Új Szó, 1969. február (22. évfolyam, 27-50. szám)

1969-02-16 / 7. szám, Vasárnapi Új Szó

ORDÓDY KATALIN LEGÚJABB REGÉNYÉRŐL Ordódy Katalin legújabb regényének Gigije kispolgári környezetből indul el, és bár a regényben megfestett életútja során asszonyi életében, érzelmi konfliktusaiban, valamint hivatásában megszabadul kötöttségeitől, a kispolgári életérzés — az író szándéka nélkül — nyomon követi és teljesen nem tud szabadulni tőle. Hadd fűzzem mindjárt elöljáróban hozzá, hogy ezt a „kispolgárságot", nem rovom fel aláhúzottan a _ regény hibájául, csupán jelezni akarom, az önként szűkre szabott keret meggátolta abban, hogy mélyebben merüljön el alakjaiba, hitelesebb társadalmi hátteret rajzoljon hősnője mögé, s így ennek a kimondottan asszonyregénynek nagyobb perspektívát adjon. De Ordódy Katalin önként megfosztja magát a nagy regény lehetőségétől azzal is, hogy énformában beszéli el Gigi életének eseményeit gyermekségétől, serdülőkorán, asszonnyá érésén és csalódásain át az angol mérnökkel való megismerkedéséig és szerelméig. Ez a rövid ideig tartó szerelem, melynek jól árnyalt, sokrétű rajzában az írónőnek sikerült a felszín alá Jutnia, szabadítja meg a férjétől elhanyagolt Gigit kisebbségi érzésétől, megszépíti és egyenessé bátorltja. Vonzóan érdekes téma ez, és kár, hogy Ordódy Katalin a ma annyira divatos énformát választotta, Gigire, a regény hősnőjére bízta, hogy három évtized történetét elmondja, s annak vázlatos rajzában önmagát, házasságát, környezetét és szerelmét Jelemezze. Minden írónak, aki az énformát, a legközvetlenebb vallomást választja formai megoldásként, azonosulnia kell vallomást tevő hősével, kénytelen-kelletlen az ő szellemi horizontján szólal meg, az ő szemén át figyeli hőse környezetét és fejezi ki önmagát, eszmei mondanivalóját. Nem áll módjában, hogy kilépjen az alakjából, egyenesen maga jellemezzen, mondjon véleményt, ítéljen vagy felmentést adjon. Ordódy esetében ez a szellemi horizont korlátozott, s különösen a regény első részében, ahol Gigi gyermekkoráról, falujáról, fényképész apjáról vall, krónikás tényközléssé szürkül az írás. Lényegesen erősebb sűrítést követelt volna ez a rész: az ifjúkor a maga köznapi problémáival eléggé érdektelen és valósággal elkülönül a regény tulajdonképpeni témájáról, a házasságában szürke verébbé váló Gigi öntudatra ébredésétől. Egyébként terjengőssége ellenére is nagyon hézagos az indítás, az énforma itt az írónőt csupa aprólékos tényközlésre szorítja, s ezek a tények, amelyek óhatatlanul belefolynak Gigi és családja sorsába, úgyszólván egyetlen sorban nem mutatnak valami egyénibb színt, eltérőt a, szokványostól, a tudottól. Nem az a hiba, hogy a társadalmi háttér teljesen felszínes és hézagos, hanem az, hogy mindaz, amit Ordódy Katalin Gigijével közöl velünk, alig áll hatásában és eredményeiben kapcsolatban a regény másik, érdekesebb és eredetibb részével. Mintha két különálló regényre hasadna a vallomás: egy kort és társadalmat alig éreztető, felszínes krónikára, Gigi serdülőkorának és felemás házasságának rajzára, és a könyv másik felében Giginek az idegenhez fűződő barátságának és szerelmének lélektanilag lényegesen jobban megoldott, környezetrajzában hitelesebb történetére. Nem kétséges, hogy Ordódy Katalin mondanivalója lényegesen hatásosabb, s művészileg is jobban megoldott lett volna, ha ezzel a barátsággal indítja el a regényt, és krónika helyett visszapergetéssel Idézi fel a múltat. Ez természetesen nagyobb erőfeszítést, erősebb koncentrálást Igényel, de — szerintem — a nagyobb elmélyedés meghozta volna gyümölcsét. Könnyed