Új Szó, 1969. március (22. évfolyam, 51-76. szám)

1969-03-16 / 11. szám, Vasárnapi Új Szó

Z DEKA EMBERSÉG Csak füst... Füst... Füst... És korom ... És újra füst... Ha kifújom az olcsó cigaretta füstjét, éppen olyan sötét árnyékot vet, mint a testem. Mintha a testem anyaga is csak füst lenne... Valaki kibújna az űrbe, és elenyésznék nyomtalanul, olyan nyomtalanul, mint ez a füst. Én is olyan égési termék vagyok. Én is eléghetnék, mint ez a cigaretta, mint a szén, mint egy erdő, egy falu, egy város, egy ország vagy egy világ ... S talán még hamu sem maradna belőlem... Talán még hamu vagy korom sem! Csak füst. .. füst és újra füsti Mint mocskos, áporodott szagú dunna borul a városra és fojtogat... Vagy mint nyitott sebbe tapadt véres vattacsomó... Fekete vér - fekete füst - fekete korom . .. Igen, ez a korom, mint holló tolla hull, a szürke aszfalton fakul, és lassan, de biztosan befed, bemocskol mindent: fát és füvet, házat és szobrot, felnőttet és gyermeket... Csak füst... a füst... a füst... És a korom... És újra a füst... Valahogyan így kezdődött - a füstbement tervek korszakában. Igen, még akkor! És azóta nincs semmi másom, csak a füstbement terveim, álmaim. — Beszélni szeretnék magával I — mondta az asszony, s mivel nem válaszoltam, jött mellettem. — Azt hiszem, mi már mindent elmondtunk egymásnak. — Majdnem mindent. .. — Kár minden szóért! Részemről... — Hát nincs magában egy deka emberség sem? — Eltalálta!... Jónapot. .. Aztán elsietett. De még sokáig hallottam tűsarkú cipője jólismert kopogását az ostravai utca aszfaltján. Majd egy szirénázó mentőkocsi suhant el mellettem, s mire megfordultam, az asszony törékeny, karcsú alakja már el is tűnt a köddé és füstté higult utcán... Soha többé nem láttam ... Talán ő is füstté vált, mint az én terveim Valahogyan igy ért véget a mi történetünk. Igaz, hogy rövid, nagyon rövid történet, de szépnek indult ebben a városban. Elszabadult a pokol... Recsegett-ropogott, tört minden ... A deréknyi vastagságú bányafák halálhörgésszerű ropogással morzsolódtak össze ... Valahol elszakadhatott a vezeték, mert a lámpák is elaludtak ... Menekültünk, mint a patkányok. Nyoma sem volt itt o bajtársiasságnak, mindenki mentette a maga szénporos életét, t Valaki istent hívta ... [ Valaki káromkodott... I De aztán csak a recsegést-ropogást hallottam, közben a sisakom is elgurult valahová. Nem kerestem, egyik kezemet az arcom elé tartva rohantam bele a vak sötétségbe, abba az irányba, amerre a társaim csörtetését hallottam. Azután megbotlottam, és mintha az ég zuhant volna rám, vagy az egész bánya, a sok tízezer tonna szén és szikla. Másra nem emlékszem. A kórházi ágyban tértem magamhoz... Szürke ködön keresztül láttam, hogy valaki fölém hajol és mond valamit, de annyira zúgott a fejem ... Nem értettem, mintha csak a Niagara alatt feküdtem volna. Üjra mély ájulásba zuhantam. Jitka, ma este felmegyek hozzád..: Nézd, csillagok! Jánosbogarak... Bányalámpák ... Hogyan táncolnak... Lampionos menet, állami ünnep ... Vigyázz, te barom!... Értsd meg, hogy itt mindenki úr!... Bányász vagyok, ki több nálam?... Ha-ha-hal... Pán kádrovník, a füle mellé tűzheti... Itt nem számít!... Itt jó vagyok, egy a legjobbak közüli Itt mindenki, néger, mindenki egyformán