Új Szó, 1969. február (22. évfolyam, 27-50. szám)

1969-02-07 / 32. szám, péntek

BUDAPESTI SZtl»HAZ1 ESTÉK H. A nemzeti önvizsgálódás drámája Válasz rA képtolvaj lá s háttéré"-re rr» A

publicisztikára \ajlamos Dobozy Imre munkásságában már a tavaly megjelent, lapunk hasábjain ismertetett elbeszéléskötete új utat jslzett. A Nemzeti Színházban most télen nagy sikerrel bemutatott Eljött a tavasz című drámája még határozottabban érezteti a megújhodást. Bátor és új szemléletének tulajdonítható, hogy drámáját a napjaink jellegzetesen magyar problémáit taglaló alkotások legjobbjai közé sorolhatjuk. Miért nem bontakozott kl Magyarországon a nemzeti felkelés, miért nem tudott a magyarság a háború alkonyának válságos napjaiban fegyvert fogni önmagáért, és a mulasztás miatt miért kellett a nemzetnek megjárnia „a nemzeti és embert, a katonai és erkölcsi pokol bugyrait?" — ezeket a kérdéseket feszegeti Dobozy, aki darabja elé a Kortárs Januári számában ezeket írta: „A kérdésnek, illetve a rája adandó válasznak nem a történet-tudományos összetevőit kutattam. Hanem az emberieket. Azt, hogy mi mindnyájan, akik éltünk, tanúk és részvevők voltunk, miért éppúgy cselekedtünk, ahogy az ismeretes, és miért nem másként: helyzetünk, a körülmények szorításán felül milyen jélrevezetettség, tudatzavar, hányféle tragikus tévedés és félelem munkált, vagy inkább rombolt bennünk ... Drámám épp ezért nem egyszerűen a múlt megidézése. Inkább akkori és mostani tettek, magatartások, nézetek, indulatok szembesítése: kettős Játék, 1944—45 drámája, de annak mostani felismeréseivel és ellenvetéseivel, szépítő kísérleteivel és kényszerű beismeréseivel ..." Idézzük meg közelebbről, miféle körülmények között és milyen helyzetben történik ez a keserű és tragikusan kegyetlen önvizsgálódás, melynek során a szerző — saját szavai szerint — az egyén felelősségét, annak fokát keresi, anélkül, hogy ítélkezne. Egy határmenti faluban hősi halottak emléktáblájának leleplezésére gyűlik össze egy gyalogosszázad tíz életben maradt tagja. Várakozás közben felelevenítik az utolsó nap kritikus óráit, s felvetődik a kérdés, ki felelős a század pusztulásáért? A felelősség kérdése körül folyó vitát a halottnak hitt Bodaki szakaszvezető váratlan felbukkanása váltja ki. Huszonhárom évvel ezelőtt, azon az emlékezetes április harmadikán, Bodaki két munkaszolgálatost mentett meg, ám ő csaknem az éleiével fizetett rá: egy fasiszta német katona egész sorozatot eresztett belé. A feltámadó „halott" feltámasztja az emlékeket, nyomorék mivolta felébreszti az egykori bajtársak lelkiismeretét, s az egyik közülük gyilkosnak mondja Sajbánt, az egykori századparancsnokot. Sajbán viszszautasltja a vádat, és önigazolásul feleleveníti, eljátszatja társaival az utolsó órák történetét. A múlt felgöngyölítése során kiderül, hogy Sajbán megtagadta ugyan a határátlépési parancsot, de félelme, rövidlátása, rosszul értelmezett hazafisága miatt nem tudta megtenni a döntő lépést, emberelvei nem állt át az oroszokhoz. A század ezért — megfelelő parancs híján — ellenállni próbált, tűzharcba bocsátkozott az oroszokkal és hatvanhárom embere elesett. Egyedül Sajbán a hibás, hogy vigyázatlanul elejtett szaval miatt a német katona szitává lövi Bodakit? És egyedül ő okozta volna a