Új Szó, 1969. február (22. évfolyam, 27-50. szám)

1969-02-25 / 47. szám, kedd

A SZULOT senki sem pótolhatja Látogatás az ifjúság falvai nevelőotthonban A

mikor megálltunk az épü-. let előtt, az ablakból megannyi kíváncsi szempár nevetett ránk. A kapuban s a folyosón állók tekintete is felénk irányult. Aztán az egyik gyerek nagyot köszönt, s nyomban a többiek is követték példáját. Az első benyomás tehát kellemes: fegyelemre, illemtudásra vall. S hogy a nevelők valóban jó munkát végeznek, arról a későbbiek során alaposan meggyőződhettünk. Pedig egyáltalán nem könnyű feladat az árva, illetve elhagyott gyermekek nevelése. A két éve létesített intézet jelenleg 45 gyermek otthona. Méghozzá kellemes otthona. Ha felületesek lennénk, azt is mondhatnánk, hogy minden tekintetben megfelelő, a szülőket is pótló otthona. De ezt nem állíthatjuk, hiszen a teljes anyagi ellátás — amely pl. tavaly 750 ezer koronába került — sem pótol mindent. Sőt, a nevelők leleményessége és odaadása sem minden tekintetben egyenértékű a szülői, a családi neveléssel. A gyermeknek csak egy édesanyja lehet, akinek szeretetére vágyik s akihez valóban ragaszkodik. Ennek bizonyítására Varga Imréné, az intézet igazgatója, egy megdöbbentő példát beszélt el... Egy tizenhároméves kislány öt testvérével együtt azért került a nevelőotthonba, mert anyjuk elhagyta őket. Előtte is kegyetlen volt hozzájuk: verte, harapta őket. A kislány meg tudta érteni anyja kegyetlenségét s elhatározta, hogy a bíróságon vallani fog ellene. Meg is tette. Amikor azonban elővezették rég nem látott édesanyját, a lány mindenről megfeledkezve nyakába ugrott s ölelte, csókolta ... Bármennyire meggyűlölte őt kegyetlenségéért, mégsem szűnt meg benne az ösztönszerű ragaszkodás, melyet csak édesanyja iránt érezhet egy ember. Ilyen tehát a gyermek ra' gaszkodása, szeretete édesanyjához. Vagyis az édesanya, illetve a szülők elvesztése — még átmeneti Időre is — a gyermek lelkivilágában rendkívül mély nyomot hagy, mely egész lényének, jellemének alakulását befolyásolja. Ezt az intézet pedagógusai természetesen jól tudják. Ezért igyekeznek minden tekintetben helyettesíteni a családi nevelést. Sőt — amennyire lehet — a szülői szeretet hiányát is pótolják. Ebből adódik, hogy a nevelők s a gyerekek viszonya nem azonos például a tanítók s a tanulók viszonyával. Itt a pedagógus s a gyermek közti kapcsolat sokkal szorosabb. Ezt akkor ér tettük meg igazán, amikor az igazgatónő megjelent a gyere kek közt. Csillogó szemmel sereglettek köré, mint amikor egy népes családban hazajön a várva várt édesanya. Mindegyik gyermek a közelébe furakodott, hogy megérinthesse az igazgató néni kezét. Hogy ő a fejét is megsimogassa. Hogy hozzá is szóljon, tőle is kérdezzen valamit. Persze olyanok is akadtak, akik kissé bizalmatlanabbak, zárkózottabbak voltak. Talán azért, mert nagy csalódás érte őket: attól kellett elszakadniuk, akiket a legjobban szerettek. Vagy gondolatban éppen otthon jártak. Az is lehet, hogy éppen levelet kaptak, vagy az elmúlt napokban meglátogatta őket valaki, s az billentette ki őket lelki egyensúlyukból. A látogatás ugyanis többnyire káros hatású szokott lenni, magyarázza az igazgatónő. A szülők közül sokan hívják haza gyermeküket, ami azonban nem valósítható meg, hiszen a bíróság nem ok nélkül döntött a gyermek nevelőotthonba való helyezéséről. Egyes szülők egyszerűen azért akarják hazavinni gyereküket, mert fizetniük kell az intézeti gondoskodásért (600 koronán felüli jövedelem után köteles a szülő fizetni — a bíróság szabja meg, hogy menynyit). A szülők néha a nevelőotthonban akarják elintézni, hogy gyermeküket végleg hazavihessék. Ez, persze, szintén