetve! - mondták, és epitáfiumot csináltak reá, s kitörülték minden néven nevezendő élők soróból. Egy hétig megállta mindenki, hogy nem beszélt felőle, de már.akkor elkezdte az embereket pikírozni a dolog. Eleinte csak úgy titokban, ha két-három bizalmas ember összejött, pendítette meg egyik vagy másik, amúgy is távoleső kérdésképpen: — „Vajon mit csinál Ariadne, ZICHY MIHÁLY: (1827- 1906) TIVORNYA ••HHHI ?,•"/• ty'imMssiá •i^HMjH mm mmmtá t HHn JÓKAI MÓR: aki elrabolta Theseust?" - vagy pedig így: — „Milyen szép tavaszi idők járnak idilli pásztorórákra, boldog ifjú szerelmeseknek, akik valahára elérték céljukat." Ezen azután nevetett a többi, értették, miről van szó. Késóhh egy-egy nyugtalanabb kedély nem állhatá, hogy ki ne mondja: - ,,Mi az ördögöt csinálhatnak azok a boldog fiatal házasok ott falun, hogy semmit sem lehet felőlük hallani? vajon hányszor verekedtek már össze? megnyitotta-e már az új méltóságos asszony szalonjait, s miféle elitet gyűjtött azokban össze? adnak-e matinékat, soirée-kat? s hogyan fogják azokhoz a megkívántató vendégeket? vagy el vannak-e zárkózva egy ermitázsban s nem élnek egyébbel, mint erdei gyökérrel és boldog szerelemmel? - mindezekre igen mulatságos dolog lett volna válaszolni tudni. Utóbb annyira növekedett az eltitkolt és erőszakosan elfojtott baj, hogy félni lehetett, nehogy a kíváncsiság rendre ölje az embereket, s hogy e veszedelemtől megmentse a jó társaságot, végtére vállalkozott három derék gentleman, kik a közjólét kedvéért készek voltak magukat akként feláldozni, hogy kocsira üljenek s együtt meglátogassák Abellino barátunkat falusi paradicsomában, s aztán referáljanak róla az illető klubok előtt. E három vállalkozó volt: báró Berzy Tivadar (szintén tetszik ismerni), híres vadász és úrlovas, báró Erdey Gergely, mulatságos anglomán ifjú és gróf Torontáli, ünnepelt szónok, kit valamely liberális vármegyében meg is választottak táblabírónak. Tehát báró Berzy befogatta maga négy szürkéjét, gróf Torontáli is az arabsait, s átrepítették magukat a kérdéses „Szalmáskérre" mely más embernek innen egynapi járóföld, nekik azonban csak négy óra. Este hét órakor érkezének meg a kastély udvarára, melyben nagyon jól ismerték régibb időkből a bejárást, s sans géne iparkodtak befelé. Nagyon meglepetének azonban, amidőn az antichambre-ban egy livrés inas megállttá őket, s alt ŕgérte, hogy majd be fogja őket jelenteni a méltóságos úrnak. - Diable! Ez itt ugyancsak noble megy. Elébb be kell az embernek magát jelenteni. Persze, hogy a bejelentett nevek hallaJókai Mór 1325-1904) Komáromján született. E .6 irodo'iv.i sikerét Kecilcettié: ü a.alta 'j^hargató koróDan. A márciusi forradalom napja'ban Petőfi meilett ö volt az ifjúság más • vezére. A szabadság irc b ása után Sojó néven írta műveit. Rendkívü termékenynek i:onytilt, népszerűsége rohamosan nőtt. Az irodalomban a románt'k ,r> irányt képviselte. Világviszonylatban is az egyik legnéps mag-ar íro. hihetetlen nem létezik tára egyszerre kettős ajtót tártak előttük; Abellino egész a küszöbig eléjük esett, nagyon sajnálta, hogy három keze nincsen, hogy mind a három vendéget egyszerre vezethetné be a szalonba; ott egyenkint bemutatná mind a három gentlemant a méltóságos asszonynak (mintha sohase látták volna egymást), az egész anstanddal hajtó meg magát, a pamlagon ülve maradván s leereszkedőleg inte, hogy hova üljenek. Az elfogadási terem egész eleganciával volt bútorozva; a falakon acélmetszetek, de