század hatvanhárom katonájának halálát? Nem adja meg a feleletet Dobozy drámája. Többé vagy kevésbé felelősek mind, a zűrzavaros, nehéz pillanatokban senki sem volt a helyén, valamennyien tétőváztak, még a kommunista Gyukits sem látott a halálos végveszélyből kivezető utat. A z életben maradottak — "van köztük miniszterhelyettes, újságíró, orvos, meggazdagodott maszek vendéglős, kanász és temetőőr — a szembesítés során kénytelenek megmutatni Igazi arculatukat, Dobozy érdeméből a múltbelit ugyanúgy, mint a mait, és ez a kettőség teszi drámaivá a vitadarabot. Az emlékezésekben sok a korrigálni való, és ez így helyes, hiszen huszonhárom esztendő távolsága valamit elfakft, mást meg erőteljesebben kiemel. A régi eseményekbe beleszól a jelen, a gondolatok sokszor érthetően a ma nézőszögéből formálódnak, ami csak azért nem hiba, mert valójában — Bodaki kivételével — nincsen egyének drámájáról, egyéni sorsok fordulásáról és összeütközéséről szó, hanem tíz emlékező személybe sűrítve egy egész nemzet magatartásának vizsgálódásáról, vajon a sorsdöntő percekben tudott-e Józanul és bölcsen cselekedni? Kimondottan vitadarabról lévén sző, óhatatlanul fennforog a drámaiatlanság, a túlmagyarázkodás veszélye. A játék valóban néhány helyen elvonttá, elnyújtottá válik, főleg ott, ahol az eszmei mondanivaló megkerüli az alakokat, nem Indul kl sajátos egyéni sorsukból, ahol a szó tételszerűen dominál. Az önbírálat, az ellenállás lehetőségének elmulasztása, a megfélemlítettek tehetetlensége és vaksága, a drámának ez a minduntalan előtérbe kerülő eszmeisége azonban megdöbbentővé, torkot fojtón Jelentőssé válik ott, ahol Dobozynak sikerül elkerülni a tételesség szólamát, nem téved szentenciákba, hanem mélyebben érinti a vitázok emberi sorsát. Drámává nem annyira ott csomósodik a játék, ahol a névtelen tömeg léte vagy pusztulása felett folyik a vita, hanem ahol remegni kezdünk egy emberért, akinek sorsa, élete vagy halála ezrek és milliók sorsát Jelképezi. Szerencsére Dobozy számos ilyen pillanatot teremt, a vitadarab ezért nem nélkülözi a nagy dráma izgalmasságát és hitelét. H

a elfogadjuk a történet különös szerkezeti felépítését — és Dobozy a nagyon szuggesztív vita során kényszeríti a nézőt, hogy fogadja el hitelesnek fezt a múltat felidéző játékot — akkor zavartalanul örülhetünk leleményének, megjelentltő erejének, emberábrázoló képességének, a visszaemlékezők nagyon egyéni arculatának, de kivált a robbanásig feszült vita során felmerült kérdéseknek, melyekre végül is magának a nézőnek kell megkeresnie a feleletet. Major Tamás, a dráma rendezője, a vitára fektette a hangsúlyt, s ezért nem ls törekedett arra, hogy realista játékstílussal tegye színszerűvé a drámát. Színészeitől erősebb elidegenedés! folyamatot követelt, vitájukban a jelen összevetését a múlt történéseivel. „Mai ésszel, mai fejjel, mai magatartással kell felidézni az általuk akkor elmondott szöveget, és akkori gondolataikat, viselkedésüket — írja Major az Eljött a tavasz néhány izgalmas műhelyproblémáját felvázoló soraiban. A tanúságtevő ember természetesen nem játszik el mindent, ami huszonhárom évvel ezelőtt megtörtént... Nem annyira azt játssza el, hogyan történt, Inkább azt akarja bemutatni, nem úgy történt, ahogy te gondolod, hanem úgy, ahogy én most megjelenítem." Major rendezői munkája javára írható, hogy ritmusa van az előadásnak, feszültsége a játéknak, és érzik az is, hogy Irányítása alatt együttes kovácsolódott össze. Ha ebből a kitűnő együttesből mégis egy fejjel kimagaslik Sinkovits Imre Bodaki szerepében, ez elsősorban a szerző érdeme. Dobozy nagy szeretettel járta körül ezt a sorsverte nyomorékot, annyi egyéni színfoltot rakott rá, hogy Jelenetről jelenetre rokonszenvesebbé válik. A

