Új Szó, 1969. február (22. évfolyam, 27-50. szám)

1969-02-02 / 5. szám, Vasárnapi Új Szó

PABLO PICASSO: Miért leplem be a kommunista pariba Á kommunista pártba való belépésem logikus következménye egész munkásságomnak, mert — és ezt büszkén vallom — sohasem tartottam a festészetet a felvidítás és a szórakoztatás művészetének. Fegyvereim: a ceruza és a festék segítségével mind mélyebbre és mélyebbre akartam hatolni a világ és az ember megismerésében, hogy ez a megismerés napról napra egyre szabadabbá tegyen bennünket. A magam módján mindig annak kifejezésére törekedtem, amit a legigazabbnak, legigazságosabbnak, legjobbnak tartottam, s ami természetesen mindig a legszebb volt, amint azt a nagy művészek jól tudják. Igen, tudatában vagyok annak, hogy műveimmel mindig igazi forradalmárként harcoltam. De most rájöttem arra, hogy ez sem elegendő. Az elnyomásnak ezek a szörnyű ével rádöbbentettek arra, hogy nemcsak művészetem segítségével kell harcolnom, hanem egész lényemmel... És azért léptem be a kommunista pártba minden tétovázás nélkül, mert bensőmben mindig is hozzá tartoztam. Aragon, Eluard, Cassou, Fougeron és minden más barátom ezt jól tudja. Ha eddig hivatalosan nem is voltam a tagja, valahogy „ártatlanul" mégis hozzá tartoztam, mert hittem, hogy a művem és érzelmi vonzódásom által már kommunista vagyok, de a valóságban ez a párt már az én pártom volt. Nem a kommunista párt-e az, amely a legtöbbet tett a világ megismeréséért és megváltoztatásáért, azért, hogy a ma és a holnap embere minél többet tudjon, hogy szabadabb, boldogabb legyen? Nem a kommunisták tanúsltják-e a legbecsületesebb magatartást, éljenek bár Franciaországban, a Szovjetunióban vagy az ón Spanyolországomban? Hogyan tétovázhattam volna? Hogy nem féltem-e az elkötelezettségtől? Dehogyl Sohasem éreztem magam szabadabbnak, teljesebbnek! Még aztán valamilyen hazát akartam végre magamnak találni: mindig száműzött voltam, s most már nem vagyok. Vártam, hogy Spanyolország végre befogadhat, és ekkor a Francia Kommunista Párt kitárta felém a karját, és én Itt megtaláltam mindazokat, akiket a legjobban tisztelek; a legnagyobb tudósokat, a legnagyobb költőket és azokat a végtelenül szép párizsi forradalmárarcokat, amelyeket az augusztusi napokban láttam először. Örülök, hogy ismét testvéreim között lehetek! 1944 őszén. (A prágai ODEON kiadó a közelmúltban jelentette meg Picassn irndalmi műveit A fenti részletet ebből közöljük.) MAGYAR KÖLTÖK VERSEI ILLYÉS GYULA: Az idő lebírása Földön a lomb. Igen. Az ablakok betörtek. Az évenkénti háborúnak első szakasza Ideért. jA légreszkettető nehéz tüzérség.) 1 De most, ím, átmeneti csönd. Mint batyúikkal az óvóhelyt keresők, Jutnak-búnak a végső fényes percek is. Alkonyodik. És ml marad? Kilép a magányos tanya léckapuján a kertész felesége. Fölnéz az égre, — láthatatlan vadludak. /Neki nem repülők.) Bajt semmit nem neszel. Noha nem másként, mint ahogy az óra percen, abban a percben, ahogy ott áll, öregszik egyet. Megkattan benne is az év! Lekereng ő benne is egy levél. Kapott különös ütést ő ts. De csak áll, derűsen szinte, mint a nagyanyai ház szentképein a Szűz a kígyón. Az esztendő itt nem rohant el, prédálva pusztán! Itt, megfoghatóan, ott van a disznóólban, a pincében, és, igen, láncrakötve, az istállóban. Ott a csűrben. E délutáni kakasok egymást hívó őrszem-szavában. ' A két gyermekben, kik a leckét körmölik most a konyhaasztalon. Nem is az öregség arra a szó, - amivel megillette az idő, amitől más lett az az asszony, '— sem kevesebb, de többi — oly öntudatlanul, mint midőn gyermeket fogant. Fizetség volt az inkább, pénztelen, hisz pénzre át sem váltható; majdnem azt mondhatnánk rá: jutalom. Gazdagítás, a csupa vesztés közepette. Hirtelen himnusz havas csúcsok mögül, a csúcsok verseny-szökeléseivel: Dicsőség az életért megszenuedőknek. 5. ősanyaként áll a magánál-több asszony a kapuban. Mint gyermekei bent a betűkből a szót, úgy olvassa a felhőkből: havazni fog. Halálfehér lesz holnap házkörnyék, határ. De lám, ez földeríti. Bele lúdbőrzik. De belül, a bőr alatt: tömör meleg: a meleg örök szobra ő. Mert mi jöhet baj? Hisz ott van a híres nagy idő, a vad idő megszelídítve a répaveremben, fogolyként, de mégsem csupán fogolyként a padláson, a csűrben, megszabadítóként az ólban, konyhákban az irkákkal fedett asztal körül. Repülni készen a medencecsontok fészkében, abban a két szívósan megálló lábban a világ vétkei fölött. ERDÉLYI JÓZSEF: Hegesztők Nincs igazibb szemfényvesztő, mint a munkás, a hegesztő; látjuk itt-ott annyi utcán, — díjtalan a szép mutatvány, — fején védő bőrsüveggel, abban sötét szemüveggel, kezén kesztyű, lábán csizma, feszül agya s minden izma; hegeszti a villamos-sínt, közben áraszt oly erős fényt, mintha a nap lejött volna hozzánk, mint egy tüzes szolga, hogy segítsen minket hővel, vasolvasztó-hegesztővel. Szemünket, ha odanézünk, vakítja a saját fényünk, hogy a földre napot hoztunk, dolgozni is tanítottunk; napot hoztunk és villámot, — 6 világra új világot... SZABÓ GYULA: Háború és jövendő G.Ecce vita" sorozat)