nem megy, mivel az egyes helyi nemzeti bizottságok hivatottak annak megállapítására, hogy ismét megvannak-e a feltételek a gyermek családi nevelésének. Ennek ellenére, nem egy szülő a nevelőotthon vezetőit szidja azért, hogy nem viheti haza gyermekét. Olyan is akadt, aki egy egész éjszakán át az intézet udvarán bújkált, eltökélve, hogy amíg „vissza nem kapja" gyermekét, nem távozik. Elképzelhető, példátlan viselkedésével milyen károkat idézett elő nemcsak saját gyermeke, hanem az otthon többi lakójának lelkivilágában is ... Rendszerint káros következménnyel jár az is, ha a szülök a vakáció idejére hazaviszik gyermeküket, ami egyébként engedélyezett. A z intézetben több testvér ** is van. A fivéreket, illetve a nővéreket rendszerint ugyanabban a szobában helyezik el. Az egyik fiútól megkérdem, melyik a testvérje. — Ez — mutat egy kócos, fekete fiúra. Majd elneveti magát, s fiúsan megöleli a másik szobatársát, és ezt mondja: — Ez is a testvérem, mert a legjobb barátom. Az utóbbi valóban csak barátja, nem pedig a testvére. A testvérekkel kapcsolatos az a kis történet is, amely ugyancsak itt játszódott le. Oj növendék érkezett az intézetbe. Egy fiú, aki addig az óvodáskorú elhagyott gyerekek otthonában nevelkedett. Amikor megérkezett, az itteniek közül két testvér nyomban így kiáltott fel: — Jé, ez a gyerek hogyan hasonlít a Jenőnkrel Később ki is derült, hogy valóban testvérükről van szó. Nagy volt tehát köztük az öröm. Egy-egy szobában többnyire három-három gyerek lakik. Mindegyiknek külön éjjeliszekrénye, s természetesen ágya van. A szoba falait saját rajzaik, festményeik díszítik. Több helyen csinosan dekorált emléklap ls díszlik az ágy felett. Megtudtuk, hogy ezeket az emléklapokat születésnapjukon kapják a gyerekek, s nagyon büszkék rájuk. A lányok szobáiból a babák és más játékok sem hiányoznak. Babákkal a klubhelyiségekben is találkoztunk. Azt is megtudtuk, hogy mindegyiknek nevet adtak a gyerekek. Neve van annak a hatalmas játékkutyának is, melyet karácsonykor a falu CSISZszervezetétől kaptak ajándékba. Bubunak hívják, és mind nagyon szívesen játszanak vele. Egy tizenötéves fiútól megkérdezzük, szeret-e az intézetben lenni. Itt jobb, mint otthon — válaszolja. — Éppen most írtam meg édesanyámnak, hogy ne vigyen haza. El akarom végezni az iskolát, hogy utána kitanulhassak. Kőműves szeretnék lenni. I

skolába itt a faluban, illetve a szomszédos Gután járnak. A nevelők a szülői értekezleten is részt vesznek. Sőt, olykor az egyes pedagógiai gyűlésekre is eljárnak. A magyar tanulók magyar, a szlovákok pedig szlovák iskolába járnak. A nevelők egy része magyar, egy része pedig szlovák. A gyerekek napi programja valóban gazdag. Amikor délután hazajönnek az Iskolából, sokat játszanak, sportolnak. Utána 15-től 17 óráig tanulnak, leckét írnak. A vacsora 17 órakor van, de fél nyolckor ismét étkeznek. Közben moziba mehetnek, tv-t nézhetnek, részt vehetnek különböző vetélkedőkön stb. S természetesen látogathatják az egyes szakköröket is. Például a főzéssel és varrással foglalkozó kört. Akadnak, akik zeneiskolába járnak. Az intézetnek hangszerei is vannak. Kirándulásokat főleg a nyári hónapokban szerveznek. Pionírtáborokban is üdülnek. A ruhák és lábbelik vásárlásánál a gyerekek nincsenek jelen, de mindenki megmondhatja, milyet szeretne. A

