Új Szó, 1969. február (22. évfolyam, 27-50. szám)

1969-02-09 / 6. szám, Vasárnapi Új Szó

0

z elmúlt években nemegyszer vetődött fel a gondolat, mit kellene tenni a csehszlovákiai magyar kultúra kibontakoztatása érdekében s mi a teendő színházi kultúránk égető kérdései megoldását illetően. Sajnos, a lehetőségek hiányában, jobbára félúton maradtak a legjobb elképzelések is, s ma ismét ott vagyunk, újra fel kell mérnünk, fel kell térképeznünk, hol tartunk, s mik azok a legsürgősebb teendők, melyek a jövőben megvalósításra várnak. Persze, a kibontakozás lehetőségei eleve feltételezik a nemzetiségi kérdés intézményes megoldását. Csak ez lehet a biztosítéka annak, hogy elgondolásaink célhoz érjenek. Mivel azonban az intézményes megoldásokat illetően a kezdet kezdetén vagyunk, a sorrendet nem a csehszlovákiai magyar kultúra egészének kérdésfelvetésével kezdjük — erre később kerül sor —, hanem a viszonylag önálló életet élő, s nemzetiségi kultúránk szempontjából központi helyet elíoglaló színházi problémákra, gondokra szeretnénk irányítani a figyelmet. Az elmúlt években meglehetősen sok szó esett már erről, s bár határozott eredményeink vannak, mégis azt kell mondanunk, különösen az utóbbi években a színház — a legjobb szándéka ellenére is —kissé lemondott arról, hogy mai, korszerű színház legyen. Éppen ezért a kérdés felvetését indokoltnak tartjuk, s hasznos volna, ha a problémát minél szélesebb összefüggésben megvitathatnánk. Anélkül persze, hogy egy pillanatig is kétségbe vonnánk a színház eddigi érdemeit. Azt a nagy utat, melyet a műkedvelő szinttől a művészileg is érett, hivatásos színházig megtett. Sőt, azt a mérhetetlen odaadást, mellyel a színház művészei magukra vállalták, hogy tájoló színházként terjesszék a kultúrát, s fényt vigyenek községeinkbe ls. Déryné nyomdokain haladva több mint másfél évtizede már, hogy nyakukba veszik az országot, s úttalan utakon, hideg öltözőkben, s miniatűr színpadokon, sokszor a családi élet bensőségét feladva próbálják a kultúra áramkörébe bevonni a magyar falvak lakosságát S ebben az áldozatvállalásban mindig a közönség szeretete volt az számukra, mely emberileg enyhítette kötelességteljesltésük mostohaságalt. Sajnos, ahogy a színházlak mondják, az utóbbi időben a látogatottsággal is bajok vannak. A közönség érdeklődése megcsappant, s előfordul az is, hogy fél ház, vagy még ennél is kevesebb előtt lépnek fel. Sőt arra is van példa, hogy magában Komáromban a bemutató előadáson is üres székek tátonganak, mintegy reménytelenül hívogatva a színházpártoló közönséget. Az Igazsághoz tartozik az is, hogy a színház működésének alapvető objektív feltételei is korszerűtlenek, s elégtelenek, nem beszélve arról, hogy mind a mai napig a legelemibb hiányzik: a színházépület. Ez utóbbi ls beszédes bizonyítéka, hogy nemzetiségi szocialista kultúránk körül nincs minden a legnagyobb rendben. Alig van ugyanis az országban olyan színház (főleg a vidékiek esetében), amelyik csupán megtűrt albérlő lehet, s amelynek a sokrétű alkotómunka alapvető feltételei hiányzanak. A dolgok részben könnyebbik oldala volna azonban, ha kizárólag a színházépület hiányában látnánk minden baj eredetét. Azoknál a bajoknál ugyanis, melyek a művészi teljesítmények ingadozásában, s a korszerű színház elve érvényesülésének gyakori hiányában nyilvánulnak meg, nemcsak az objektív adottságok, de a szubjektív körülmények ls közrejátszanak. Gyakran éri bírálat például a színház műsorpolitikáját. E téren már az elmúlt évben, de' azt megelőzően is leszögeztük, a korszerű színház igényével ellenkezik, ha menekül a maiság elől — s az anyagi ösztönzőket előtérbe helyezve — csak az ún. kasszadarabok után nyúl. Anélkül ugyanis, hogy tagadnánk az általános emberi problémák felvetésének szükségességét, véleményünk szerint meglehetősen leszűkített szempontok szerint történik a klasszikusokból való