Új Szó, 1969. március (22. évfolyam, 51-76. szám)

1969-03-02 / 9. szám, Vasárnapi Új Szó

ANNE PHILLIPE venezuelai riportja hogy egy hétmillió lakosi, Franciaországnál kétszerte nagyobb országban, amely ásványkincsekben a világ leggazdagabbjai közé tartozik, a családok tete M 900 bolivarnál (1 dollár » 4 és fél bolibar) kevesebbet keres? Még kirívóbb a parasztság sorsa. A parasztok — a lakosság 42 százaléka — a nemzeti jövedelemnek alig tíz százalékában részesülnek. Bejártam számos mezőgazdasági vidéket, s az volt a benyomásom, hogy itt a parasztok nem a piacra termelnek, hanem azért, hogy éhen ne haljanak. A venezuelai földreform nem hozta meg a várt eredményt, a parasztok ma is tömegesen hagyják el a falvakat. ötszáznál kisebb lélekszámú falvakban egy paraszt jövedelme alig éri el az 1500 bolivart. A bajok okai Armando Cordoba egyetemi tanár kis dolgozószobájában fogadott. Fiatal, nyílt, meggyőződéses tudós, a gazdaságfejlesztési tanszék vezetője a caracasi egyetemen. — Szegény, de homogén ország voltunk. Két gazdag osztály létezett: a nagybirtokosoké és az export-import kereskedőké. A kivitelünkből származó jövedelem 90 százaléka a kakaó és a kávé eladásából eredt. 1917 után az olajipar a pénz újabb beözönlését eredményezte, de semmi olyat nem gyártottunk, amit a dolA VENEZUELAI NÉP JÖVŐJÉNEK HARCOSA ÉS JELKÉPE: A FALN PARTIZÁNJA gozók megvásárolhattak volna . Mivel az ország gazdasága nem változott, nem elégíthette ki a közszükségleti cikkek iránti keresle tet. Az egyetlen kivezető út az árubehozatal volt — a természete sen az Egyesült Államokból. Gazdasági függőségünk tovább foko . zódott. Sok venezuelai családban szélsőbaloldali nézeteket vallanak az ország jövőjét illetően. Az egyiktől ezt halioMim: „Az amerikaiak önként sohasem hagynak fel nyomásukkal. Nem engedik, hogy ttt egy második Kuba legyen. Santo Domingo példája ls ezt bizonyítja " A dzsungelek Ü A nagy Valencia tó W5rö1 vezet* a pánamerikai műút. — Látja ott azokat a földsávokat — kiált fel kísérőm. — Isla del Burro! A Szamársziget! Sokat hallottam róla. A messziről festőinek látszó sziget rendkívül egészségtelen éghajlatú, rengeteg mérges növénye van. Annak idején Betancourt elnök a politikai elítélteket száműzte erre a vidékre. A sziget ma is fegyenctelep, de sok itt a politikai fogoly, szabadságharcos, akinek nem sikerült egérutat nyernie a hegyekbe, a partizánok közé. Caracasból öt órát tartott az út Barqutsimetóba. Eleinte egyenes úton Valenciába tartottunk, majd rátértünk a Yaracuy államba vezető új országútra, végül a már említett pánamerikai műúton közeledtünk úticélunk felé. Kísérőim a FALN (Nemzeti Felszabadító Fegyveres Erők) harcosai voltak. Mind fiatalok. Egyikük, fedőnevén Negro, 27 év körüli barna parasztlegény, a másik, Enrlque szintén paraszt, a csoport parancsnoka, Cabito mesztic. Nem lehet több huszonhat évesnél, ötórai autóút utam átkeltünk a Tocuyo folyón, s bevetettük magunkat a hegyekbe. Gyakran botlottunk mérgeskí- • . gyókba. Csakúgy hemzsegnek itt. Különösen a mapanare és a korallkígyó. Azért is vigyáznunk kellett, mert csizmátlanul vonultunk, nehogy nyomokat hagyjunk az erdei ösvényeken. Egy éra múlva eljutottunk a táborba. Jelhangok. Az őrség elvezetett minket a tábor belsejébe, ahol partizánok csoportja már várt ránk. Éppen rag^eliosztás volt. Az aznapi menü ttayanami volt (szardínia és tökre emlékeztető nagy tápértékű zöldség keveréke), melyet fokhagymával, vöröshagymával és köménnyel ízesítenek. Alejandro Marino, az osztag perancsnoka küzdelmes fiatalkoráról beszél. 