meseszövést és közvetlen stílust említ a könyv füljegyzete. Szívesebben vettem volna, ha nem ilyen egyszerű a hang, ha az író nem éri be ezzel a riportszerű könnyedséggel. Az esetleges darabosság, a birkózást jelző nehezebb lélegzetvétel elárulta volna, hogy mélyebbre próbál hatolni ebbe az életanyagba és kísérletet tesz arra is, hogy felszínre hozza a takartat, a titkokat, amelyeket elemző készségével és tudásával csak a lélekbúvár tud megfejteni. A „könnyed" hangvétel rovására írható, hogy sem Giginek, sem Józsinak, a férjének jellemábrázolása nem eléggé meggyőző; házasságuk konfliktusai is mélyebb indokolást Igényelnének, így egyszerűen tudomásul kell vennünk, hogy Gigi szürke verébként, elnyűtt ruhákban, mindennapi gondoktól gyötörtén él elegánsan fellépő, költeke/ ző, léha férje oldalán, és szinte természetesnek veszi, cselédsorsát. Az ilyen önmagától eltelt önző férfi pofonokat érdemelne, de az írónő arra kényszeríti hősnőjét, hogy még hűséget se követeljen tőle, és bár állandó súrlódás van köztük, elnézze kiruccanásait és önzését az anyagi ügyekben. Miért? Talán azért, mert az ágyban jó szeretőnek bizonyul? „Józsi közé.és közém az egészen nem tisztázott, egészen el nem intézett dolgokról való hallgatás egyre erősebb, egyre sűrűbb sövényt von. Tüskés, mérges volt ez a sövény, féltünk hozzányúlni" — írja Gigi, és mi ezt helyesléssel fogadjuk, elismerjük a ténymegállapítás igazságát, de már fennakadunk, hogy „megint csodálnom kellett könnyedségét, közvetlenségét, szeretetreméltóságát". Miben nyilvánult meg ez a könnyedség, közvetlenség és szeretetreméltóság? Abban, hogy számára nem létezett boldogtalanság, csak kellemetlenség. Végül ls, Ordódy Katalin nem tud kiszabadulni a motiválatlanság hínárjából: Gigi alacsonyabbrendüségének utált, de kiirthatatlan tudata elfojtja benne haragját és megvetését. Nos, itt bosszúlja meg magát a könynyed hangvétel, és ezt Ordódy Katalin tudja, különben nem sietne ugyanazon az oldalon megjegyezni, hogy Gigije nem akar „mélyebben bemerészkedni két ember kapcsolatának túlságosan is bonyolult útvesztőibe", mert ahhoz nagy tapasztalattal rendelkező pszichológusnak és filozófusnak kellene lennie. (A legjellemzőbb példa az énformából eredő buktatóknak, a szellemi horizont elszűkítésének.) Ha Gigi vállalta volna, hogy a „viszonyukra jellemző érzelmi kilengéseknek indítóokait" Jellemezze, legalább annyit megjegyezhetett volna, hogy Józsi nem csodálni való jópofa, hanem silány kispolgár, akinek önzését nem kell Ilyen megbocsátó elnézéssel tűrnie. De lehet, így akarja motiválni, hogy Joga volt magát odaadnia az angol mérnöknek, aki hamupipőke mivoltából kiragadta. Ez a tilosbatévedés, az asszony egyszeri félrelépése egyébként a túlontúl kihangsúlyozott kontraszt ellenére is nagyon emberi, nem szorul mentségre és bővebb magyarázatra. Hibát követnék el azonban, ha a könnyed hangvételt az egész regényre vonatkoztatnám. Utolsó harmadában az eddigi krónikás hézagos hangot egy merőben más hang váltja fel: mintha a regény utolsó száz oldalát más író vetette volna papírra, aki nem csupán az Írás mesterségében járatos, de a művészi igénynek is megfelelni próbál. A vallomás itt elmélyül, hitele van a történteknek, az alakok már nem kitöltésre váró sémák, és Gigi is életközeibe kerül, mennél Jobban válik az angol mérnökhöz fűződő hivatalos kapcsolata és barátsága élete nagy asszonyi élményévé. Akadnak ebben a részben is vázlatos elemzések, csupán helyzetjelentésnek minősíthető fordulatok, de egészében elfogadható ez a nagy benső és külső életfordulatot leíró rész és Igazi, Jó