Új Szó, 1969. március (22. évfolyam, 51-76. szám)

1969-03-13 / 61. szám, csütörtök

A pályaválasztás és a 15 évesek MÉG KÜSZKÖDNEK a nyelvtannal, az egyenletekkel, a testek térfogatával és fajsúlyával, de már elérkezett az Ideje annak, hogy jövőjükről döntsenek, általános ismereteik mellé életre szőlő pályát vagy szakmát válasszanak. A pályaválasztás az ifjúkor első komoly, határozott tette, kihat az egyén egész életére. Nem csoda hát, ha a gyermek további sorsának kérdése izgalomban tartja a szülőket, a jövőjükért aggódó felnőtteket. A fiatalok döntését országszerte szakemberek tanácsadása előzi meg. A pályaválasztás előkészítése az iskola pedagógiai tevékenységének szerves része; eredményesen csak akkor oldható meg, ha az egyén egész személyiségére, önálló s társadalmi szempontból értékes életvezetése kialakítására irányul. Célja az életre, munkára nevelés, s ezen belül a tanulóifjúság pályaalkalmazkodásának hatékony segítése. Az előkészítő munka az iskolákra, illetve az osztályfőnökökre hárul. Feladatuk, hogy a népgazdaság munkaeröszükségleténok és a pályaválasztó személyiségének együttes figyelembe vételével az egyént adottságai és hajlamai alapján a legmegfelelőbb pályára irányítsák. Munkájuk — több éves gyakorlat alapján — hasznosnak mondható, hiszen a döntés előtt állók — s a tizenöt évesekre ez különösképpen vonatkozik — rászorulnak az okos segítségre. A tanulók érdeklődése és a felvételi lehetőségek közti különbségek évről évre gondot okoznak. Ezért segítenünk kell a fiataloknak megtalálni azt az iskolát, azt a szakot, melyhez nemcsak kedvük és képességük, hanem esélyük is van a felvételre. Ehhez átgondolt, mélyreható pályairányítás, előzetes felvilágosítás, kellő propaganda, önismeret-nevelés szükséges, hogy minél kevesebb pályázó érezze a saját bőrén az élet „könyörtelenságét". Szlovákiában az 1968—69-es tanévben 71339 gyermek — ebből 6807 a magyar fiatalok száma — fejezi be az alapiskola kilencedik osztályát, s azt az Iskolát, illetve szakmát választja, melyre tanulmányaival fel akar készülni Az alapiskolák végzős növendékeinek március 15-ig kell benyújtaniuk továbbtanulási kérelmüket. Ennélfogva pillanatnyilag még nehéz lenne teljes képet festeni a pályázók megoszlásáról, az egyes iskolák, illetve szakmák iránti érdeklődésről. Előzetes értesüléseink szerint a tizenöt évesek elhelyezését illetően azonban ez évben sem jobbak a kilátások, a helyzet korántsem kecsegtető. Akárhogy is vesszük a dolgot, tény, hogy a szándékok diszharmóniában vannak az adott lehetőségekkel. Az általános középiskolák iránt aránylag még mindig kicsi az érdeklődés, jóllehet néhány intézményben már a múlt évben bevezették a gépés gyorsírást, hogy az is'kolát ezáltal is vonzóbbá, a tanulókat pedig érdekeltté tegyék. A jövő tanévben általános középiskoláink nagyobb része áttér a négyéves gimnáziumra. Ez a korszerűsítés és újítás remélhetőleg érezteti majd jótékony hatását s az iskola beváltja a hozzá fűzött reményeket. Csak sajnálható, hogy a jó képességű, rátermett fiataljaink többsége kerüli ezt az Iskolatípust, holott csak az általános középiskola nyújt a főiskolai, illetve egyetemi továbbtanulás szempontjából nélkülözhetetlen középfokú ismereteket, általános műveltséget. Az ország érdeke, hogy a legjobbak középiskolába kerüljenek, s érettségi bizonyítványt szerezzenek. A TANULÖIFIÚSÁG körében — az előző évekhez hasonlóan még mindig hódítanak a szakközépiskolák. Ezek a továbbtanulás változatos lehetősége mellett az azonnali elhelyezkedés lehetőségét is biztosítják, általános műveltséggel, illetve szakmai tudással vértezik fel növendékeikeit. Ezáltal utat nyitnak számukra a különféle munkahelyekre, de a főiskolákra és egyetemekre is. Az utóbbi évekhez hasonlóan tehát ez évben is meglehetősen egyenetlen, a szakközépiskolába jelentkezők megoszlása. Az egyes