1954-ben belépett a Kommunista Ifjúsági Szövetségbe. Akkor még fiatal volt, igaz csak harmincéves, de Idősebbnek hinné az ember. ... A Félix Adam partizánosztag tábora három pálmakunyhőból áll. Az egyik konyha és élelmiszerraktár. A másik a törzs épülete, itt tartják a tanácskozásokat, a harmadik hadianyagraktár. A harcosok reggel fél hatkor kezdik a napot. Természetesen tornával. Utána délig taktikai kiképzés. Az osztag hadoszlopokra, szakaszokra és őrszemekre oszlik. Az utóbbiak meglehetős autonómiát élveznek. Mielőtt kapcsolatot teremtenének a lakossággal, mindig az őrszemek feladata a puhatolódzás, a „káderezés", s csak azokkal veszik fel a kapcsolatot, akik leginkább bizalomgerjesztők. A „terepszemlét" a helyzetnek megfelelően nyíltan vagy titkon végzik. Általában felvilágosítják a parasztokat a partizánharc céljairól, megmagyarázzák nekik, hogy csak egy népi kormány oldhatja meg problémáikat, változtathat az ország helyzetén. Minden házba betérnek, hogy elbeszélgessenek. Néha népgyűlést hívnak össze, s ezen számolnak be a helyzetről. A hegyekben létezik egy Igazi kormány, amely több parasztkérdés megoldásán fáradozik. Lara államban például a parasztok a partizánosztagnál anyakönyveze tik újszülötteiket. A paraszttelepülések „békés meghódítása" tervszerűen folyik. Az őrszemek, őrjáratok szinte versenyre kelnek egymással, melyikük tud több falut „megdolgozni". Az őrszemek állandóan változtatják helyüket. Szigorú a fegyelem: semmit sem dobhatnak a földre, mart a legkisebb nyom is árulójuk lehet... Olaj, vas, gyémánt bauxit, arany és... © A Standard Oil, a Sbell, a Betlehem Steel a legnagyobb profiUiajtó Venezuelában • Megelevenedtek az őserdők Venezuela egyetlen Caravelle gépe Caracas és Maracaibo között bonyolítja le a forgalmat. Naponta többször száll fel és le. Maracaibo az ország északnyugati részén, Zulia államban elterülő kőolajvidék fővárosa. Nyugodt, szabályos építkezésű város, amelyben nincs kirívó ellentét a gazdagok pompája és a szegények nyomora között — kevés a nagy épület és sok a virágoskerttel körülvett villa, amelynél amerikai autók sorakoznak. Az olajvállalatok a tó másik oldalán fekszenek. Ebben a zárt világban minden és mindenki alárendeli magát a „fekete aranynak" —kutatásának, bányászásának, tárolásának és szállításának. Öriási fúrótornyok, gigászi ciszternák, olajszállító hajók, csővezetékek ... Mindenütt olaj. Olyan, mint egy Istenség. Az Orinoco lietal partjai] A Shell társaság Í914-ben hozta létre a Venezuela Oil Companyt, s ezzel egyidejűleg a Mene Grandé Oil észak-amerikai társaság koncessziót kapott, hogy a Maracaibo tő partján kutathasson olaj után. 1917-ben egy másik észak-amerikai társaság, a Standard Oil is megvetette a lábát. A külföldi koncessziók száma rohamosan nőtt. 1929-ben naponta 374 924 barrel, (1 amerikai barrel 1158,762 liter), 1963-ban már 3 247 976 barrel olajat bányásztak naponta, s Venezuela elérte a világ olajprodukciójának 12 százalékát. A külföldi társaságok között a legnagyobb a Standard Oil leányága — a Creole Petroleum Corporaclón, mely az olajbányászás 40 százalékát tartja kezében. Az ország 35 ezer kőolajipari munkása közül több mint 11 ezer ennél a vállalatnál dolgozik. Kiváltságos réteget alkotnak. Nagyon kirívó, hogy a társaságnak ez az egyáltalán nem önzetlen „atyáskodását" ' bősz antikommunizmus kíséri. Maracaibóban domborodik kl legjobban az ún. fejlődő országok egyik legkomolyabb problémája. Világos, hogy az észak-amerikai monopóliumok nélkül sohasem ért volna el ilyen nagy fellendülést a venezuelai olajipar, ugyanakkor a munkaerő nagy része, köztük a mérnökök Is, venezuelaiakból állnak. Azt is