Új Szó, 1969. március (22. évfolyam, 51-76. szám)

1969-03-02 / 9. szám, Vasárnapi Új Szó

JORGE LUIS BORGE: DEL (Folytatás a 10 oladlrfil) (lenség, de egyszersmind meghitt és valahogy titokkal teljes. A határtalan rónán olykor semmi más nem mutatkozott, csak egy bika. Tökéletes és talán ellenséges volt a magány, és Dahlmann-nak az a sejtelme támadhatott, hogy nemcsak Délnek utazik, hanem a múltba is. Ebből a íantasztikus merengésből a kalauz zökkentette kl: amint meglátta az utas jegyét, közölte vele, hogy a vonat nem a szokásos állomáson, hanem kissé előbb fogja letenni, egy másikon, amit Dahlmann alig ismert. (Valami magyarázatot is fűzött hozzá, de azt Dahlmann nem ls próbálta megérteni, sőt meghallani se, mert nem törődött a tények összefüggéseivel.) A vonat nagynehezen megállt, szinte a puszta közepén. A vágányokon túl ott volt az állomás, alig több mint egy peron meg egy fészer. Jármű nem akadt a közelben, de az állomásfőnök elmagyarázta, hogy tíz-tizenkét utcával odább van egy kereskedés, ott talán szerezhetne Dahlmann valami közlekedő alkalmatosságot. Dahlmann úgy vállalta ezt a gyaloglást, mint valami kis kalandot. A nap már lehanyatlott, de valami végső ragyogás tűzbe borította az eleven és hallgatag síkságot, mielőtt mindent elmosna az éjszaka. Dahlmann lassan ballagott, nem annyira azért, hogy ne fárassza magát, inkább azért, hogy tovább tartson ez az élmény, és elmélyült boldogsággal lehelte be a lóhere Illatát. A bolt valaha pipacsvörös volt, de szerencsére az évek megfakították rikító színét. A szegényes épület láttán valamiről egy acélmetszet Jutott az eszébe, talán a Pál és Virginia egy régi kiadása. Előtte néhány ló álldogált karóhoz kötve. Odabenn Dahlmann felismerni vélte a gazdát; azután rájött, hogy összetévesztette a szanatórium egyik ápolójával, mert nagyon hasonlított hozzá. Az ember meghallgatta, miről van szó, majd azt mondta, hogy befogat neki a homokfutóba. Hogy agyonüsse az időt, és még valami más történjen aznap, Dahlmann elhatározta, hogy megvacsorázik ott az ivóban. Az egyik asztalnál zajosan evett, ivott néhány legény; Dahlmann eleinte észre se vette őket. A földön, a pulthoz támaszkodva, mozdulatlanul, mintha nem ls élne, ott kuporgott egy aggastyán. A sok esztendő úgy elkoptatta és lesikálta, mint a víz a követ, vagy mint több nemzedék egy aranymondást. Kis, töpörödött és sötét képű ember volt, mintha nem is az időben, hanem valami örökkévalóságban leiedzene. Dahlmann elégedetten vette szemügyre a fejkendőt, a darócköpenyt, a hosszú nadrágot, és a lovaglócsizmát, és eszébe jutott, milyen haszontalan vitákat folytattak Észak rajongóival, vagy entreriosiakkal, hogy efféle igazi gauchők már csak Délen találhatók. Dahlmann az ablak mellé telepedett. A homály kinnrekedt a pusztán, de illata és neszel még behatoltak hozzá a vasrácsok mögött. A gazda szardíniát, majd sülthúst hozott neki; Dahlmann néhány pohár vörös borral öblítette le. Lustán ízlelgette a fanyar zamatot, és most már kissé álmosan Jártatta végig a tekltetét a helyiségben. Az egyik gerendáról petróleumlámpa lógott; a másik asztalnál három ember üldögélt: kettő tanyasi napszámosféle volt, a harmadik, egy durva mongolképú ember, csak úgy kalapban Iddogált. Egyszer csak Dahlmann úgy érezte, hogy finoman súrolja