fekete... Én is néger - te is négerl... Én mindig néger voltam, de csak az utóbbi időben feketedtem meg teljesen ... Háromszor csöngettek, Jitka I Vigyázz, ránk szakad ez a fekete pokol... ölelj és ne törődj semmivel!... De ezek a táncoló jánosbogarak... Hallod a gépeket?... Mintha egy férfikórus énekelne ... Mintha azok énekelnének, akiket a szén gyilkolt meg ... Hatalmas kórus, a világ legnagyobb, legfeketébb kórusa ... Hollasz, Jitka?... Miért engedted el a kezem?... Itt nem játszhatunk bújócskát... Vigyázz, azon az ajtón túí a bányalég! — Mióta fekszem itt, doktor úr? - Ez volt az első normális mondat, ami elhagyta a száját. Miután tudatosította, hogy a térde gipszben van és a fején pedig vastag kötés. — Pontosan négy napja és hat órája hozták be, brigádvezető elvtárs. - Hálát adhat az istennek, hogy ilyen könnyen megúszta. Csak a feje és az egyik keze látszott ki a kövek alól . .. Két-három hét múlva táncolni mehet. Egy kis csontrepedés, pár karcolás ... — És ki még? ... Ki sebesült még meg? — még valamit akart kérdezni, de azt visszanyelte. — Még egy kartörés. Hogy is hívják azt a cigányfiút? No ... — Ja, a Sula ... Szerencséje van, minden évben eltörik valamilyen csontja, aztán úgy röhög, hogy fülig ér a szája. Minden évben pihen egy-két hónapot... És komolyabb? . .. — Egy, a Komúrka ... Az ... Az ágyban fekvő férfi hirtelen fel akart ülni, de visszaesett a párnára. Érezte, hogy arcából kiszaladt a vér. — Mi történt vele? — Csak másnap hozták fel a mentők. Több tonna követ kellett eldobálni róla... De nem kínlódott, azonnal meghalt!... Brigádvezető úr, férfiak vagyunk. Maga bányász, ez akárkivel megeshet! Nyugodjon meg, tessék, gyújtson rá ... Szedje össze magát! — Köszönöm, doktor úr. Hagyjon magamra, most... — Jó, csak nyugodjon meg! Ne menjen ki a folyosóra, itt bent is rágyújthat. Azóta az első cigaretta, az első füst... Száll, száll felfelé... Minden csak füst, füst, füst és füst. Talán az egész élet nem más. Az egyik egyenesen, szépen O M W» •O 'O ca ô JÍ o «/> c o E o az ég felé, mint a bibliai Ábel tüzének a füstje. A másik még nem és nem akar elszakadni a földtől. Olyan alacsonyan vannak a piszkosszürke felhők, ha kinyitná az ablakot, talán beúsznának ide a fehér falak közé és bemocskolnának mindent Mindent, ami még nem mocskos. — Engem már nem! - gondolta a férfi. Hogyan is kezdődött? Minden érdekelte, a bánya, a bányász élete is. Az egészet élménygyűjtésnek fogta fel. Aztán jöttek az első tapasztalatok. — Azon a lyukon átmegy és ott talál bányafát, körülbelül hetven darab kell. A sihta végére itt legyen! - mondta a brigád vezetője. Ezt soha nem felejti el. A férfiderék vastagságú bányafa nedves volt és sikos. Alig lehetett megfogni. Még ha vállán vihette volna, de négykézláb vonszolta az éles köveken. Talán még csak tizenöt-húsz darabbal birkózhatott meg, amikor fekve maradt egy tócsában. Csikorgatta a fogait, átkozta az egész világot, sajgott a teste és a keserűségői, a fáradtságtól sírva fakadt Hát mi vagyok én, óllať? Barom? A vizes falakról kövér, ezüstös és gyémántoson csillogó cseppek hullottak agyonkarcolt, félmeztelen testére. Gonosz álom, lidérces erők játéka volt ez a műszak... Aztán lassan beletört a munkába. Átvette társai beszédmodorát, munkaritmusát, viselkedését, csak