iskolatípusokba — például az egészségügyi, ökonómiai, pedagógiai középiskolába — pályázók száma messze meghaladja a felvehető tanulók létszámát. Az érdeklődésre való tekintettel szükségesnek tartjuk megjegyezni, hogy kevés a magyar tannyelvű szakközépiskolák és iparitanuló-intézetek száma. Ezek hálózata nincs arányban az alapiskolák számával. Az illetékeseknek a jövőben nagyobb figyelmet kellene szentelniük Dél- és Kelet-Szlovákia problémáinak is, hiszen a kevésbé iparosított vidékeken a helyi adottságok eleve korlátozzák a széles körű képzést és szakmaválasztást. Lesújtó s elgondolkodásra késztet az a tény, hogy a magyar tannyelvű alapiskolák végzett növendékei az országos átlagnál kisebb érdeklődést tanúsítanak a továbbtanulás iránt. Ez a tény különösen szembeötlő a dunaszerdahelyi alapiskola (Vajanský utcai) esetében, ahol a 114 kilencedikes közül — előzetes adataink szerint — csak 43 óhajt továbbtanulni. Kedvezőbb a helyzet a komáromi alapiskolában (Práca utcai), ahol a végzős növendékeknek évről évre általában 58—62 százaléka folytatja tanulmányait középiskolában. Nem elégedhetünk meg azzal, s nem nyugodhatunk bele abba, hogy a szülők nem eléggé szorgalmazzák a továbbtanulást, s nem ébresztik fel gyermekeikben a többet tudás vágyát. A pályaválasztásnál a szülők ugyanis a szakma jövedelmezőségét, a gazdaságosság és a gyors megtérülés elvét tartják mérvadónak. A gyors kenyérkereeés, a magas kereseti lehetőség reményében gyakran a kiváló képességű tanulókat ls szakmunkásképző intézetekbe küldik. A divatos szakmák (autó-, villany-, motorszerelő, tévé- és rádiójavító stb.) ugyanis aránylag rövid Időn belül jő fizetést helyeznek kilátásba. Csakhogy Szlovákia magyarlakta vidéke mezőgazdasági jellegű, ebből adódik, hogy ezen a területen viszonylag kevés az ilyen iparitanuló-intézet. Ennélfogva nem ritkaság, ha két-háromszoros a túljelentkezők száma és a választott szakmába sokan nem nyernek felvételt. A LÁNYOK foglalkoztatottsága, illetve elhelyezése országszerte súlyos gondot okoz. Az illetékeseknek szlovákiai viszonylatban 37 017 leány (ebből 3479 magyar) elhelyezéséről kell gondoskodniuk (s ez csak a 9. osztályosok számai) A dunaszerdahelyi járásban például 300 lány további sorsa még nincs eldöntve. A továbbtanulni szándékozó leánygyermekek tömegesen jelentkeznek óvónőképzőbe, ökonómiai és egészségügyi szakközépiskolába, ezáltal — talán felesleges hangsúlyozni — szinte minimális a felvételi esélyük. Egypár divatos szakmában (fodrász, kozmetikus, elárusító) is csalódás éri majd a jelentkezők többségét, hiszen a létszám itt ls megszabott. A magyarlakta területeken a lányok elhelyezését Illetően legkedvezőbb a helyzet Érsekújvárban. Az utóbbi időben itt ugyanis gazdasági közszolgáltatások céljaira négyéves, érettségivel végződő szakközépiskola létesült, mely különféle szolgáltatási üzemek számára képez munkaerőket. Talán nem érdektelen, ha megjegyezzük, hogy az iskola mellett másfél éves magyar felépítményi osztály is nyílt, mely az általános középiskola végzős növendékei számára biztosít továbbtanulási lehetőséget. Lányok számára létesült kétéves „háztartási iskola" is, melynek a leánygyermekek — kikerülve az életbe — jó hasznát veszik. Tizenöt éveseink elenyésző része az alapiskolát befejezve vagy az alsóbb évfolyamokból kimaradva munkaviszonyba lép. Mivel ezek semmilyen szakképesítéssel sem rendelkeznek s a tanulás iránt sem érdeklődnek, többnyire csak alkalmi, illetve idénymunkásként helyezkedhetnek el. Akadnak olyanok is — szerencsére nem sokan —, akik otthon maradnak vagy munkakerülők lesznek, s élősködnek a szülők, illetve a társadalom nyakán. Életkorukra való tekintettel ezekkel szemben, sajnos, mind az iskola, mind pedig a munkaügyi hivatal tehetetlen. VÉGEZETÜL szeretnénk megjegyezni: emberi kötelességünk, hogy minden eszközt latba vetve a