Új Szó, 1969. február (22. évfolyam, 27-50. szám)

1969-02-21 / 44. szám, péntek

Egy évvel ezelőtt méltóságomon alulinak tartottam volna, hogy részt vegyek Antonín Novotný és családja gyalázásában. Sajnálom, hogy nem léptem fel ez ellen nyilvánosan: nem azért, mintha valamiféle ragaszkodást éreztem volna a volt elnök iránt. Egyszerűen azért, mert az gyalázkodás volt, amelyen a kispolgárok csámcsogtak. Az analízis kísérletének ekkor nyoma sem volt. Ezt most az alábbi tézisekkel megkísérlem, bár tudom, hogy az időtávolság még túlságosan kicsi. S mi több, még meg is nehezítettem a dolgot — számomra egy személy, a politika és a hatalom viszonyáról van szó csaknem egy egész korszakban. E személyiség jelentősége és szerepe fejlődött, de változott ts. Es a személyiség, mint az lenni szokott, önmagában is erősen ellentmondásos volt. Ha az alábbiak elolvasása után valaki más eredményre jutna, mint arra, hogy elgondolkozzék a mai helyzet kiindulási pontjai és okai fölött (és itt e kiindulási pontok egyikének, egy problémakörnek a jellemzését kísérlem meg), akkor abban annak bizonyítékát látnám, hogy szándékomat nem sikerült valóra váltani. Kijelentem tehát, hogy határozottan ellenzek mindenféle személyes uszítást, hogy célom a társadalmi fejlődés értelmezésének módosítása és a megismerés, amely annyira nélkülözhetetlen a további fejlődésünkhöz. Társadalmilag szükségesnek tartom, hogy az állam tíz évig volt elnöke társadalmi és jogi mentelmet élvezzen mindenféle büntetéssel szemben, jóllehet szerintem elkerülhetetlen, hogy munkáját, tevékenységét Idejében elemezzék. ANTONÍN N0V0TNÝ POLITIKA HATALOM IRTA: JAN S M I Š E K Bizonyára semmi értelme sem lenne Antonín Novotný személyével foglalkozni, ha csak róla lenne szó. Abban az esetben legfeljebb életének néhány eseményét lenne érdemes elmesélni, történelmi kiegészítésül és talán az olvasók vasárnapi szórakoztatása végett. Egy kis rosszmájúsággal azt lehetne mondani, hogy életének egyetlen nagy sikerét köszönheti saját magának: az ENSZ-közgyűlés egyik ülésszaka alkalmával az amerikai hölgyek egy bizonyos társasága ankétot rendezett a legfessebb férfi — államfő — megválasztására, s ebben Antonín Novotný a második lett. A Kennedy ellen elkövetett merénylet után konkurrencia nélkül maradt. Életében minden más azoknak a társadalmi hatásoknak az eredménye és következménye volt, amelyek a körülmények összejátszása folytán őt befolyásolták és általa visszahatottak, társadalmilag objektivizálődtak. Ebben az értelemben tehát történelmileg nem önjogú, s jogilag nem büntethető. Csak ezen az alapon kísérelhetjük meg az elemzést. Természetesen vannak etikai szempontok és kritériumok ls, amelyek nem ennyire toleránsak, de Itt, sokkal inkább, mint másutt, érvényes az, hogy a felháborodottság silány program és a bíráknak rossz tanácsadó. Persze igaz, hogy A. Novotný több volt, mint politikai személyiség, több volt, hatalom volt, és egy rövid időn, néhány hónapon át korlátlan főhatalom is. Annak megismerése, hogy ez hogyan és miért történt, rendkívüli jelentőségű, különösen a mai helyzetünkből kivezető út megtalálása és meghatározása érdekében. Ezért megéri a fáradságot. Olyan urunk volt, amilyet megérdemeltünk Ha ez a fáradozás nagy és következetes lesz, már a kezdet kezdetén (amennyiben a múltról van szó) nyilvánvalóvá válik egy egyszerű dolog: ha Novotný hatalom volt, akkor olyan urunk volt, amilyet megérdemeltünk. Ebben az értelemben A. Novotný egyáltalán nem a történelmi szeszély szülöttje, hanem az objektív történelmi törvények kifejezője. A kérdés ugyanis sosem az, hogy egy nemzetnek, társadalomnak milyen személyiségei vannak, hanem az, hogy a vezető helyen milyet akar, vagy legalábbis milyet tűr meg. Ebben a tekintetben minden nemzet, minden társadalom történelmileg önjogú és a történelem előtt felelős. Hogy Novotný tizenhat évig a párt élén maradhasson mint annak titkára, s több mint tíz évig az állam élén mint köztársasági elnök, ahhoz a politikai baloldal pozícióján kellett állnia, vagy legalábbis azt a látszatot kellett