nem azok a hajdani Casanovafélék, hanem a book ofbeautys arcképei: mylady az és vicomtesse amaz, Derbyverseny és fejedelmi pompajelenetek tablói, mint akármi anglesax lord felesége szalonjában. A társalgás rettentő illedelemmel indult meg. Szigorú homlokú társalkodóné ül az asszonyság jobbján, valami mistress, aki csak angolul ért, s akinek a kedvéért angolul kell folytatni a diskurzust; a három gentleman beszél ugyan angolul, de utoljára is nem szokott társalgási nyelvük; minden él, minden tréfa elakadt rajta; az embernek holmi bonmot, holmi pikantéria nem esik úgy keze ügyébe, mint magyarul vagy németül, sőt legtöbbször négy ember, aki négyféle grammaire szerint tanult, csak beszél-beszél egymással, de egyik sem érti mit mondott a másik, hanem csak bámul, és komoly szemeket csinál, ami nagyon jól illik az angol beszédhez. Tehát ez nagyon génant portéka volt. Ha pedig valaki Abellino barátunkhoz kezdte intézni a szavait, hogy mulatságosabb fordulatot adjon a társalgásnak, azt tapasztaló, hogy Abellino mielőtt felelne, a felesége arcára néz, mintha attól kéme engedelmet, hogy válaszoljon-e valamit? s rendesen nem lehet belőle kihozni többet, mint hogy nagyon-nagyon örül, hogy igen tisztelt barátjai is megtisztelték látogatósukkal szalonjait, melyek különben mindig nyitva állnak az elegáns világ számára. S azzal ismét néz vissza a feleségére, mintha várná, hogy ő is ereszkedjék le, és mondja, hogy ő is örül e szerencsének. Ez azonban nem mondja. Sót inkább nagyon észrevehetővé iparkodik tenni, hogy kedvtelen, hogy valamivel nincs megelégedve. Pedig hát, hiszen az urak igen illedelmesen viselik magukat; lám, semmi célzást, semmi legkisebb plaisantériát nem engednek meg maguknak, szépen illedelmesen ülnek, nem rakják egyik lábukat a másikra, feledékenységből senki sem mondja: - „chere Ninon" - mindenki tiszteli a megváltozott állást: utoljára is ez már bevégzett tény s ha a madame meg tud állani a helyén, azt jól teszi, nem az ő hibája, hogy ott van. Hanem denikve a madame folyvást apprehenziv képeket csinál; utoljára bocsánatot kér az uraktól, hogy eltávozhassák, migrénje van - a vállában, majd a mistress fogja addig a honneurs-öket elvégezni, ezzel azonban az urak nem akarják a mistresst terhelni, hanem átflankírozzák magukat a pipázóterembe, ahol Abellino komornyikja drága havannaszivarokkal regolírozza őket, s egyúttal a méltóságos úr bocsánatkérését terjeszti elő, hogy a méltóságos asszony rosszul lévén, azt nem hagyhatja, egyébiránt a nagyógos urak tetszésére bízza, hogy a teát saját szobáikban kívánják-e szervíroztatni, vagy pedig lejönnek a kis szalonba, ahol a mistress fogja o háziaszszonyi tisztséget teljesíteni. Az utasok természetesen, hogy az előbbit választották (mintha nem elég volna az embernek már magában az, hogy a teát megigya, hanem angolul is beszéljen mellé, és hosszú képeket lásson hozzá?). Csak hozzák ide a pipázóba azt a teát, vagy akaróm mondani kappanpecsenyét! Itt aztán elkezdtek mind a hárman azon tanakodni, hogy vajon mivel sért tették meg ők a házi asszonyságot? mert ha a régi ismeretség, a látogatók dévai élményei a múltból s más effélék álta) zsenírozva érezte is magát, ez nem volt arra ok, hogy elhagyja a társaságot, s migrént emlegessen. Melyik hármunk közül bánthatta őt meg? Melyik? — Mind a hárman, uraim, mind a hárman! Hát nézzenek önök végig egymáson és magukon; hogyan vannak öltözködve? Báró Berzyn van egy bársony