fiatalokat kellő tudással vértezzük fel s jó tanáccsal ellátva megóvjuk őket a pá lyaválasztási csalódástól. A szülőknek és a pedagógusoknak egyaránt arra kell törekedniük, hogy az ifjúságot emberré formálják, olyan egyénekké alakítsák, akik az alkotó munkát megismerve és megszeretve egykor örökünkbe lépheitnek. TÖLGYESSY MÁRIA Kodály Zoltánra emlékeznek A galántai dalostalálkozó előkészületei Galánta története szorosan összeforrott a XX. század legnagyobb zenei géniuszával, Kodály Zoltánnal. Ezt a kapcsolatot nemcsak a híres „Galántai táncok" című szimfonikus mű vagy a galántai ifjúság emlékére irt kottaolvasást gyakorlatok fémfelzik, hanem elsősorban a Mester legszorosabb kapcsolata Gálántával. Safát feljegyzései szerint itt töltötte fiatalkorának legszebb hét esztendejét. A múlt század végén édesapja itt volt állomásfőnök. Igaz ugyan, hogy Zoltán fia ez idő táft a nagyszombati gimnázium tanulóla, de ha csak egy módja volt, minden szabad idejét otthonában töltötte, az általa oly sokszor említett galántai pajtások körében. Ezek az iffúkori emlékek végigkísérik élete egész pályáján. A város vezetői most ez év június 21—2 2-én „Kodály-napokat" rendeznek, hogy ezzel is — legalább részben — törlesszék tiszteletadásukat a Mester iránt. Közismert, hogy Kodály Zoltán tudományos és pedagógiai munkássága mellett sok időt és erőt áldozott a magyar kórusmozgalom kibontakoztatására. Ennek eredménye ma már világszerte közismert; a magyar kórusok a legjobbak közé tartoznak. Ezért egy-egy Kodályünnepély sem képzelhető el az énekkarok közreműködése nélkül. A galántai „Kodály-napok" keretén belül a Népművelési Intézet nemzetiségi osztálya megrendezi a magyar énekkarok dalostalálkozóját a legjobb vegyeskarok, férfikarok, nőikarok és gyermekkarok bevonásával. A Központi Zenei Tanácsadói Testület néhány ülésén már behatóan foglalkozott a dalostalálkozó előkészületeivel és meghatározta a dalostalálkozó összkaralt is. A vegyeskarok Ko dály: A szép énekszó múzsájához és a Régi diákköszöntőt (Cohors generosaf adják elő együttesen, majd karöltve a többi kórusokkal a Magyarokhoz című kánont Berzsenyi Dániel szövegére. Ezenkívül az egyes részt vevő kórusok bemutatkoznak önálló koncerteken Galántán és a környező falvakban. Március 18-än a Népművelési Intézet az énekkarok vezetői részére módszertani megbeszélést rendez a közös számok be tanításáról. Április végéig a központi kiválasztó bizottság meglátogatja a jelentkező kórusokat. Ezután megtörténik a kórusok végleges kiválasztása a dalostalálkozóra. Már most remélhető, hogy a Kodálynapok és az ennek keretében megrendezésre kerülő dalostalálkozó eredményei folytán az ünnepély hagyományossá válik és egy újabb határkövet jelent majd a csehszlovákiai magyar kórusmozgalom fejlődésében. VICZAY PÁL H

armadnap, ez pünkösd hétfője volt, délután már ismét tócsákban állt a bor a hosszú asztalokon. A piros csíkos térítőkét az asszonyok lehúzták, hogy kímélődjenek a vörös boroktól s a sillerektől, melyet az urak rádöntögettek. De lucskosak voltak a barna gerendák is, mert a részeg urak néha úgy csapták le fenekével a korsókat, hogy tartalmuk mindenestül a plafonra szökkent. Rettentő lárma, gajdolás, üvöltözés, ordítás és bőgés kevergett a szobában. Balog nagyságos úr, akit pünkösdi királynak kiáltottak ki a mulatság elején három nappal ezelőtt, s akinek a házában végbement a locspocsos dáridó, az asztalfőn rengette hármas tokáját, lelógó szürke bajszát s feltorló hasát. Vörös képén már tökéletes bambaság merengett a semmibe, annyira megtöltekezett hússal, borral és nótával, szemei hunyorogtak, s a feje kopaszon, de kéken a tóduló vértől, ide-oda himbálózott. A cigányok most szép csendes kesergőt húztak. Ügy megmegrítt a hegedűjük, olyan édes-bánatosan, olyan férfias zokogón, hogy sokan az urak közül bizony hol egymás vállára, hol meg