a bagóra nem szokott rá. Ezért egy kicsit le is nézték, de nem törődött vele. Amikor lejárt az egyéves szerződése, aláírt még ötöt. A harmadik év elején megtették őt brigádvezetőnek, mert az elődjét nyugdíjazták. A tervteljesítéssel sohasem volt baj, a bányászai szerették, mert ezután sem húzta ki magát a munkából. Elnézte a mulasztást is olyanoknak, akik azt megérdemelték, és megtett értük mindent, amit csak lehetett. Aztán nemsokára megismerkedett Jitkával, azaz Koműrkánéval. Szép volt, nem is illett ebbe a városba. Bőre fehér, haja aranyszőke, szeme kék és olyan karcsú, mint egy kislány... Tudta, hogy a férje az ő keze alatt dolgozik. Nagyon csendes, jó munkás, de néha berúg, és akkor egy-egy napot kihagy. Elnézte neki, mert soha nem volt vele semmi baja. - Szólítson csak Jitkának! - mondta és megszorította a kezét abban a kis preszszóban, ahová megismerkedésük után hetenként kétszer-háromszor eljártak. - Talán azt akarja, hogy protekciója legyen a férjének? — ágaskodott benne az ördög. - De hiszen nálam mindenki protekciós, én nem káderezek. - Jitka, Jitka, Jitka... Engedje meg, hogy legalább százszor elmondjam. Nagyon szép neve van. (Valóban az, hajnalcsillagot jelent.) És megcsókolta az asszony száraz, hűvös tenyerét. — Csak mondja, ahányszor jólesik! mondta az asszony és most egészen fekete volt a szeme. De a nézése komoly volt, meggondolt... Olyan valakinek a szeme, aki már elszánta magát valami nagyon komoly lépésre. Konyakot ittak és idejük volt bőven, mert a férfi három nap szabadságot vett ki, az asszony férje viszont dolgozott délután. Csak éjfél után járt haza azon a héten. Gyerekük nincsen. — Talán ez lapul meg mindennek a hátterében! — gondolta a férfi és közelebb húzta a széket az asszonyhoz. Törékeny, beteg virágok illatát érezte meg rajta, meg titokban elsírt könnyeket. Talán azért kívánta meg azonnal s ezt nem Is titkolta. Asszonyéhes ember volt, aki két évig mégis legyűrte minden gerjedelmét és a fogait összeszorítva dolgozott. És most az egész asszonyt elemésztő szemekkel kérdezte, nem kérdezte, egyszerűen csak kijelentette: - Jitka, ma este felmegyek hozzád. Háromszor csengetek, Jitka! Érted? Fejük felett gyémánt csirkék voltak a csillagok, vagy bolondosán csapongó jánosbogárkák, amikor összesimulva a buszmegállóig kísérte az asszonyt Azt az asszonyt, akinek a férje gyerekkora óta azt tonulta, hogyan lehet a szénből kenyeret csinálni, háromszobás lakást csinálni ... Mindent, csak gyereket nem. Arra nem elég a széni Vajon melyikük volt a hibás? Két vagy három napja tartott ez a viszony, s nem is nagyon ügyeltek orra, hogy titokban tartsák. Minden nap találkoztak. Hol az asszony lakásán, hoj a munkásszálláson, hol valamelyik szállodában keresték egymásban azt, am! mindkettőjükből hiányzott: talán azt a dekányi emberséget... S nem vettek tudomást az eseményeiben lappangó iróniáról sem. - Jitka, a férjed sejt valamit! - Na és?... - örökké nem játszhatunk bújócskát... Nekem ó idegen, ölelj és ne törődj semmivel I Csak ölelt és nem törődött semmivel, meg a munkáját is becsületesen elvégezte, Koműrka azóta nem szólt neki, rá sem nézett, csak dolgozott, mint egy élettelen gép. Megfigyelte őt a munkaszünetben: rombadőlt házak kéménye mered ilyen