jankli, lovaginexpressible, magasszárú csizma, hozzá vitorlásszínű ing, rózsaszínű virágokkal és szarvasbőr kesztyű; — báró Erdey paletot-ja mellénye, pantalonja, mind egyforma kockás kelméből öntve, mintha egy hálót vett volna magára, még az inge és nyakkendője is kadrolírozva apróbb-nagyobb kockákkal, lábain pedig gombos szarvasbőr kamáslik; - végre gróf Torontálin pitykés Viktória-dolmány, világoskék mellény, kihajtott inggallér nyakravaló nélkül s pláne semmi kesztyű a kézen. Hát nem elég ok ez arra, hogy egy rangbéli delnő migrént kapjon, s elhagyja a társaságot? A három gentleman ezt persze nem tudhatta, mert azokban a körökben, ahol felnőttek, az a szokás, hogy utas ember abban a kosztümben tesz vizitet, amiben a lóról leszállt, s a falusi látogatásnak éppen az a divatja, hogy ne legyen bálszerű. Igazi grófnék ezért nem szoktak apprehendálni. No de nem soká maradtak etelől kétségben. Másnap reggel, amint felkelének, beállít hozzájuk a sokszor említett ezüst vitézkötéses inas, s hoz mind a három úr részsére egy illatos bilétet. — Mi ez? — A méltóságos úr ebédre hívja a méltóságos urakat. A három gentleman összenéz. — Teringettét. Ez új dolog. Eddig az ember azt hitte, hogyha valahová falun vendégül beszáll, ott már egész természetesen, ebédre is kompetái, s íme kisül, hogy arra külön meghívás kell. Mit nem tanul az ember Szalmáskéren? De még többre is megtanították őket Szalmáskéren. A meghívójegyekre ez is volt írva: „a vendég urak elfogadtatnak a szalonban csupán fekete frakkban, fehér ing, fehér mellény, fehér nyakkendővel és semmi egyéb öltözetben." — Ah ez már sok, ez már bolond! — kiáltja fel báró Berzy, szintén így báró Erdey - de már ez impertinencia! hiszen meglehet, hogy magunktól is megtettük volna ezt, de egyenesen ránk parancsolni. Megyünk mindjárt haza. Elég elmondani valónk van már. — Én nem megyek — mondó gróf Torontáli. — Micsoda? hót itt maradsz? — Itt biz én. — S elfogadod a meghívást; — El biz én. — Ilyen clausulák mellett. — Hát természetesen. — No hát, látszik is akkor rajtad, hogy már táblabíró vagy. — Nem tesz semmit. A két báró azzal befogatott és a kapufélfától sem veve búcsút elhajtott a kastélyból; gróf Torontáli ottmanpdt, ami Abellinónak igen nagy elégtételére szolgált. Torontáli, elközelegvén az ebéd ideje, nekiült a toalettjének: - „van-e itt frizőr?" - Természetesen! Abellino tart azt a kastélyban, a gróf szépen felbodroztatá a haját a legújabb divat szerint. Azután kéretett Abéllinótól egy kis parfümöt; az egész készéggel küldött neki négyfélét is. Ez már a gavallér ember, tudja, hogy mi illik? Azután vett magára szép fehér, finom tászlis inget, fehér mellényt, fehér nyakkendőt, fekete frakkot - és azután semmi egyéb öltözet, ahogy a meghívó jegyben eléje volt írva, hanem azontúl vala egész sarkig mezítláb. S mikor aztán ebédre csöngettek, fogta a kalapját s ebben a hottentotta kosztümben prezentálta magát a számára megnyílt szalonban a legnagyobb udvariasággal. Persze, hogy a dámák erre a látványra ájultak jobbra-balra; Abellino dühösen rohant a grófra, számot kérve, magaviseletéről? mire az hidegvérrel mutató elő a meghívó jegyet: „Igy volt meghagyva: csupán fekete frakk, fehér irvg, fehér mellény, fehér nyakkendő és semmi egyéb öltözet - én szót fogadtam." Abellino barátunk mit tehetett? Legjobbnak találta elhallgatni az egész gonosz tréfával, mert még utóbb valami impertinens újságíró meg találta volna tudni, s kiadta volna a hírlapban.