keltenie, hogy áll. Ez politikai létének külső és belső feltétele volt: a hatalomnak ez a „mestere" hatásosan keltette ezt a látszatot, még akkor is, amikor máinem volt igaz. Ha a látszat külpolitikailag mondott csődöt, belpolitikailag feltámasztotta. Hatalmi mechanizmusa egyszerű volt: hatásosságának feltétele, hogy meg kellett akadályoznia a baloldali ellenzéki áramlat létezését (még átmeneti létezését is), illetve, ne adj' isten, valamiféle baloldali ellenzéki csoport kialakulását. Ezért szükségesnek mutatkozott, hogy a baloldalon levő (a munkásosztálytól elszigetelt) értelmiségi ellenzéki mozgalmat idejében és ügyesen átmanipulálja jobbra, és saját baloldali pozícióját mindenáron megtartsa. Amennyiben az egyes ellenzéki mozgalmakat nem sikerült idejében (még keletkezésük perceiben) balról jobbra átmanipulálnia, radikálisan felszámolta őket. Mivel azonban később Novotný saját pozíciója meglehetősen gyorsan balról jobbra tolódott, a baloldalon jelentős politikai űr támadt; Novotný minél inkább jobbra tolódott (a rendőrállam, az egyeduralom irányába), annál hangsúlyozottabban használta a baloldali frázisokat. Viszont Novotný nem volt annyira ostoba, hogy ellenzék nélkül uralkodjon: tekintet nélkül az ellenzékiek valódi minőségére, minden ellenzéki megmozdulást a hatalom minden hozzáférhető (kombinált) eszközével jobbra manipulált. A jobboldal igen kicsi politikai térségén a jellemek, az egyedek, és a csoportok olyan káosza jött így létre, amely de facto nem volt szocialistaellenes ellenzék (többségben voltak benne a kommunisták), de amely, ha arra Novotnýnak szüksége volt, annyira falhoz volt szorítható, hogy egyes képviselői kiestek a szocialista politikai térség kereteiből, és így politikai védelem nélkül, mint szocialistaellenes ellenzéket, könnyen politikailag felszámolhatták őket. Ez tehát nemcsak politikai tehetetlenség kiprovokálása volt, hanem ennek közvetlen (szinte gépies) termelése és állandó szabályozása. Ennek az államilag táplált, fenntartott és tenyésztett ellenzéknek Csehországban a Literárni listy, Szlovákiában pedig a burzsoá nacionalizmus réme körül volt kijelölve a helye, és szociális szempontból tartósan az alkotó értelmiség körében kellett volna elszigetelve lennie, anélkül, hogy közvetlenül érintkezésbe léphessen a munkásosztállyal, az „élettel", amelyet Novotný monopóliuma és az ő változékony csoportjai politikailag ismét szigorúan őriztek. Amíg Novotný nem bolygatta meg saját „agytrösztjét" (amelynek története és belső változékonysága bizonyára külön elemzést érdemel, mert sokat megtudhatunk belőle a szocialista forradalomról és értelmiségünk szerepéről), addig egyre űzhette az egyszerű hatalmi mesterkedéseit; amint azonban a végső fázisban a teljes egyeduralom felé vette az irányt, szükségszerűen ellentétbe került a politikai realitással, s erre már nem futhatta a saját erejéből Politikai egzisztenciájának feltétele (a megtűrt, fentartott és provokált „kis ellenzék") végül is végzetévé vált: megmutatkozott, hogy csak olyan hatalmi feltételek mellett jelentéktelen, amelyekhez szükségszerűen hozzátartozott a csoportok hatalmának egyensúlya megfelelő munkamegosztással. A kizárólagos és leplezetlen hatalmi eszközök, amelyeket saját helyzetének logikája és a velük szemben tanúsított uralkodói viszonya alapján túlbecsült, ideológiai-hatalmi erőforrás nélkül elégteleneknek bizonyultak: a „külső ellenzék" súlypontja áttolódott a hatalmi mechanizmus belsejébe, a „kis ellenzékből" általános ellenzék, az „ideológiai ellenzékből" hatalmi ellenzék és a „jobboldali ellenzékből" „baloldali ellenzék" lett. Oj helyzet állott elő, politikailag és ideológiailag újszerű összetételben. A szikla, amely Novotnýt végre öszszezúzta, nem a cseh értelmiségiek aktivitása volt (bár látszólag így állt a dolog), hanem a nemzetiségi kérdés, a szlovák kérdés és Novotnýnak az a nehezen leírható alkalmatlansága és arra való hajlandóságának hiánya, hogy szocialista módon rendezze azt. Miért éppen ő lett a CSKP KB titkára? Novotný (Klement Gottwald elnök