fáradtan, mereven az ég felé a pusztító robbanás után. - Szeretsz? - kérdezte az asszony és megszorította a férfi kezét. - Tudod! - felelte a férfi, de lesütötte a szemét. - Tudom, de most akarom hallani! - Szeretlek ... most... - Ez elég! Köszönöm... Gyere, menjünk fel a szobádra. A hóhér megkapta az előleget, a hóhér már nem léphet vissza. Csak az alkalom, az alkalom... Rá kell kényszeríteni a sorsot... Komúrka meghal, mert utunkban van ... Komôrka meghal ... Mert így akarjuk mi - az asszony és a szeretője. Egy hónap sem telt bele - Komúrka meghalt!... Én itt fekszem ezen a fehér kórházi ágyon és cigarettázom ... Jitka biztosan bejön, fekete ruhában - a gyászoló özvegy... Micsoda színésznő!... Szegény Komúrka! - Brigádvezető úr, nem fejthetek ott tovább ... Fejem fölött ropog ... — mondta és most semmi, de semmi gyűlöletet nem látott a hajlott hátú, eres nyakú bányász szemében. Talán, ha látta volna a gyűlölet megvillanását, nem haragudott volna rá ... De így bőszítette. - Mi az isten ropog? Maga öreg bányász és nagyon jól tudja, hogy a kő nem ropog! A kő néma, mint a halál. Nincs idő elugrani sem és már véged ... - De én a kémény alatt dolgozom, ott szenet dúcoltunk alál - Komúrka, ne szemtelenkedjen!... Ijedezik, mint egy taknyos brigos. Itt én parancsolok! Ha nem tetszik, mehetl Érti, Koműrka? - förmedt rá és hátat fordított neki. A bányász görnyedten állt, várt, hogy talán meggondolja magát, vagy legalább vele megy és megnézi, igazat mondott-e, De nem volt több szava. Koműrka megköszörülte a torkát: - Maga akarja, maga vállalja a felelősséget! És pár perc múlva elszabadult a pokol... Recsegett-ropogott, tört minden ... A deréknyi vastagságú bányafák halálhörgésszerű ropogással morzsolódtak öszsze... Valahol elszakadhatott a vezeték, mert a lámpák is elaludtak... Menekültünk, mint a patkányok. Nyoma sem volt itt a bajtársiasságnak, mindenki mentette a maga szénporos életét... Csak Koműrka nemi... Ö ott maradt] ÉS én vagyok a gyilkosa, bár senki sem tud róla!... Senki nem tudja, hogy pár perccel előtte figyelmeztetett, s akkor, talán még tehettem volna valamit... De mit a sok tízezer tonnányi szén és kő ellen?... De Komúrka életben maradt volna ... Csukott szemmel feküdt az ágyon, amikor valaki megérintette a vállát. Az egyik nővér volt -Hogyan érzi magát?... Látogatója van. - Ki? - Annak a bányásznak a felesége, Koműrkáné. - Segítsen, nővérke. Ki akarok menni a folyosóra. Aztán küldje föl azt az aszszonyt. Elegáns fekete kosztüm volt rajta, kacér kis kalap tenyérnyi fátyollal. - Szervusz! - köszöntött és a férfira nézett. Nem gyász, diadalmas őröm, a győztes öröme volt a szemében ... Semmi, de semmi bűntudat A férfi némán nézte. - Nincs semmi mondanivalód? - kérdezte csodálkozva a férfit. - Mi bajod van?... Talán annyira súlyos a sérülésed?... - Annyira... És nincs semmi mondanivalóm. Menj haza, felejtsd el azt, ami történt Ha a férjed olyan könnyen halálra ítélted, engem még könnyebben elfelejthetsz! - Megőrültél?... Most, amikor... — azután nem folytatta, s annyi felháborodás volt a szemében, hogy a férfi elmosolyodott. - Nem őrültem meg!... Éppen most amikor megtudtam, hogy ki maga! Értse meg, hogy vége ... Több mondanivalóm nincs. Ezzel megfordult és bebiceqett a betegszobába