kritika úgyszólván kivétel nélkül pálcát tör a darab melodramatikus befejezése felett, indokoltnak tartja Bodaki öngyilkosságát; Almás! Miklós szerint nem illő befejezés ez az önkéntes halál, nem Illeszkedik a mű gondolati tartásához. Szerintem Bodaki öngyilkossága Íróilag teljesen indokolt, emberileg mindenképpen érthető, hiszen röviddel azután következik be, miután a kacskakezű, sánta nyomorék ember megtudja, hogy postáskisasszony szerelmese nem Sajbán, a mostani férje, hanem az ő gyermekét hordta a szíve alatt. A sírkertben eldördült revolver egyénileg kiegészíti egy tétovázó, félrenevelt és félresiklott nemzedék drámáját; a halált okozó golyó azt mondja: mennyire más, mennyire gazdagabb lett volna Bodaki sorsa, ha ismeri szerelmese titkát. Amikor itt kipattan, nincs és nem lehet tovább, egész múltja és minden további napja elvesztette értelmét. Dobozi drámája diagnózist ad, könyörtelen és leleplező látleletet. Nem mutat rá a gyógyulás lehetőségére, de sejteti, hogy van kivezető út, amely abból áll, hogy fel kell számolni a hamis mítoszokat, nyitott szemmel szembe kell nézni a valósággal, és józanul, indulatok nélkül, nemkülönben bátran el kell végezni a számvetést, amely nélkül egy reményt keltő, igazságos jövő elképzelhetetlen. B

eszámolóm csonka volna, ha nem említeném, hogy Shakespeare, Moliére, G. B. Shaw, Strlndberg, Gorkij, JeanPaul Sartre drámái igen otthonosak a budapesti színpadokon. A Tévedések vígjátékát most decemberben mutatta be a Nemzeti Színház, bebizonyítva, hogy a nagy angol szellemóriásnak ez a gyöngének mondott darabja is pompásan elszórakoztatja a nézőt, ha akad olyan ötletgazdag rendezője, mint Egri István. Strindberg Haláltáncának előadását a Pesti Színházban Básti Lajos és Sulyok Mária játéka teszi emlékezetessé. A Madách Színház decemberi bemutatóját, Gorkij Éjjeli menedékhely című drámáját a kritika nem fogadta kedvezően. Én az első főpróbán még kiforratlannak éreztem az előadást, amelyet olyan művészek neve fémjelez, mint Gábor Miklós, Pécsi Sándor vagy Psota Irén. A Színész szerepében egy Dégl István nevű fiatal művész adott tanúságot kivételesen nagy emberábrázoló tehetségéről. Egymaga ez az alakítás felejthetetlenné teszi az előadást — annak ellenére, hogy Dégl túlságosan fiatal a világ színműirodalmának ehhez az egyik legnagyobb karakterszerepéhez. A nagy színházi élmény továbbra ls még Darvas Iván, Gogol Egy őrült naplója című monodrániájában. Elképzelhetetlenül sokrétű ez a kétórás produkció, olyan színészi teljesítmény, amely minden képzeletet felülmúl teremtő zsenijével, a jellemfestésnek olyan erejével, amelynek a világ színpadjain és aligha akad párja. EGRI VIKTOR Amikor elolvastam Ardamica cikkét „A képtolvajlás hátteréről" (Oj Szó, 1969. január 14), bevallom, kicsit bosszankodtam az ízetlen — talán tréfának szánt — íráson. Azzal nyugtattam magam, hogy nem kell komolyan venni az effajta epéskedést. A probléma azonban, főleg ahogy azt Ardamica feszegeti, nem hagyott nyugodni, elgondolkodtatott. Előre szeretném bocsátani, hogy nem a sértett hiúság motiválja reakciómat a cikkre. Azon gondolkodtam, hogy milyen ls az emberek viszonya a modern festészethez. Vagy még pontosabban, milyen lehet Ardamicáék viszonya a mai képzőművészethez. Azért említem Ardamicáékat, mert a cikk szerint Ardamicát a felesége világosítja fel, hogy a képtárakból „kizárólag régi mesterek kiváló alkotásait" rabolták el és „egyetlen mai festő képét sem tulajdonították el". A cikket végigolvasva erre választ is kaptam, maga a feleség mondja „fessenek korunk festői is olyan képeket, melyeket »érdemes« ellopni". És Ardamica rábólintott: „Milyen igazad van. Meggyőztél". Hát igen. És ezzel befejeződött Ardamicáéknál a vita és lezárták a „modern festészet" problémáit. Mégha karikírozó cikknek szánta is a szerző ezt az írást, meghökkentő a szakadék, melyet sejtet az eszmefuttatás. Akaratlanul is nagyobbra tárta a kaput, mint ahogy illett volna egy aggódó „műrajongónak." Ardamica íróember, s ez erkölcsi felelősségét is növeli. Persze, manapság elképzelhetetlen, hogy az ember polihisztorrá váljék, tehát nem főbenjáró vétek, ha a tudománynak csak egy-egy ágazatára terjed kl érdeklődésünk, de bűn, ha művészettörténeti ismereteink megrekednek a XV. — XVII. századnál és annál nagyobb a vétek, ha ezt olyan ember fitogtatja, aki maga is igényt tart élmények reprodukálására művészi kifejező eszközökkel, vagyis jogot formál az alkotásra. Tény, hogy a szépérzéket nem lehet diktálni. Az emberben ösztönösen él a vágy a a szép után. Hogy ml számunkra a szép, ezt nagyon sokrétűen és viszonylagosan tudnánk — vagy nem tudnánk — megfogalmazni. Egy azonban biztos: a szépérzékünket lehet — és kell ls! — fejleszteni. (Nem véletlenül vezették be az iskolákba az esztétikai nevelés tanítását. J Az ember, aki napi gondjait a számtan négy alapműveletével meg tudja oldani — és ilyen a legtöbb — nem igényli a logaritmus vagy az integrál számítás ismereteit, Jóllehet tudja, hogy létezik magasabb matematika ls. Valahogy így vagyunk a szépérzékünkkel is. Gyakran kielégít bennünket egy-egy olcsó effektus, de hogy a bensőséges szépséget keressük, vagy az összetettebb szépet próbáljuk megérteni, megismerni, erre ha nem muszáj, nem sok energiánkat pazaroljuk. Pedig egyik legősibb ösztönünk a szépre való törekvés. Már az ősember is díszítette barlangját, „szebbé" tette és ma ls ámulatba ejtenek bennünket a spanyolországi Altamira barlangok falfestményei. Éppúgy gyönyörködünk és csodáljuk Mezopotámia, Egyiptom vagy a görögök művészetét. És minden korszaknak megvoltak a nagy alkotót, akárcsak napjaink szerteágazódó képzőművészeti világának is megvannak a nagy egyéniségei, akiknek művei éppen olyan értékesek, mint a reneszánszkori Leonardo da Vinci, vagy Michelangelo alkotásai vagy a barokk-kor Rembrandt-képei, Nem szabad azonban elfelejteni, hogy más esztétikai kritériumokkal értékeljük az altamlrai barlangok falfestményeit, másként az egyiptomi művészetet, a görögök művészetét, másként Leonardo képelt és másként Picasso, Klee vagy Moore műveit. Itt ls érvényes