válogatás is, s legtöbb esetben hiányzik a felfedezés bátorsága: olyan darabot műsorra tűzni, melynek értékel nyilvánvalóak, Színházi gondok, problémák A korszerűség parancsa s ugyanakkor a kultúraterjesztés más eszközei (tv, film) még nem aratták le a sikert. Mert ahogy például a komáromi CSEMADOK járási konferencián hallottam, a látogatottság hiányának fő oka: az érdektelenség. Azok a darabok, melyeket a nézők egyrészt a műkedvelők előadásában már látott (tehát jól ismertek), vagy a film, illetve a televízió bemutatott (Ludas Matyi, Üri muri stb.) tartós érdeklődésre nem számíthatnak. Persze, gazdaságilag be lehet bizonyítani, ezek a darabok mit hoztak a „konyhára", s azt sem vonom kétségbe, minden évadban szükség van arra, hogy a klasszikusok is szóhoz Jussanak. Más lapra tartozik azonban, hogy a darabválasztás lehetőségeivel élni is tudjon a színház dramaturgiája — ha volt Ilyen. Meglehetősen sokat sérelmeztük, s ma sem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a MATESZ a lehető legkevesebbet tesz annak érdekében, hogy a hazai magyar drámairodalom mozgásba lendüljön, s a színpadi nyilvánosság révén küzdőtérhez Jusson. Ha kell: bukás árán isi Igaz, itt is lehet érvelni azzal, hogy a színháznak teljesítenie kell a pénzügyi tervet. Ez az érv magában azonban kevés, mert a színház nem csak — sőt egyáltalán NEM — gazdasági kérdés. Nem ártana, persze, utánanézni, hogy egyes külföldi szerzők művei mindig teljesítették-e azokat a gazdasági szempontokat, melyeket a hazai szerzőktől elvárnak, másrészt el lehet érni azt ls, hogy más darabok „rádolgozhassanak" a gyengébbnek vélt hazaira. Nem vagyok azonban biztos abban sem, hogy a hazai törvényszerűen mindig csak „gyengébb" lehet. Ha ugyanis figyelembe vesszük, hogy a felszabadulás után jó néhány kiváló novella, s jó színvonalú regény jelent meg, melyek dramatizálása mindmáig elszalasztott lehetőség, úgy az az érzésem, van miből meríteni. Persze, az esetleg évente megújuló körlevélakciőval, melyben együttműködésre szólítják fel az írókat, a kérdést nem lehet megoldani. A műsorpolitikát, darabválasztást illetően van egy másik szempont is: a NÉZÖ. Kétségtelen, hogy minden színháznak megvan jobbára a maga profilja, s ennek megfelelően a nézőközönsége is, akikből a színházlátogatók törzsgárdája verbuválódik. Aligha lehet kétségbevonni, hogy a MATESZ esetében elsősorban a faluról van sző. Egy kissé könnyítünk azonban magunkon, amikor évekre visszamenőleg egyetlen szempontot érvényesítünk, mely szerint a falu a romantikus darabokat szereti, s nincs érzéke az intellektuális mondanivaló iránt. Könnyítünk, mert az EZERARCÚ NÉZÖ nevében elfogultan nyilatkozunk, s nem számolunk az érdeklődés differenciáltságával; másrészt eleve lemondunk arról, hogy a műfaji igényesség révén hassunk a nézőre, formáljuk gondolkodásmódját. Mert a művészet csak hatásában kaphat értelmet. Csak akkor él, ha ott visszhangzik a nézők gondolkodásában, s a művekben ábrázolt érzésvilág ott vibrál a mindennapok érzésfolyamataiban. Addig azonban, hogy Idáig jussunk, arra is szükség van, hogy a színház keresse a lét bonyolultsága megközelítésének és megragadásának a lehetőségeit. S ez az a pont, a korszerűség kérdése, ahol a hiányérzet jócskán fogva tart bennünket. Napjainkban ugyanis, amikor a politikai sematizmus megszűnőben van, s az Irodalom már leszámolt vele, a roppant arányú társadalmi folyamat ts megköveteli, hogy maga a színház ls egyiittalkotőja legyen annak a holnapnak, mely a legmerészebb emberi elképzelésekből próbál összeállni. Éppen ezért a valós társadalmi, politikai, pszichológiai konfliktusok elől nem lehet elmenekülni, s helyettük nem lehet pótlékokkal, sémákkal megelégedni. Ez majdnem annyi, mintha egy súlyos betegséget kuruzslással akarnék gyógyítani, holott az orvostudomány hatalmas lehetőségei is rendelkezésemre állhatnak. Ha figyelembe vesszük, hogy