mellett) egyáltalán nem képességei révén lett a CSKP KB titkára, hanem éppen rátermettségének hiánya miatt. Pontosan így és nagyon egyértelműen indokolta meg jelölését Kl. Gottwald: arról volt szó, hogy R. Slánsky után ne egy további erős kezű férfi kerüljön a Prágai Kapu melletti titkárság élére, miáltal ismét felújulhatna az akkor hagyományozottnak tekintett, később pedig eltúlzott ellentét a „vár és a Prágai Kapu melletti épület" között, hanem hogy R. Slánsky helyére egy végrehajtó hivatalnok lépjen, aki önálló mérlegelésre, politikára, önálló hódító politikai ambíciókra képtelen végrehajtó szerv lesz. Novotný helyében más megsértődött volna, Novotný korántsem. Gottwald és a KB plénuma durva hibát követett el: nemcsak hogy voltak politikai ambíciói ennek az egyszerű hivatalnoknak, hanem még valóra ls képes volt váltani őket. Ostoba hiba lenne még utólagosan is lebecsülni a specifikus képességeit, még ha csak a hatalom „mesteremberének" bizonyos képességeiről van is szó, a kellő és szükséges kulturális háttér nélkül. Másrészt éppen ez a fogyatékossága tette lehetővé számára a politika egyszerű, szépítés és minden fölösleges bonyolultság nélküli értelmezését. Olyan ember volt, aki a politikának nemcsak a megértésére volt képes, hanem a kompromittálására is; és erre nemcsak képes, hanem predesztinálva is volt. Ha sikerülne felfognunk a politika eme önkompromittálási folyamatának lényegét, akkor olyan erkölcsi-politikai értékre tennénk szert, amellyel kiegyenlíthetnénk a múlt veszteségeit, és eredményeink a jövőben sikeresen túlnőhetnének rajtuk. Novotný egyéni fejlődésével kapcsolatban — országos jelentőségű időszaka előtt — meglehetősen kevés fenntartásunk lehet. Az a fiú és ifjú, aki valóban egyszerű munkáskörnyezetben nőtt fel (akit nem kellett utólagosan mitologizálni, mint T. G. Masarykot}, aktív sportoló, majd csakhamar professzionális kommunista funkcionárius, politikai fogoly és a prágai pártszervezet titkára lett. De ekkor még beárnyékolta J. Krosnárnak, a kerületi pártszervezet elnökének népszerű személyisége, később Klement Qottwald alakjának árnyékában élt, inajd Antonín Zápotocký népszerűségének árnyékában ... A forradalmi politika erős embereinek egész erdeje vette őt körül, amikor a Központi Bizottság titkára lett. és személy szerint egyikkel sem mérhette magát össze. De egyikük ekkor már rács mögött volt: nem valószínű, hogy a politikai perek irányába tartó mozgás legkezdetén éppen A. Novotný fejtett volna ki rendkívüli kezdeményezést. Talán ezért élhetétt később abban a hiszemben, hogy a korai kivégzések árnyéka nem esik rá. Ezzel ellentétben ismeretes, hogy Slánsky és társai leleplezéséért (többek között) neki is köszönetet mondtak. Ezt már majd a történelemnek kell tisztáznia. Egy bizonyos, a politikus belépő tulajdonságai csalóka játékot űzhetnek emberükkel: a tisztesség és a becsületesség, a naivság és a szerénység, ezek és sok más a politikai személyiség esetében alá vannak rendelve a fantasztikusan erős társadalmi nyomás törvényeinek. A legkiválóbb személyiségek privilégiuma, hogy ezek terjie alatt történelmileg helytálljanak. Démoni vagy nem démoni uralkodó? Vitatkozni lehet afölött, hogy mikor kezdődött. Antonín Novotný személyiségi korszaka. Egyesek szerint 1955-ben vagy inkább 1956-ban — a XX. kongresszus feldagasztotta hullámon, Gottwald adoptált örökösének, ČepiCka tábornoknak a bukása után. Nézetem szerint korábban, még 1953 nyarán, A. Zápotocký ama emlékezetes beszéde után, amelynek következtében kezdtek széthullani a túl radikálisan megalakított EFSZ-ek. A beszéd növelte A. Zápotocký népszerűségét, de kiváltotta az elnökség kritikáját is, amely visszavisszatért egészen 1957-ig. Nemcsak A. Novotný kritizálta, hanem mindenekelőtt V. Kopecký, A. CepiCka és mások is — V. Široký, K. Bacílek meg a többiek, de a bírálat távlatilag Novotnýnak dolgozott, mert erősítette a helyzetét. Nem valószínű, hogy mindez csak a „hatalmi taktika" valamiféle szeszélye lett volna — elvi vitáról volt szó a koreai háború és a világháború veszélye okozta