regényként hat. Stílusában is felerősödik a vallomás, a sorok felett érződik az a csillogás és szivárványozás, ami a maga sajátos hangján megszólaló, lírai hajlamú jó prózaírőt jelzi. Még egy további lépés, még több erőfeszítés kellene, az a határozott tudat, hogy a prőzaiíró akkor válik Jelentőssé, amikor olvasója úgy érzi, hogy valami előtte eddig ismeretlent kifejezett helyette. A kritikus kevesebbel is beéri: azzal az új árnyalattal, amellyel az ismertet kifejezni tudja. Az Idegen nem tartozik szépprózánk legjelentősebb alkotásai közé, de Ordódy Katalin írói pályáján olvasmányosságával határkövet jelent. Utolsó száz oldalának meleg, bensőséges hangja remélni engedi, hogy újabb erőfeszítéssel és nagyobb elmélyüléssel felsorakozhat prőzaíróink élvonalába. EGRI VIKTOR PETRIK JÓZSEF: Ajtód mögött Mindenkit elhagytál — utolért a bánat. A magány medrében szoborként virrasztói kacér látékaid halottjai felett. Az est hűvös csarnok, kopott, elm >sódott, kihűlt tekintetek arcképcsarnoka. Állsz mozdulatlan, sokszemközt a múlttal, úgy állsz, mint aki örvény felett áll és vele szédül kanyargós útjára, most döbbensz rá, hogy nincsen üt, csak görbe, állsz és nézel egy időtlen tükörbe és nem tudod, hogy ki néz és kit néznek, nincs távozó arc, nincs új érkező, csak örvénylő múlt, csak vádoló képek. Állsz kővéváltan, szemedben tört pengék villannak. Az est szürke madara válladra telepszik. Fekete árnyékok osztozkodnak rajtad — lopnak tőlem is. — Mert közénk férkőzött fekete kilincsed, a kivonás jele, nem billen már félre, lm kettő kevesebb eggyel — ennyi lettünk. Engem is felvet majd a holt arcok sodra, én ts alakítom az űrt körülötted — és nem verem félre a búcsú harangját a szánalom mentő szalmáját remélve. De tudd meg: a szabad égre nyíló ajtók mindig könyörtelen robajjal csapódnak! CSONTOS VILMOS: Ne úgy égj el Ne úgy égj el itt: külsőleg, testben. — Nyomod a porból füstként ellebben. Talán sajnálnak, mégis úgy látnák. Mint egy felét a mulandóságnak. Ne tested égjen: lelkednek lángja Verje az eget — s mindenki lássa. S ne hamvasszon el perc, óra — évek Rőzséje kell a lélek tüzének. Szíved ha riaszt: tennt kell nagyot, S míg gondolatban megformálhatod Célod méretét: évek kellenek, — Talán társak is — segítő kezek, Mert lelkesedés — egyedül való, Oly, mint tengeren hányódó hajó, Egyetlen emberrel fedélzetén, Ha már elhagyta társa — a remény. Ne úgy égj el hát: külsőleg, testben: Lelked lángoljon, s a közeledben, Kik elhaladnak, érezzék; az vagy, Kl a fáz óknak meleget adhat, Kt azt is tudja; azért hord lángot/ Életről tegyen bizonyosságotI VERES JÁNOS: MATÉ IDA: Majd jön a köd Tátrafüred, november, fényözön — a zúzmarás nyírfák ezüst-ruhás menetben jönnek: szép e könnyű vért. Készül a téli jégben — álmodás, őszül a hegy, az Idő már megért. Majd jön a köd, a zúgó viharok, a fényesség vágó hidegbe dermed. Fagyott madarat gyászol majd a fa, nyarat sira'. a füvek bánata... Csak te nem bánod elfoszló szerelmed. Cogito, ergo tum ? Csak az első Igaz — gondolkodom ... és mégsem érzem — vagyok ... tettem, mit tenni kellett, szinte fogfájósán az ismétlést elismételtem, gépezetszerű kába tett lettem. Furcsa hát mégis, újra indulok — s teszek. Hinni szeretném, most utoljára nem az Ismétlés monoton húrján rándul kezem. Cogito, cogito: zaklatom zajdult fejem, de hátha a végeredmény értékét vesztett nulla, mely csak a baloldalon parolázik a mínusszal, s a tett az ismétlések hínáriában ázik? Kétkedő Önmagam vádlója lettem, rabmadár a bizonytalanság szorító öklében. De ki az, kit nem epeszt a holnapi sólyommadár biztos repülésef