a mi századunk eszményei, ritmusa, romantikája és pátosza (ha van ilyen!) egészen más, mint a megelőző koroké, rádöbbenünk arra ls, a KORESZMÉNY elsősorban tartalmában változott meg. Ebből pedig szükségszerűen a MA követelményei ls kirajzolódnak. Mindenekelőtt az, hogy — ha a művészet korszerűségéről van sző — a MÄHOZ szőljon, őszintén merjen beszélni a ma kérdéseiről és még hangvételben ls a mai ember Izgalmát, s ritmusát fejezze kl. S mivel a korszerű téma eleve korstílust igényel, természetes, hogy nemcsak a tartalom — mint elsődleges meghatározó —, hanem a forma is döntő, lényeges. A dolgok lényege: IGAZ TANÚNAK lenni 1 Ezt az elvet kell érvényesíteni, megvalósítani ahhoz ls, hogy a színház valóban IZGALMAS, MAI színház lehessen. Évekre visszamenően kissé azt ls mondhatjuk, maga a művészi vezetés ls ludas abban, hogy a színház lehetőségeit, s a színészek tehetségét nem sikerült mindig méltóképpen az ügy szolgálatába állítani. Mert ha a darabválasztás fogyatékosságalt nézzük, akarva-akaratlanul is a színház dramaturgiája körüli megoldatlan kérdéseket tapintjuk. Ha viszont az előadások színvonalát, hullámvölgyeit vesszük figyelembe, óhatatlanul a rendező rátermettsége, elmélyültsége, szakmabeli felkészültsége stb. ötlik a szemünkbe. Elsősorban ugyanis rajtuk múlik: mit látszik a színház, s az ls: hogyan játszsza. S mivel a színész nem válogathat a szerepekben s a színészi adottságok, lehetőségek dolgában nem áll rosszul a MATESZ, ne vegye senki igazságtalannak, ha elsősorban a művészi és szakvezetésben látom annak lehetőségeit, hogy a színház valóban KORSZERŰ, MAI SZÍNHÁZ lehessen. Más lapra tartozik, hogy műfaji szempontbői — ami a zenés, könnyű műfajt illeti — lehetséges-e kielégíteni a nézők igényeit. Őszintén szólva a prózai színház lehetőségeitől sem esik azonban távol, hogy darabjaival valóban népszerű lehessen. Kétségtelen, hogy a zenés, könnyű műfa] iránti érdeklődés megvan, s nem ártana mérlegelni ennek kielégítésének a lehetőségeit sem. Ugyanakkor azonban fel kell vetnünk azt a gondolatot is — és ez közel két évtizede állandóan visszatérő elképzelés —, vajon ez az egyetlen színház képes-e arra, hogy a csehszlovákiai magyarság színhézkultúrájának igényeit kielégítse. Ismerjük a jelenlegi gazdasági nehézségeket, s tudjuk azt ls, hogy a szlovák színházaknál ls összevonásokra került sor, ennek ellenére mégis szükséges volna az igények kielégítésének lehetőségeit mérlegelni. Konkrétan azt, hogy Kelet-Szlovákia magyar lakosságának színházigénye indokolt-e s megvalósításának milyenek az objektív feltételei. A téma meglehetősen széles, s ezeknek csak egynémelyikét próbáltuk vázlatosan érinteni. Hasznos volna, ha olvasóink, köztük színészek, művészek elmondanák véleményüket, azt: miben látják a csehszlovákiai magyar szlnházkultúra jövőjét. Két kérdésre szeretnénk, ha válaszolnának: Mit értenek korszerű színház alatt, s a MATESZ hogyan teljesíti ezeket a követeiméityéet? A csehszlovákiai magyar drámaírás és szhitiáza A színház, a színpad megújulásának egyik nagy kérdése az alkotói vállalkozókedv ösztönzése, felszítása. Olyan légkör megteremtése, melyben törvényszerűvé és természetessé válik, hogy a műveknek a legizgalmasabb és legdrámaibb élmény és gondolatvilág legyen az Ihletője és mércéje. Nem árt megszívlelni Romm szovjet rendező szavalt: „Nem szeretem a •suttogó* művészetet. A művészet forró legyen, vagy hideg. Csak • mosogatóié langyos." A tömegekkel sorsközösséget vállalni, • a közösen megélt nagy napokat, sorsfordulókat művé formálni valóban csak úgy lehet, ha a művészek tudatosítják a József Atüla-l felismerést: „rám tekint pártfogón e százatT. S ha van mentségünk, amit az Induló párbeszédnél védelmünkben felhozhatunk, úgy ez nem lehet más, mint az: szeretjük a színházat, s azért beszélünk ls róla, mert azt akarjuk, hogy Jő legyen! FONOD ZOLTÁN NAGY JÁNOS: A család