helyzetben, a politikai perek és a még folyó osztályharc légkörébon. Bizonyos, hogy ezeknek a körülményeknek az összessége -— Novotnýt tolta a párt és az állam élére, s ezt ő bizonyos pillanatban teljes mértékben fel is ismerte. Biztos, hogy nem volt könnyű fokozatosan a radikális forradalmi politika képviselőjévé válni azok között, akiknek többsége kezdettől fogva, húsz és még több éven át szoros kapcsolatban állt a forradalmi fejlődéssel. De megtörtént, és megtörtént az is, hogy a későbbiek folyamán a forradalmi radikalizmussal (határozott szövetkezetesítés, az értelmiséggel szembeni keménység, a revizionizrous elleni harc stb.) váltakozó liberalizációs törekvések képviselője is lett (XX. kongresszus, kultúra, gazdasági reform). Túlságosan is sc'.t ez egy embernek. Az ellentmondás magyarázatot követel, és ez mindenekelőtt önmagában, társadalmunk ellentmondásaiban rejlik. Novotný megjelenése (sőt még kitartása is) az állam politikai, össztársadalmi életében tehát elválaszthatatlan a politikai perektől. Túlsúlyban van az a nézet, hogy ezekre építette s ezekkel erősítette meg pozícióját. Ezek következtében jött létre az új politikaiszociális helyzet és bázis, amelyről aztán uralkodott. Az ilyen nézet arra a gondolatra csábít, hogy A. Novotný végeredményben démoni uralkodó volt, aki intellektusának szembetűnően fogyatékos kiműveltsége ellenére ravaszsággal, rafináltsággal uralta legalább a legközelebbi munkatársait, és ezzel, rajtuk keresztül a pártot, a nemzetet, az államot. Ám mondjanak, amit akarnak, démonit az egykori párthivatalnoknak ebben a tétovázó, megszeppent alakjában szinte keresve sem találnának. És mégis van benne valami közös vonás azokkal a nagy politikusokkal, akik a közép-európai kisvárosokban nőttek fel: fel tud ugrani a mozgó vonatra, és ha veszélyesen sokáig balanszíroz is a legalsó lépcsőfokon, keményen és kitartóan kapaszkodik a már megragadott fogantyúba. Novotný nem volt szenvedélyes, magával ragadó szónok sem; lámpalázas, komplexumokban szenvedő ember a dadogó olvasás minimális képességével. Nem volt a gesztusok embere sem — az elnöki székhez alacsonyabbrendűségi érzéssel közeledett. De annál nagyobb lett az önbizalma, amikor felismerte, milyen kevésre van szükség ahhoz, hogy akármilyen közönséges együgyűből a magas politika embere legyen. Novotný emberismerő sem volt, nem volt a hangulatok kihasználásának mestere sem. Egyszerűen a politikai munka hivatalnoksegédje volt — de a kor kedvezett az ilyen figurának. Tehát csak a kor felkínálta lehetőséget használta ki. Lenyelte a sértéseket, amelyekkel az alkalmatlansága miatt illették, és kitartott. Mint hivatalnok, a hivatalnoki véglegesítésre vágyó emberke mentalitásával, természetesen a többiek részéről is azonos mentalitást feltételezett, és csak ritkán tévedett, mivel a forradalom utáni politika éppen megszűnt a derekas helytállás és az alkotói tettek kérdése lenni, és a fokozatosan általánosuló, uralkodó és mindenható bürokratizmus ügye lett. Fokozatosan már nem volt szüksége az olyan képességre, hogy megnyerje a népet, beleélje magát hangulataiba, megismerje szükségleteit: erre voltak más hivatalnokok. Főként a saját íróasztala és az utca közötti válaszfalat kellett gondosan őriznie és azt a kisablakot kellett egyre szűkítenie, amelyen keresztül a beadványok, a jelentések érkeztek, és a „felekkel" való érintkezés lebonyolódott. A bürokratizmus feltétlen velejárója a társadalmilag szükséges adminisztrációs munka lebecsülése. Már távolról sem az utcán, hanem bent, a válaszfal mögött volt a hatalom önálló világa, önmaga ritmusának, vágyainak, gyötrelmeinek világa, a látszólag és valójában elrejtett világ, a fiktív és valóságos világ, amely saját magának lehetett és bizonyos időre lett is a hatalmi bázisa. Ott volt tehát Novotný hatalmi bázisa is. Ez volt a politikus Novotný és a Novotný-politika létezésének első lényeges feltétele, s ez volt az ő két alapvető sajátosságának egyike. Feltétel, amely bár külső, formai, ám ugyanolyan fontos, mint a másik. (Folytatás a holnapi számunkban)