valami az arcát. A közönséges homályos üvegpohár mellett, az abrosz egyik csíkján egy kis kenyérgalacsin hevert. Ennyi volt az egész, de az nem magától repült oda. A másik asztalnál látszólag tudomást se vett róla a társaság. Dahlmann habozott, majd úgy döntött, hogy nem történt semmi, és kinyitotta az Ezeregyéjszaka kötetét, mintha el akarná födni a valóságot. Pár perc múlva egy másik galacsin találta el, de most már nevettek rajta a napszámosok. Dahlmann arra gondolt, hogy nem fél, de ostobaság volna, ha ő, aki csak lábadozik, valami zűrzavaros clvakodásba keveredne ismeretlenekkel. Elhatározta, hogy távozik, és már fel is állt, amikor a gazda odalépett hozzá, és riadtan vigasztalgatta: — Dahlmann úr, ne törődjön ezekkel a legényekkel, kissé kapatosak. Dahlmann nem csodálkozott, hogy most már ismeri őt a gazda, hanem úgy érezte, hogy ezek a csillapító szavak igazában súlyosbítják a helyzetet. Az imént a napszámosok csak úgy valakivel szemtelenkedtek,, mondhatni: akárkifiával; de most már őt csúfolták meg, az ő nevét, és ezt majd megtudják a szomszédok. Dahlmann félretolta a gazdát, odafordult a napszámosokhoz, és megkérdezte tőlük, hogy mit akarnak. A mongolképű cimbora feltápászkodott. Egy lépésnyire állt Juan Dahlmanntól, de ordítva sértegette mintha jő messze volna. El ls túlozta a részegségét, és az a túljátszás maga is ádáz csúfolódás volt. Trágárságok és gorombaságok közepette a magasba hajított egy hosszú kést, követte a tekintetével, és elkapta; azután felszólította Dahlmannt, hogy verekedjenek'meg. A gazda reszkető hangon jegyezte meg, hogy Dahlmann fegyvertelen. Ekkor valami váratlan dolog történt. A sarokból az a réveteg öreg gaucho, akin Dahlmann ott látta Délnek (tulajdon szülőföldjének) jegyét, odahajított neki egy meztelen dákost, s az odaesett Dahlmann lába elé. Mintha csak Dél úgy határozott volna, hogy Dahlmann fogadja el a viadalt. Dahlmann lehajolt, hogy fölvegye a dákost, és két dolgot érzett. Először, hogy ez a szinte ösztönös mozdulat elkötelezte, most már verekednie kell. Másodszor, hogy az ő ügyetlen kezében ez a fegyver nem arra való, hogy megvédje őt, hanem hogy igazolja meggyilkolását. Olykor eljátszogatott egy-egy tőrrel, mint minden férfiember, de a vívótudománya csak addig ért, hogy döfni fölfelé kell, és befelé fordított éllel. A szanatóriumban nem hagyták volna, hogy ilyesmi történjen vele, gondolta. — Gyerünk ki — mondta a másik. Kimentek; Dahlmannban nem volt reménység, de félelem se. Amint átlépte a küszöböt, úgy érezte, hogy ott a szanatóriumban, az első éjszaka, amikor beledöfték a tűt, megváltás, boldogság és gyönyörűség lett volna neki, ha késpárbajban halhat meg, támadás közben, a szabad ég alatt. Ogy érezte, hogy ba akkor megválaszthatta vagy megálmodhatta volna a halálát, ezt a halált választotta vagy álmodta volna magának. Dahlmann keményen megmarkolja a kést, amivel aligha tud majd bánni, és kilép a síkra. BENYHE JÁNOS fordítása HUGÓ CLAUS: HANGSÚLY: A HAZ A magányosság: lakás. (Egy lakós becsukódik — langyosan lakja az évszak a szobákat és testet ölt benn — gyöngéd a magányosság, lassudan alakul gyermekből férfivé, holttetemmé.) Ne légy olyan, mint egy lakás. Mert görcs a szeretet, és /gyilkosság/ kinyúl egy pillanat felé: halódó hóhér, meghasadó csiga. Megérik