z otthon kis lakóinak élete tehát ugyanolyan, mint a többi gyermeké... Ugyanolyan, és mégis más. Fülöp Imre Lepényevő verseny A MÚLT HÍBÁ8 ELLEN 19S9. II. 25. A nagykürtösl járásban közel 46 000 ember él, sokkal nehezebb körülmények között, mint az ország sok más járásának lakossága. A helyzet érzékeltetésére néhány adat: a járásban 100 lakos közül csak 4,7 dolgozik az iparban, a járás „ipari üzemei" összesen 2300 embert foglalkoztatnak és a járásban jelenleg is közel 8000 személy keres munkalehetőséget. Az ipari visszamaradottság törvényszerűen hatással van a társadalmi élet más területeinek színvonalára. Még a nem Iskolaköteles gyermekekről való gondoskodásban is megmutatkozik. Elgondolkoztató, hogy a járásban mindössze egyetI e n olyan óvoda van — a járási székhelyen —, amely egy aránylag korszerű óvoda szükséges kellékeivel rendelkezik. Ez azonban csak a jelentkezők felét képes befogadni. Szlovákiai viszonylatban ezer gyermek közül 74 kap helyet napköziben, a nagykürtösi járásban viszont csupán 20. A közelmúltban a járási pártbizottság plénuma foglalkozott az iskolaügyben — s ennek keretén belül az óvodák és a napközik — terén uralkodó helyzettel. Az új járás komplex fejlesztési tervében ezeknek a kérdéseknek is szerepel a megoldása. Elvégre itt az ideje, hogy ennek a vidéknek az évtizedek során mellőzött lakossága is megkapja mindazt, amit a szocialista rendszer mindenki számára biztosit. -avKulturáfis jegyzetele Semprun és Sas Az élmény ereje Jorge Semprunról, a spanyol származású híres francia íróról már rég hallottam, de első könyve, A nagy utazás, amely elnyerte 11 kiadó egyesített díját, a Formentor díját, csak most került hozzám és ezért kissé elkésve írok róla, bár nézetem szerint e könyvről írni sosem késő. Olyan értékes könyv ez, amelyről tíz-húsz év múlva is írni fognak. Szóval most, hogy elolvastam A nagy utazás-t, rájöttem, hogy az író csak akkor teljesítheti feladatát, ha a dolgokból, a jelenségekből kihámozza a lényeget, az igazságot. Ez különösen akkor fontos, ha körülötte sokan arra törekednek, hogy az Igazságot leleplezzék. A Semprun-műnek az a nagy értéke, hogy a könyv hőse szörnyű szenvedései ellenére is tartani tudja magát, nemcsak életben marad, de a részvét és embertársai iránt érzett szeretete töményebbé és ragyogóbbá válik. Szeretetét és ragaszkodását az emberség iránt a kiállt szenvedések csiszolják. Éppen ez menti meg az életét. A fullasztó, fojtogató mélységben, a világ legalján, a zűrzavaros örvényben, amikor hajszál választja el a haláltól, az emlék, a könyv élménye, az ember szelleme menti meg. A káoszban rendet teremt benne, erőt ád neki, hogy embertelen szenvedéseit elviselje... Semprun könyvében az utazás körülményeit írja le a buchenwaldi haláltábor felé, a vagont, amelyben 120 férfi összepréselve szorong étlen-szomjan, négy nap és öt éjjel... És ebben az elviselhetetlen pokolban Gérard, a könyv hőse arra próbál gondolni, amiért érdemes volt harcolnia, élnie. Megjegyzem, ez nem Semprun találmánya, ezt már Marcell Proust is megcsinálja a híres Vinteuil szonátával, amely nagy művében állandóan vissza-visszatér ... és Semprun ezt nem is tagadja, hogy a zsúfolt halálvagonban, a legnagyobb ínségben, amikor társai egymás után megmerevednek és kinyúlnak, ki adott neki tanácsot, ki állt melléje. Hogy mit jelent a válságban egy könyv, egy mű, azt A nagy utazás-ban lehet felmérni. Én sokszor, ha nem tudok elaludni, ha nem tudok szabadulni az átélt borzalmaktól, akkor a vasárnapi napfényes stadionra, illetve labdarúgó-pályára gondolok, amely zsúfolva van emberekkel, akik a vasárnapi ünnepi légkörben dohányoznak ... A napfényben, ott fenn, amikor a sok füstkarika egyesül, a csillogásban kékes árnyalatot kap a bodrosan szálló füst. Az egész kép úgy néz ki, mint egy vasárnapi kék színű felhő. Játszi módon lebeg a pálya, a játékosok és nézők felett. Az egész vasárnapi kép mintha visszatükrözné az emberek játékszenvedélyét és békeszeretetét. — Hát ilyen suta az én