az asztalra borultak, megrázta őket a nagy keserűség, belebömbölték a borba könnyeiket, az elfutott Ifjúságot, a régi kedvest, a lehunyt ragyogó napokat, a kedves hátas lovat, mind-mind egyvégtibe és egytócsába, mint a szívük kibuggyanó nagy szeretetetét és bánatát. Balog úr pedig megmarkolta poharát, s belebámult, csömörrel, undorral s keserűséggel, mint a feneketlen tengerbe. — Heeej, azt a keservit, fiaim — bődült el, s mogyorónyi, könnyek hullottak le az arcán —•, mikor vót az, hogy mink fiatalok vótunk? Mikor vót a, hogy végigdanultuk a falut, osztán a cigány ott húzta ország-világ füle hallatára a hátunk megett? Hej, csak kl is kék mán fordítanunk magunkból a keserűséget, Ides cimboráim, mert az úristen elhagyott bennünket. Mikor vót a, hogy hatszáz hódon csikorogtak a jármok, osztán az ország a miénk vót? — De miénk biz a most is, pajtás, csak nem tudunk • Hetven éve született a Nyugat utáni magyar írónern xedék egyik kiemelkedő alakja. élni véllel — kiáltotta el magát az asztal túlsó feléről Latorcz úr, s olyat vágott öklével az asztalra, mint a mennykő. Nagy, szőrös ökle volt, mint a bunkó, olyan. — Szegény ország e, szegíny haza — folytatta Balog űr. — Szétszedegetik az idegenek minden ízétporcát, elnyövik ma-hónap, pogánykézre jut az öröksig, mint az ének mondja, hogy aszongya: „Öröködbe, KODOLÁNYI JÁNOS*: Pünkösdi dáridó uram, pogányok Jöttek és szent templomodat vérrel fertőztették . Megdördült a hangja, a cigány nótát váltott, az egész részeg társaság megkapaszkodott az asztal szélébe, fölállt, ahogy tudott, s egy szájjal, rettenetes, dörgő, ablakrezzentő kórusban kezdte énekelni a zsoltárt Húsok te szentidnek Ételül vetettek A mezei vadaknak ... Belépett a háziasszony, a háromnapos csatában kimerült kövér, zsíros, rengő asszonyság, akinek a szíve, mintha mindenütt kövéren kimosolyogna a ruhából, s óriási tál fánkot tett az asztalra. — Tessék, urak. Használják, szeresslk. Ebben a percben ismét megdördült a kapu odakint, s a kutyák dühödten ugattak. — Mi az mán, nízd meg, a fene egye meg — dörmögte Balog úr —, váltog csak zavarják a lagzit, még nem is ehet a magyar ember, nem is ihat bújába ... — Koldusok, nagyságos uram! — kiáltott be a kocsis. — Fanyalognak, hogy hát ük megrokkantak a hadba .. . — Vessetek nekik, ha akad — hörrent meg Balog úr, s a cigányok újra rázendítettek, a bor tovább csorgott, de a fánkhoz nem nyúlhatott már senki, úgy kifeszültek már a sok jótól. A kerítés megint niegdörrent. Kántáló jajgatás verődött a szobába, a kutyák tépték láncaikat, s az alkonyati csendben vad zagy vasággá keveredett a koldusok jajgatása, az ugatás és a zene-kornyikálás. A kocsis megint belépett a küszöbre. — Ismét koldusok, nagyságos uram, azt jajgatják, hogy igen éhesek, nincs fedelük sem, egy szál rongyuk a testekre, keresztyének vagyunk, azt mondják . — Hogy az úristen döglessze őket rakásra, hát szegényház az én házam, népjóléti minisztérjom, vagy tán a falatot magamétól fogom elvonni? — bömbölte Balog úr. ,— Ebben a nyomorult országban már nekünk, dolgozó földesuraknak sincsen lakhatásunk a koldusoktól, holott mienk a föld? Aggyék nekik az állam, vagy gyilkolja rakásra őket, mit kódorognak nap mint nap, s émelygetik az ember gyomrát a bödössiggel! . . . Ereszd el az ebeket, ide ne gyűjjik mán több rongyost Balog úr, a pünkösdi király elereszttette a kutyákat, s kiállt a küszöbre. Véreres, borgőzös szemét elhomályosította a düh. Már ez sokl Kifelé innen! S a nagy udvaron végigrohantak az ebek, s rávetették magukat a kapura, palánkra. A kocsis kapatta őket. S az utcán rémülten, riadtan, mankóikat, rongyukat s puly/áikat hányva-clpelve menekültek a koldusok, a szemtelen szegények, a vakok, bénák és csőn kabonkák... s a szobában mint óriási himnusz harsogott a zsoltár: Húsok te szentidnek Ételül vetettek A mezei vadaknak ... (1925)