a fejlődés dialektikája, bár ha paradoxként is hat. És ezért nem lett volna szabad felelőtlenül kijelentenie Ardamicának: „tudják (mármint a mai festők), hogy ma már nem születnek remekművek, csak az van, ami sok száz év előtt létrejött". Ez nagyfokú tájékozatlanságra vall. KOPÖCS TIBOR MEGJEGYZÉS: Szerkesztőségünk annak idején helyet adott a kifogásolt írásnak, mint karcolatnak, anélkül, hogy a modern művészet szerepét — általában! — lebecsülte volna. Véleményünk szerint az érintett írás inkább a szélsőségeket vette célba. Jogosnak tartjuk azonban Kopócs Tibor Válasz -át, mely véleményünk szerint nemcsak a modern művészet védelmében mond néhány megszívlelendő gondolatot, hanem egy kissé a közízlés egyoldalúságai számlájára is. Sportnyelven szólva tehát az egyenlítés megtörtént, s reméljük, hogy az óvásra nem szolgáltattunk okot. —szerk— JOGOS BIZALOM Nincs távol az az idő, amikor a magyar tannyelvű iskolák kapunyitásának 20. évfordulójáról' emlékezünk meg. Egy-egy jelentősebb évforduló alkalmával mélyrehatóan értékelni szoktuk az elmúlt időszak eredményeit, tapasztalatait, hiányosságait. Ebből az értékelésből szeretnék kiragadni egy láncszemnyi „előzetest", ami véleményem szerint világos választ ad arra a kérdésre: jogos-e a magyar tannyelvű iskolákba vetett bizalom. Pillanatnyilag nem találom szükségesnek, hogy bővebben boncolgassam, milyen körülmények között jöttek létre a magyar tannyelvű iskolák, milyen káderek álltak rendelkezésre, hol voltak elhelyezve, milyen segédeszközökkel látták el őket. Ezt talán mindenki tudja, hisz ezek a tényezők kényszerítették az embereket a múltban a bizalom kérdésének a felvetésére. Hozzájárult ehhez egyesek propagandája is, akik mindent kihasználtak arra, hogy a bizalmatlanság légkörét élesztgessék. Mindezek ellenére ma már nyugodtan állíthatom, hogy iskoláink döntő többsége — joggal — bizalmat élvezhet, hisz eredményeinket tényekkel bizonyíthatják. Iine, a bizonyíték. Előre szeretném bocsátani, hogy iskoláink tanulói zömében löldinűvesszövetkezetl dolgozók és munkások gyermekei. A köbölkút! iskolát fennállása óta 504 tanuló hagyta el (a 8. illetve a 9. osztály befejezése után). Ezek 20 százaléka általános középiskolai érettségit, IS,2 százaléka különböző szakközépiskolai érettségit, 3,1 százaléka kereskedelmi érettségit szerzett. A tanulók 1,3 százaléka óvónőképzőt végzett, 0,9 százaléka pedig más iskolán szerzett képesítést. Összegezve ez azt jelenti, hogy tanulóink 43 százaléka középiskolát végzett. Közülük jónéhányan szlovák tannyelvű szakközépiskolán! A végzett növendékek 28,9 százaléka szerzett mesteri oklevelet különböző szakmákban, és tanulóink 28,1 százaléka az iskola befejeztével földművesszövetkezetekben vagy gyárakban dolgozik. Az érettségizettek közül 29 en főiskolai, illetve egyetemi képesítést szereztek, ami 18,4 százalékot tesz ki. A felsorolt adatok száraz tények, de valamit bizonyítanak: a magyar iskolák iránti bizalom jogosságát, hogy a magyar iskolaügy 5 éves kiesés ellenére is nagy mértékben pótolni tudja a hiányosságokat és bebizonyította, hogy életképes s társadalmunk számára jól érvényesülő polgárokat nevel. £s ez nem is kevés! Meggyőződésem, hogy a bizalomra hovatovább egyre jobbao rászolgál! VARGA BÉLA, Köbölkút Sí 198 II.