emlékem, de emlék és élmény ls egyben, érdeme pedig az, hogy az emberek ezreinek a lelkesedésével van összefüggésben. Semprun könyvében a legmegrázóbb a semuri fiú, Gérard barátjának a halála, aki az összezsúfolt vagonban az utolsó pillanatig arra kéri Gérardot, hogy: „Ne hagyj el, pajtás" és végül, amikor a nagy utazás véget ér és az ötödik éjszakán megérkeznek a buchenwaldi koncentrációs táborba, az utolsó pillanatban meghal és ő lesz a hűtlen, ő hagyja el Gérardot. A semuri fiú húszéves, akárcsak Gérard. Mindketten a francia ellenállási harcokban vettek részt, fegyver volt a kezükben, amikor a Gestapó elfogta őket, és amint az utazás során kiderült, ez a gyerek a legszemérmesebb fiatal volt a világon; a halál-vagonban, a haláltól való félelmét is szégyellte. Ss még valamit, az olvasó a semuri fiúról azt sem tudja, hogy hívják, nem tudja, mi a keresztneve, de név nélkül is oly eleven, hogy az ember szinte látja maga előtt. pozsonyi Hal téren Ahogy vasárnap — február 16-án — végignéztem a pozsonyi Hal tér környékét, eszembe jutott egy bécsi könyvesbolt kirakatában látott könyv címe: „Stirb und werde" — amelynek az értelme kb. annyi: Meg kell halnod, hogy élj. Azt hiszem, a könyvet André Gide írta, én sosem olvastam, csak a cím maradt meg bennem, és most, évtizedek múlva, hogy láttam a lebontott házak sorát, bukkant fel bennem újra. Mintegy igazolva láttam a könyv címét, amely figyelmeztetett: a réginek el kell pusztulnia, hogy az új megszülessen. Persze, nem minden réginek, inkább az ósdinak, hiszen a Zsidó utca sarkán ott áll a reneszánsz stílusú házikó magányosan, és fagynak, szélnek kitéve dacol a körülötte tomboló házromokkal. Persze, hogy meddig bírja az ellenállást, azt nem lehet tudni,.. A zsinagóga sem bírja soká. már alig áll a lábán, valóságos szemétdomb. úgy néz ki, ahogy a német fasiszták hagyták. Eltűnt a Hal tér, a hangoskodó kofákkal és a káposztás asszonyokkal, akik a 75 esztendős dr. Sas Andort egykor úgy szólították meg, hogy: — Fiatalúr, vegyen káposztát. Ö, mennyire meg volt hatva a szlovák asszonyok udvariasságától. Dr. Sas ma már nincs köztünk, az asszonyok is másutt kínálják káposztájukat, mert a Hal téri piac nyomát alig láthatja itt az ember, minden felásva, feltörve, minden talpalatnyi földjén betonoszlopok és óriási csövek sokasága jelzi, hogy valami új van születőben. Utcasorok tűntek itt el, és ezekkel együtt dr. Sas lakása is. Egy régi, rozoga házban lakott, szoba-konyhás lakásban. Egyetlen előnye volt a lakásnak, hogy állandóan besütött oda a Duna-parti nap, mely télen is bearanyozta kopott bútorait és könyveit. Dr. Sas úgy lakott és élt itt, mint aki átmeneti vendégségbe érkezett. A felszabadulás óta ugyanis ajándéknak tekintette az életét, és soha még csak nem is törekedett arra, hogy új lakást keressen. — Nekem már így is jó — szokta mondani, ha felkerestem szegényes otthonában, ahol beteg felesége forgolódott a hideg konyhában, és béna kezével — ahogy tudott — készítette az ebédet. Dr. Sas nem szívesen látott kopott otthonában vendéget, én kivétel voltam, bebizonyítottam neki, hogy én sem lakom sokkal különbül. Engem ls a napfény meg a könyv éltet. E fogvacogtató hidegben, amikor a romok közt kerestem a lakását, mindez eszembe jutott és arra ls gondoltam, vajon a Pozsonyról szóló könyve, amelyet Szekfű Gyula megdicsért — a levelet is megmutatta nekem — mikor jelenik meg? Most, hogy a Madách Könyvkiadó önálló magyar vállalat lett, illene végre e történelmi mű kiadására is gondolni. És nem ártana egy kis beharangozás sem, ha a sajtó, különösen az Irodalmi Szemle hozna a kéziratból részleteket. Sas mfive ezt megérdemelné. SZABÓ BÉLA