Új Szó, 1969. március (22. évfolyam, 51-76. szám)

1969-03-02 / 9. szám, Vasárnapi Új Szó

Jorge Luis Borges: JORGE LUIS BORGES (ejtsd: horhe luisz borhesz) argentin elbeszélő, költő és esszéisto. Latin-Amerika tgvik legkiválóbb írójc. Buenos Airesben született, :S>5-ben. Az iti közölt nov«!la az író Ficciónes cí,.»('• kötetében jelent meg. Ez a többrétegű írás látízólaa azt <i gondolatot érzékelteti, hogy a valóbó; o n'onsha, az álomból a valóba vágyunk, de a sors»5uk mindenütt szenvedés: gyötrelem, az oltalom, ovöirelem a kiszolgáltatottság. A mű legmélyebb értsirti azon'tan az, hogy csőd a henye üfoiodás, és csőd -j tétofi cselekvés. 1671-ben partraszállt egy ember Buenos Airesben, úgy hívták, hogy Johannes Dahlmann, és evangélikus lelkipásztor volt; egyik unokája, Juan Dahlmann, 1939-ben egy Córdoba utcai kerületi könyvtár tisztviselője volt, és mélységes argentin érzület élt benne. Anyai nagyapja az a Francisco Flores, aki a második gyalogezredben harcolt, és Buenos Aires határában esett el, ledöfték Catriel indiánjai. Családfája két ágának versengésében Juan Dahlmann (talán az a germán vére hajtotta) ezt a regényes vagy csak regényes halálú elődöt választotta. Egy doboz, egy kifejezéstelen arcú és szakállas férfi lemezes fényképével, egy öreg kard, réveteg vagy tüzes dallamok, a Martin Fierro néhány beidegzett versszaka, az évek, az unalom és a magány táplálták ezt a kissé erőszakolt, de sosem hivalgő hazafiságot. Némi nélkülözés árán Dahlmannak sikerült megmentenie Délen valami keveset egy birtokbői, amely Floreséké volt, emlékezetében gyakran földerengett a balzsamos eukaliptuszfák képe és a hosszú rózsaszín házé, amely valamikor karmazsinvörös volt. A tennivalók meg talán a tunyaság a városban tartották. Nyár múlt nyár után, de ő csak beérte a birtoklás elvont gondolatával és azzal a biztos tudattal, hogy valahol a síkságon várja őt a ház. 1939 februárjának utolsó napjaiban történt vele valami. A sors nem nézi, kit sújt, olykor a legcsekélyebb szórakozottságot ls Irgalmatlanul megtorolhatja. Aznap délután Dahlmann-nak a kezeügyébe akadt Weil Ezeregyéjszakájának egy kivonatos példánya; mohón he ki akart látni, hogy megvizsgálja ezt a ritka leletet, meg se várta, hogy a lift leérjen, sietve megindult fölfelé a lépcsőn; a sötétben valami végigsúrolta a homlokát; egy denevér vagy egy madár? Az asszony arcára, aki ajtót nyitott neki, kiült a borzadály, és Dahlmann-nak, amikor végigsimított a homlokán, vörös lett a keze a vértől. Valaki elfelejtett bezárni egy frissen festett ablakszárnyat, s annak a széle sebezte meg. Dahlminn elaludt, de már korán reggel fölébredt, és attól kezdve mindent iszonyúan ízetlennek talált. Láz emésztette, és a rá nehezedő lidércnyomást az Ezeregyéjszaka képel tarkították. Barátai, rokonai meglátogatták, és erőltetett mosolylyal hajtogatták neki, hogy remekül néz ki. Dahlmann valami enyhe kábulatban hallgatta őket, és csodálkozott, hogy nem tudják, hogy ő a pokolban van. Nyolc nap múlt el, akár nyolc évszázad. Egy délután az ismerős orvos egy másik orvossal együtt jelent meg, és bevitték egy Ecuador utcai szanatóriumba, mert meg kellett röntgenezni. Bérkocsiba ültek és útközben Dahlmann arra gondolt, hogy egy idegen szobában talán végül is tud majd aludni. Boldognak érezte magát, és beszédes kedvében volt; ahogy megérkezett, levetkőztették, kopaszra nyírták, fémhuzalokkal hordágyra kötözték, a szemébe világítottak, úgy hogy majd megvakult, majd beleszédült, hallgatóval vizsgálgatták, és egy szájvédős ember tüt szúrt Dahlmann karjába. A beteg émelyegve, bekötözve ébredt, egy kútszerű cellában, és a műtétet követő napokon és éjszakákon tapasztalhatta, hogy eddig még csak a környékén járt a pokolnak. A jég a legcsekélyebb nyomát se hagyta szájában az üdítő hűvösnek. Ezekben a napokban Dahlmann aprólékosan meggyűlölte önmagát, meggyűlölte egész lényét, testi szükségleteit, megalázottságát, az arcán kiütköző borostát. Egykedvűen tűrte a rendkívül fájdalmas kezelést, de amikor a sebészorvos megmondta neki, hogy hajszál híján belehalt a vérmérgezésbe, Dahlmann elsírta magát, szánakozott a sorsán. A zaklatott éjszakák szüntelen kilátásai és a testi nyomorúság nem hagyta, hogy Dahlmann valami