a tükör. Ne légy a tükrökhöz hasonló. JAN VAN NIJLEN: A kalitka Utazni vágyom, költözni kivánok, távozó hajók füttyét hallanám, amikor ősszel újra kardvirágok állnak a kávéházak asztalán. Tudom: kalász nincs, a tarlók kopárak, mélyül a rétek zöldje napra nap, tornyok körül gyorsabb fecskék cikáznak, s a sáros mezőn encián fakad. Béklyóiba vert vágyam kezdet óta a forgó évszakok szinein él. Kalitka ez, s ennek vagyok a foglya. De zárja hol van, és kulcsa kinél? RÓNAY GYÖRGY fordítása JOS VANDELOO: Schelde Nap hő keze az arcomon minden nagy hangzavar a gyárszirénák sóhaja a zümmögő méh-repülő a sirály — beszélgetés hongokból épül minden hangok üveg — épületéből még a csönd se hallgat az elégedetlen hajómotor víz és szél ellen tüszköl szél és víz minden nagy hő kezében lobogó ujjai közt a napnak a hétköznap nehéz a földön tempós paraszt ódon torony turisztikai nevezetesség az idő többé nem idő ez a nap a tegnapi nap WEÖRES SÁNDOR fordítása POL LE ROY: Hitvallás Kit sivatagba űzött bíró és prédikátor romdalaimra hágtam nyugtalan feltámadtam bukásom vihartávolán kidobáltam a halál kapuin a szalmaszín őrült törvényeket mert dalaimnak sötét pólusán kelsz halhatatlanul körvillámló orkánok arkangyala tatszobrom mielőtt hajóm a kor zátonyán megtörik tavaszt idéző kinyilatkoztatás sűrű napfüggönyből köszönt kérészharmattól csillogó nőm a rezgő palánta és torladozva lábát nyaldossa már a vízözön. KOCSVAY MARGIT fordítása Tenyérnyi földön, a meszes tenger partszegélyén, fölötte éhség: vadmadár, járkál egy férfi. Pergő homok. Eltűnnek a fák ágai a levegő ágbogai között. Melyik tanyára ér el az a férfi? Ott énekel ő, ahol a nő duzzad — bundája és sisakja kemény, csupán szive fölött a földet porlasztják puhán az ujjak. SZÉKELY MAGDA fordítósa DAAN BOENS: Ballada az ártatlanságról Ebével, dokkok oldalán, a parton szőke lady áll. Szélnek, halnak, víznek, hínárnak, s fűszerek illatai szállnak, Füst, köd, alacsony légnyomás, duda, sziréna-jajgatás, autó, s ember nyüzsgése közben ott áll a lady fényözönben. Sudár-szép átlátszó üveg, körüle rózsa-szag lebeg, haja kehelyként áll a bundán, szeme mint a harmat, lehunyván, meg sem moccanva áll tovább, él, perzsel: nap a ködön át. „Rámátlan Botticelli-kép ő" gondolja a melléje lépő. Mit néki lárma, forgatag: A vad nyüzsgésben nő marad. Mosolyogva simogatja a kutyáját: állat-szem látja csak' odaadását. JÉKELY ZOLTÁN fordítása Flamand költők HUGÓ CLAUS 1929-ben született. Első verseskötete 18 éves korában jelent meg, s nevét egyszerre ismertté tette. Hét verseskötete, négy regénye, hét színműve jelent meg. Festményei is közismertek. Az „Idő és Ember" elnevezésű irodalmi csoport tagja. A flamand rádió ós televízió munkatársa. JAN VAN NiJLEN (1884-1965). Tizenkét versgyűjtemény, négy esszé szerzője. A különböző Irodalmi áramlatoktól mentes, függetlenségében jelentős költő. JOS VANDELOO 1925-ben született Bőbb «)tágíró volt, majd a Manteau könyvkiadó antwerpeni kirendeltségének igazgatója lett Tfz alatt öt regénye, egy verses- és egy novelláskötete Jelent meg. írásai népszerűek, a rádiónak és televíziónak is munkatársa. DAAN BOENS 1893-ban született Eddig öt verseskötetét adták ki. POL LE ROY 1907-ben született Első verseskötete 1928-ban jelent meg, s azóta számos kötetet adott közre.