meg kell mondani, hogy a kormány bérlet és adó címén a haszon 67 százalékát szerzi meg. Ám az érőm lúlsó oldalát ls látni kell, s ez boizalmas kép: olyan nagy az ország gazdasági és következésképpen politikai függősége, hogy Venezuela valójában gyarmati sorba süllyedt. Venezuela keleti részében, az Orinoco és a Caront összefolyásánál Puerto Ordaz és San Félix városok egyesülésével új város keletkezett: Ciudad Guayana. A mai világ megzavarja a hagyományos életmódot. Az 1960ban állami rendelettel létrehozott Corporación Venesolana de Guayana intézmény, melyre közvetlenül az államelnök ügyel fel, Guayana területének fejlesztésével törődik. Egy óriási háromszögről van sző, melyet az Orinoco és Caroni folyó alkot. A vidék ásványkincsekben — vasércben, bauxitban, aranyban, gyémántban igen gazdag. Mindkét folyón duzzasztógátak építhetők. Az Orinoco és a Caroni összefolyása hatalmas deltát alkot, s a CVG virágzó mezőgazdaságot akar idevarázsolni. Sokaknak az a meggyőződése, hogy tíz éven belül egészen átalakul itt az élet. Az első kohászati kombinát G vidéken 1962-ben épült. A vasércet a kombináttól száz kilométerre a Sierra Bolivár hegységben fejtik. A Sierra Bolivart viszont az Orinoco Mining Company északamerikai társaság aknázza ki, mely 13 évvel ezelőtt ötven évre szóló koncesszióhoz jutott. Ez a társaság még egy észak-amerikai társasággal együtt kezében tartja a vasércbányászást, s hasznuk 53 százalékát adó címén leadják a kormánynak, a vasércet pedig az országon belül a világpiaci árnál olcsóbban adják el. Előnyei ellenére paradox helyzet: amerikaiak bányásszák, szállítják és adják el a kohászati kombinátnak a venezuelai ércet. Ez a kombinát havonta 20 ezer tonna acélt gyárt. Négyezer munkás pokoli viszonyok között dolgozik elviselhetetlen zajban és kilenc villanykemence hőségében. • » Caracas sáneí t Maracaibo és Ciudad Guayana kivételes jelenségek Venezuela térképén. Az egyik a technikai fejlődést, az észak-amerikaiak Jelenlétét, a venezuelai „felvirágzást", a másik egy fejlődő ország reménységét jelképezi. Pedig vannak még elmaradott országrészek, fejletlen mezőgazdasági vidékek, s itt van Caracas is. Caracas egészen más. Olyan, mint egy nyitott könyv. Sokan szívesen behunynák a szemüket, hogy csak a fényt lássák, s ne vegyenek tudomást a vele szomszédos nyomorról. Pedig a szegénység mindenütt Jelen van, a domboldalakon csakúgy, mint a belvárosi utcák sarkán, sőt behatol az üzleti negyedekbe, a jómódú polgárság közelségébe is. Ranchos. Szegénylakásoknak . is nevezhetnénk őket. Ezerféle rózsaszínű, zöld, kék, sárga madárhoz hasonlítanak, melyek mintha arra várnának, hogy bármelyik pillanatban felröppenjenek a város Irányában. A ranchos — földszintes építmények, ezekben laknak a szegények. Járom Country-club utcáit. Valahányszor megfordulok ebben a luxusnegyedben, ugyanazokat a nyomorékokat látom koldulni. A nap bármelyik szakában látom azt a fémfűzőbe szorított nyomorék kislányt, aki mellett anyja és más gyerekek kezüket nyújtogatják a járókelők felé, itt van két-három kezetlen, világtalan férfi. Kísérőik, kisfiúk vasedényeket tartanak a kezükbe. Valahányszor csörren a bedobott ércpénz, szomorú mosoly ül kl a szerencsétlen nyomorék arcára. Valamivel távolabb nyugodt városrész fogad. A fasor mindkét oldalán rend, pompa, szépség. Csendes házak, zöld pázsitok, tiszta gyerekek nevelőnőik kíséretében, golfpályák, manézs és a végtelenül kék ég — ez az egyetlen, amelyet mindenki a magáénak vallhat. Látva e roppant gazdagságot és leverő nyomort, önkéntelenül kívánkozik a kérdés: mi történt? Hol a hiba? Ml az oka annak,