olyan elvont dologra gondoljon, mint a halál. Másnap a sebész azt mondta neki, hogy már jobban van, és hamarosan kimehet a birtokára lábadozni. Hihetetlen, de az ígéret napja elérkezett. Dahlmann tulajdonképpen kedveli az arányosságot és az enyhe kortévesztést; bérkocsin érekezett a szanatóriumba, és most bérkocsi viszi Constituciónba. A tikkasztó nyár után az első őszi hűvösség mintegy Dahlmann haláltól és láztól megváltott sorsának természetes jelképe volt. Reggel hétkor a város még nem veszítette el azt az öregház-jelleget, melyet az éjszaka olt belé; az utcák olyanok voltak, mint hosszú kapualjak, a terek meg mint zárt uiVarok. Dahlmann boldogan és egy csepp bódulattal Ismert rá a városra; pár pillanattal azelőtt, hogy szemügyre vette őket, emlékezete fölidézte a sarkokat, a hirdetéseket, Buenos Aires szerény változatosságát. Minden fölelevenedett benne az új nap sárga fényében. Ismeretes, hogy Dél a Rlvadavián túl kezdődik. Dahlmann gyakran elmondta, hogy ez nemcsak szóbeszéd, és ha valaki átmegy az utcának a másik oldalára, egy régibb és szilárdabb világba jut. A kocsiból a rácsos ablakokat fürkészte az új épületek közt, a kopogtatót, a boltíves kaput, a tornácot, a meghitt zárt udvart. A vasútállomás csarnokában észrevette, hogy van még harminc perce. Hirtelen eszébe jutott, hogy egy Brasll utcai kávéházban (pár méterre az Yrigoyen háztól) volt egy hatalmas kandúr, amely úgy hagyta, hogy simogassák, mint egy fanyalgó Istenség. Belépett. Ott volt a kandúr, és szundikált. Dahlmann kért egy csésze kávét, lassan megcukrozta, belekóstolt (ez a gyönyörűség tilos volt neki a klinikán), és míg a macska fekete bundáját cirógatta, arra gondolt, hogy ez az érintkezés csak álom, mintha üvegfal választaná ei őket egymástól, mert az ember az Időben, a folyamatosságban él, ez a bűvös állat pedig a jelenvalóságban, a pillanat örökkévalóságában. Ott állt a vonat a!z utolső előtti vágányon. Dahlmann sorrajárta a kocsikat és talált egyet, amely majdnem üres volt.A bőröndjét föltette a csomagtartóba; amikor a vonat elindult, kinyitotta a bőröndöt, és némi habozás után kivette belőle az Ezeregyéjszaka első kötetét. Ez a könyv oly szoros kapcsolatban van balsorsa történetével, ha vele utazik, azt juttatja kifejezésre, hogy ez a balsors végetért — s ő titkos és -hetyke kihívást intéz vele a rontás kudarcra kárhoztatott erőihez. A vonat mellett kétoldalt kültelkekre szakadozott a város; ez a látvány, majd a kertek és villák látványa késleltette az ol-' vasást. Dahlmann tulajdonképpen alig is olvasott valamit, a delejkőhegy és a szellem, amely megesküdött, hogy megöli jótevőjét, szó se róla, csodálatos, de nem sokkal inkább, mint a reggel vagy a puszta lét. A boldogság elterelte a figyelmét Seherezádéról és haszontalan csodáiról; Dahlmann becsukta a könyvet, és átadta magát a létezés egyszerű örömének. Az ebéd (a csillogó fémcsészékben felszolgált húslevessel, mint gyermekkora immár távoli nyaralásain) újabb nyugalmas és hálára késztető gyönyörűség volt neki. Holnap már a birtokon ébredek, gondolta, és úgy érezte, mintha két ember volna egyszerre egvszemélvben: az, aki egy őszi napon utazik a hazai földön, és egv másik, akit bezártak egv szanatóriumba, és módszeres megaláztatásnak vetették alá. Vakolatlan téglaházakat látott, hosszú sarokházakat. amint vég nélkül nézik a vonat száguldását; lovasokat látott a földes utakon; árkokat és gödröket és tanyákat látott: hosszú fénves márványnak tetsző felhőket látott, de mindent csak úgy. ahogy iött, mint a síkság álomképelt. Fákat és vetéseket ls fölismerni vélt, de nem tudta volna megmondani, hogy mik azok, mert közvetlen földismerete korántsem vetekedhetett könyvből szerzett, sóvárgó ismereteivel. Néha elaludt, és álmaiban ott zakatolt a robogó vonat. A déli tizenkét órás tűrhetetlen, fehér napsütés már az alkonyt bevezető sárga napsütésre vált, és hamarosan vörösre válik. A vasúti kocsi ls más lett, már nem olyan volt, mint Constituciónban, amikor elhagyta a pályaudvart: átjárták, átalakították a síkság és az órák. Odakinn a vonat fürge árnyéka elnyúlt a látóhatár felé. Sem település, sem emberkéznek más nyoma nem zavarta az ősi tisztaságú földet. Tágas volt a min(Folytatás a 12. oldalon)